Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-20 / 29. szám
16. OLDAL_________________________________________________MAGYAK HlKAOfl________________________Thursday. July 20. 1972 ❖ ❖ t❖ Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ ❖ ❖ ♦*♦ ♦*♦ ♦*» ♦*♦ **♦ **♦ ♦*»♦*• ♦*♦ ♦** ♦*♦ ♦*♦•»*» ♦*» ♦** »*• ♦*♦ ♦*♦ ♦** ♦*♦ ♦*♦ ♦*♦ ♦*♦ ♦*♦ ♦*♦ ♦*♦ »*♦ ♦*• •*» ♦*♦ ♦** ♦*♦ ♦** **♦ A POROS AKTÁK MESÉLNEK: EREDI KOLOSTORBA ' FŐKAPITÁNY! (Folytatás) szitették fel az íróasztalt, amelyben 1000 forintot, azonkívül aranyórát, láncot és kisebb ékszereket találtak. A pénz nagy részét Spanga vette magához. Berecz egy fillért sem kapott. Úgy beszélték meg, hogy másnap délután osztozkodnak, de addigra mrá Berenczet letartóztatták. Hol a Spanga? Spanga — amíg idejutott a csigalassuságu nyomozás, már megszökött. A lapok ismét támadták a rendőrséget. Hogyan leihet, hogy a hatalmas apparátus nem tudja elfogni ezt a furfangos fickót. Erre aztán Thaisz gyorsan intézkedett. Rendeletet adott ki, amelyben az összes rendőri hivatalnokoknak, biztosoknak, dijnokoknak szigorú fegyelmi terhe mellett megtiltotta a hírlapírók bárminő informálását. “Mi hírlapírók azonban — válaszolta a Budapest —kötelességünknek fogjuk ismerni a nagyközönséggel mindazt tudatni, amit az isteni gondviselés és a józan ész a rendőrségtől megtagad/’ És tudatták. Spangát aztán elfogták, s Pitélyvel és Bereczcel együtt kivégezték. A kivégzést a kerepesi úti vesztőhelyen (a mai Otthon áruház melletti telken) nyilvánosan hajtották végre. A főváros lakossága némiképpen megnyugodott. Ha nem túlságosan gyorsan is, de a rendőrség megállapította és elfogta az országbíró gyilkosait. Thaiszék azonban nem sokáig örülhettek a viszonylagos nyugalomnak. Jött a posztkisztli-ügy, amelyben tehetetlennek bizonyultak, s amely végül is nagyiban hozzájárult Thaisz végső bukásához. A kisztlit — a kis ládát — 1884. január 5-én lopták el a belvárosi főposta-palota rakodójáról, ahonnan Bécsbe akarták tovább küldeni. A gondosan lezárt láda vasból volt, 36 centi széles, ugyanolyan magas, hatvan centi hosszú. Ezt a kisztlit a postatisztek vesszőből készült, zöld vászonnal bevont kosáriba csomagolták, úgy vitték — megfelelő kísérettel — a rakodóra. A sokféle óvintézkedés korántsem volt túlzott: a ládában 240 ezer forintot zártak pénzben és államjegyzékben. Szép rendben, kötegekben — egyebek között — 35 darab ezerforintos bankót, ezer darab százast,, ugyanannyi ötvenest, tízest és ötöst, végül tízezer darab egyforintost őrzött a zár. Ládástul, pénzestül, kosarastul elég nehéz volt a csomag, nyomott vagy harminc-harmincöt kilót. S ez az akkor fantasztikus összegnek mondható összeg nyomtalanul eltűnt a rakodóról. Az ügy óriási izgalmat keltett, lázba hozta és tartotta hetekig a várost. Nagy apparátussal indult a nyomozás, előállítottak és kihallgattak egész sereg postatisztviselőt és szolgát — utóbbiak közül egy meg is halt a vizsgálati fogságban —, de mind igazolta ártatlanságát, a kétséget kizáró alibit. A postán külön házi vizsgálatot is elrendeltek, magas dijat, több ezer forintot ajánlottak fel a nyomravezetőnek, a kisztli előteremtőjének — mindhiába. Akár a föld nyelte volna el a kis ládát. A rendőrség hónapokon át kutatott, majd az idő múlásával, ahogy mind reménytelenebbé vált az ügy, az aktákat lezárták, irattárba küldték, lemondtak róla, hogy valaha is előkerülhet a tettes. Pedig előkerült, több mint tiz esztendő múlva. S akkor kiderült újra, hogy Thaiszék vaskos hibái miatt nem fogták el már a tett után a tolvajokat. Botrány az Operában 1884. julius 29: újabb postalopás. A bécsi Zentralkassza a budai állami pénztárba 600 ezer forintot küldött és átvételkor az egyik faládában — 30,000 forint helyett — újságpapírba takart tégladarabokat találtak. A bűnjeleket Bécsbe vitték és odakisértették a vonat személyzetét is. A Pesti Hírlap vezércikkében a rendőrség megreformálását követelte és sürgette a detektivosztály felállítását: “Jól szervezett, kitűnő detektivosztály nélkül nincs rendőrség, nincs közbiztonság—Írja a Pesti Hírlap —, rendzavarások és bűnök nem gátolhatok meg, a gonosztevők nem kerithetők kézre ... A mi polgári biztosaink csak nem mehetnek detektivszámba...!” A vezércikk a rendőrség államosítását is sürgette, mondván: “az összes állami és titkos rendőrségnek azután egységes központi organizmust kell adni ... A belügyminiszteri ügyosztályt különálló prefekturává kell átalakítani, melynek feltétlen rendelkezési joga lenne az összes rendőrségi apparátus fölött.” A nagy postalopás nyomozásával Thaisz főkapitány egy fogalmazót bízott meg — néhány hónap múlva egy ügyvéd panaszára ezt a rendőrtisztet zsarolás, sikkasztás és megvesztegetés miatt letartóztatták. A mulatók, a kártyabarlangok, erkölcsrendészettel összefüggő ügyekben egyébként is gyakran jelentettek fel polgári biztosokat zsarolásért. Súlyosan elitéltek két polgári biztost, egy rendőrfogalmazó pedig, aki ellen vesztegetés miatt bűnügyi eljárás indult, főbelőtte magát. Az újpesti pénzhamisítás leleplezésekor kiderült a törvényszéki tárgyaláson, hogy több polgári biztos bűnrészese volt a bandának. És 1884 őszén végleg betelt a pohár. — Szeptember 27-én tartották az Operaház megnyitását. Thaisz, aki mindeddig azzal tartotta tisztében magát, hogy az utcán, a tömegekkel szemben fölényes biztonsággal intézkedett, ezúttal, mint rendfenntartó is csődöt mondott. A rendőrség most ezt a feladatát sem tudta ellátni, a tömeg benyomult az épületbe és csaknem kiszorította a meghívott előkelőségeket. A nagy tolongásban többen megsebesültek. Thaisz nagy balszerencséjére a jelenlevő király is szemtanúja volt a nagy zűrzavarnak. Rosszallását fejezte ki Tisza Kálmán miniszterelnöknek, aki miniszteri biztost küldött Thaisz Elek nyakára. A főkapitány még most sem adta meg magát. Bejárt a hivatalába, de miután látta, hogy már semmiben sem intézkedhet, bizalmi embereit viszont egymás után függesztik fel, beadta lemondását, s merész elhatározással kolostorba vonult. S nem sokan vélekedtek róla úgy, mint Rákosi Jenő, aki ezt irta róla: “Thaisz Elek, ahogyan én ismerem, egy tipikus magyar rendőrzseni volt. Formális, bürokratikus kicsinyességek nem voltak az ő világa. Szerette a dolgokat érdemben elintézni.” Ha magával a rendőrfőkapitánnyal nem is, de a főkapitány helyettesével sikerült beszélnie annak a kopott, csontig soványodott öregembernek, aki 1895 nyarán hetekig járt a főkapitányságon a strázsáló rendőr nyakára. Mindig azzal lépett oda hozzá, hogy magával a főkapitánnyal van tárgyalni valója. A rendőr természetesen elküldte az öregembert: afféle hóbortos, apró ellentéteiből országos problémát csináiónak vélte, amilyenekkel elég sok dolga van minden korszakban a rendőrségnek. Az öreg — bár felajánlották neki, hogy alacsonyabb rangú tisztviselőkkel természetesen beszélhet — mindig béketürően eltávozott, hogy aztán két-három nap múlva, vagy esetleg már másnap ismét megpróbáljon a főkapitány színe elé kerülni. Lassan közismert alakja lett a főkapitányságnak. Tudták róla, hogy szinte a semmiből él: — nyáron ivóvizet, télen gesztenyét árul a Ligetben. Először nevettek rajta, aztán sajnálták, s végül is a főkapitány-helyettes 1895 julius végén úgy határozott, hogy néhány percet rászán: mit is akarhat a furcsa kis öreg? Egy kis gyorssegély Nos, a vénember szavai nyomán, egy szinte Jókai meseszövésü történet bontakozott ki. Semmi mást nem akart, mint megnevezni a hires-nevezetes posztkisztli ügy tettesét, Csombor Imrét, aki akkoriban az Arany Sas nevű hires pesti fogadó tulajdonosa volt. Az öregember elmondta, hogy Csomborral röviddel a posztkisztli-lopás után ismerkedett meg, s egy együtt átborozott estén Csombor elmondotta neki, hogy ő volt az egyik tettese a posztkisztli-rablásnak. (Folytatjuk) _ .
