Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-07 / 49. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x~x«*♦< ? t ft Elbeszélések és igaz történetek f f f f V *hX~X~X~X~X”X~X~X~X~X~X~X~X~XK~X~X~X~X~X* A POROS AKTÁK MESÉLNEK: LANDRU ELŐDJE (Folytatás) Kiss Béla életben van, sőt találkozott is vele az egyik budapesti hadikórházban. Azt a hadifogolytábort ugyanis, ahol ő hadifogságát Kiss Bélával együtt töltötte, a monarchia csapatai néhány hónappal előbb elfoglalták és kiszabadították a foglyokat. Az egészségeseket szabadon engedték, a betegeket, igy Kiss Bélát is Magyarországra szállították, kórházba. A detektívek azonnal siettek abba a hadikórházzá átalakított iskolába, ahol az orvos állítólag Kiss Bélát látta. A kórlapok átvizsgálása során kiderült, hogy sohasem kezeltek ott Kiss Béla nevű katonát. Mindenesetre azt sem tartották kizártnak, hogy a gyilkos, attól félve, hogy távollétében valaki felnyitja a bádoghordókat, a hadifogolytábor feloszlatásakor álnevet mondott, s igy bár a hadikórház iratai között nem szerepelt a neve, az orvos valóban találkozhatott vele. így hát elrendelték Kiss Béla körözését, nagy razziákat tartottak, hogy megtalálják, s mint ilyenkor lenni szokott, újra és újra akadtak emberek, akik állítólag látták Kiss Bélát, sőt beszéltek is vele. Az izgalom csak nem akart csillapodni. Sokan akadtak, akik akkor sem hittek a gyilkos halálában, amikor megérkezett a Nemzetközi Vöröskereszt utján Kiss Béla hitelesnek látszó halálhíre, a kórházi zárójelentés, a halottszemle hiteles másolatával. Pedig Kiss Béla minden bizonnyal szerb fogságban halt meg. Egyébként pedig 1920-ban, az ellenforradalom győzelme után, néhány jobboldali hecclap arról kezdett cikkezni, hogy Kiss Béla Moszkvában él és vörös komisszár. Ez aztán olyan hazugság volt, amit a szerkesztőségben koholtak, primitiv propagandacélokra. Nem sokan akadtak, akik ezt a híresztelést elhitték. S ekkor egyébként is már inkább Landru ügye foglalkoztatta az izgalomra éhes magyar olvasókat. Landrut 1919 áprilisában fogták el. Az ő listáján 283 nőismerős, s tizenegy gyilkosság szerepelt. S jóllehet, Kiss Béla ügyét nem sikerült teljes pontossággal felderíteni, valószínű, hogy a cinkotai bádogosmester nemcsak megelőzte, hanem, minden vonatkozásban “felülmúlta” a francia szörnyeteget. A BOSZORKÁNYSÁG KORÁNAK HOMÁLYA Nem kétséges, Thaisz Elek, Budapest első főkapitánya ebben az ügyben is hibázott. Ha még idejében, amikor egy bármennyire is hangos, de mégis csak kicsiny csoport tüntetett a Hattyú szálloda előtt, közbelépésre ad parancsot, az antiszemita hecc aligha ölthet olyan méreteket, hogy végül fegyverrel kelljen közbelépni. Mindez 1883. augusztus 7-én történt, amikor a miskolci vonattal megérkeztek Budapestre a földönfutóvá lett Sarf-család tagtagjai. Már a pályaudvaron elég sokan vártak rájuk, sokan voltak kiváncsiak a mindössze 14 éves Sarf Móricra, a hires vagy inkább hírhedt tiszaeszlári per “koronatanújára”. A pályaudvarról azok, akiket gyűlöletük vitt oda, a Kerepesi úti Hattyú szállodához vonultak, ahol Sarfék szállást béreltek. Élteték az antiszemita vezéreket, majd, amikor a hatóságok, a rendőrség passzivitását látták, nekiestek a szállodának, a környező üzleteknek. Fosztogattak, romboltak, s Thaisz végülis csak fegyverrel tudott rendet teremteni. S nemcsak Budapesten, hanem szerte az országban fellángoltak a szenvedélyek. Somogy és Zala megyében például ostromállapotot kellett elrendelni, mert a helyi zsidógyülölők nem voltak hajlandók belenyugodni a nyíregyházi bíróság felmentő Ítéletébe. Kossuth levele, Deák szavai A nyíregyházi bíróság tanácsa, amelynek dr. Kornis Ferenc volt az elnöke, 1883. augusztus 20-án mentette fel Svarcz Salamon, harmincnyolc éves, izraelita vallásu, nős, gyermekes, vagyontalan, tiszaeszlári saktert és tizennégy, szintén kivétel nélkül izraelita vallásu társát az ellenük emelt gyilkosság bűntettének, illetőleg bűnpártolás vétségének vádja alól. A tiszaeszlári vérvád a bíróság előtt omlott össze. Az egész világ haladó közvéleménye ünnepelte a bátor bíróságot, amely az uszítás légkörében sem volt hajlandó megszegni a törvényt, s ártatlanokat kimondani bűnösnek, akármennyire is szerették volna azok, akik a középkort akarták konzerválni a 19-ik századi Magyarországon. Már maga az a tény, hogy ez a per egyáltalán sorra került, a Népakaratnak, a munkásság lapjának szavai szerint “Magyarországnak szégyenére és gyalázatára” vált. Kossuth az emigrációból irt levelet a függetlenségi párt tagjaihoz, hogy szembeszálljon az uszítással. Deák Ferenc tiz évvel előbb, 1873 júniusában mondott szavait is sokat idézték akkoriban: “Nemcsak fegyverrel lehet vallási háborút viselni; igen gonoszak azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek. Oly vallási háború, mely hit és vallási buzgóság nélkül magánérdekek és politikai célokkal vitetik, még veszélyesebb s amellett utálatos is.” Ennek a rut és aljas harcnak újabb ütközetére egy szerencsétlen tiszaeszlári parasztlányka, Solymosi Eszter tragédiája adott alkalmat. A tiszennégy éves Eszter, aki Hurinénál szolgált, 1882. április 1-én, a husvét előtti szombaton gazdaasszonyának parancsára elindult a boltba, festékért, s utána soha többé nem tért haza. S mivel ezen a napon a tiszaeszlárf zsidók vallásuk parancsai szerint a zsinagógában gyűltek össze, ahol még a szokásos istentiszteleten kívül uj saktert, metszőt is választottak, s Solymosi Eszter útja a zsinagóga mellett vezetett el, Huriné és a kislány édesanyja képzeletében felrémlett a régi vérvád képe. A vérvád — vagyis, hogy a zsidóknak bizonyos szertartásaikhoz keresztények vérére van szükségük, s ezért rituális gyilkosságokat követnek el — a középkorból maradt meg. Mondani sem kell, hogy ilyen szertartás nincs a zsidó vallásban, s a gyilkosságot, mint minden vallásos ideológia, az izraelita hitfelekezet törvényei is tiltanak. Hogy a középkorban mégis ítéltek el embereket vérvád miatt? Égettek meg boszorkányokat is, pedig azok a keresztény hitben éltek, s őket is hasonlóval vádolták: saját üdvözülésükhöz mások elemésztésével jutottak el. Sajnos, Eötvös Károlynak, akit Mikszáth Kálmán az ország legokosabb emberének nevezett, s aki védőként hervadhatatlan érdemeket szerzett az ügyben, még két évtized múltán is, amikor megírta a per történetét, meg kellett állapítania: “A vérvád még ma is eleven babona. Még ma is van benne annyi élet, hogy véletlen körülmények találkozása esetén lábra kel, talpra ugrik s ádáz düh vei marcangolja azokat, kiket közelében talál. Minden nagy és nemes lélek kötelessége lebirni őt.” Eszter Sorsa Eötvös Károly nagy és nemes lélek volt, de léteznek kisszerű és alantas lelkek is. Nélkülük soha nem találkoztak volna a véletlen körülmények úgy, hogy a vérvád ismét életre keljen. A nyíregyházi perhez nem lett volna elegendő az egyébként lelkiismeretétől is furdalt Huriné és anya ostoba elképzelése. Kellett hozzá még, hogy mindez Tiszaeszláron, Onódy Géza hírhedt antiszemita képviselő kerületében történjen. Kellett hozzá egy lelkiismeretlen vizsgálóbíró, Bary József, s még sokan mások, akik a törvényt, a humánumot, s a józan észt megcsufolva kovácsolták a vérvádat. S kellett hozzá egy ország, ahol még mindig nem küzdötték le a középkori babonák maradványait, amelyek a társadalmi ésj*azdasági bajokkal párosulva kezdő táptalajt adtak az antiszemita heccelődésre. Miután Huriné és Solymosi Jánosné hiába kereste Solymosi Esztert, azt kezdték terjeszteni, hogy alighanem a zsidók emésztették el. Igaz, az egész falu tudta, hogy Huriné azonnal a Tisza Partján kereste a lánykát, vagyis arra gyanakodott, hogy szolgálója öngyilkos lett, voltak, akik a híreszteléseket továbbadták. Solymosi Eszternek bizony alapos oka lehetett rá, hogy önkezével vessen véget életének. (Folytatjuk)
