Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-20 / 29. szám
6. OLDAL - MAGYAR HÍRADÓ _________________________________ Thursday, July 20. 1972 SZEGÉNY MAGYAROK ... Irta: KLAMÁR GYULA Szeretném elmondani azon melegében a történetet. Nem mindennapi, és igen tanulságos. Adva van egy magyar, egy emigráns, aki megjárta a tengerentúli nagy országokat, majd vissza akart települni régi hazájába. Hogy ez miért nem sikerült, csak most kezdem megérteni, amióta tegnap újból találkoztam vele. Amikor Magyarországról évekkel ezelőtt visszakerült Bécsbe, igyekeztem istáfClamár GyuU polni, állást, munkát szerezni neki, hogy kenyere és lakása legyen. Abban az időben “nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy vissza menjen oda, ahonnan nagy fennel eljött.” Azt mondta: kinevetnék. Aztán ez is elmúlt. Minthogy nem tudott magának uj egzisztenciát teremteni és a rendőrség is szorongatta az ittartózkodási engedélyek miatt, mégiscsak elhatározta, hogy visszatelepül a tengerentúli országba. Összecsomagolta holmiját, repülőgépre ült és visszament. De előbb egy kopott papirbőröndöt nálam hagyott azzal, hogy mihelyt lakása, kenyere lesz ismét, küldjem utána. Közel öt évig kerülgettem a bőröndöt. Sehová se fért be, a széle mindenhonnan kilógott. Na-Az elmúlt hét legfontosabb eseménye a Demokrata Párt konvenciója volt Miami Reachen. Visszatekintve a történtekre, az ország minden részében összegyűlt delegátusok nemcsak elnök- és alelnök jelöl tét választottak George McGovern és Thomas F. Eagleton személyében, hanem egyben lehengerelték a demokrata profikat, a parazita politikusokat és a bábáskodó munkásvezéreket. Ez valóban az amerikai nép konvenciója volt, ahol először jutottak szóhoz a fiatalok, a nők és a különböző faji csoportok. Lehet, hogy McGovern novemberben alul marad, de egyet máris elért, uj értelmet adott az elnökválasztásnak és elsöpörte a tradicionálisan liberális rétegeket képviselő Demokrata Párt élősdi, kiöregedett, üresfejü vezéreit, akik levitézlett volt elnökükkel, volt Johnsonnal egyetemben mélypontra süllyesztették a jobb sorsra érdemes pártot. Egy biztos: a republikánus és a demokrata program közötti eltérést novemberben nem téveszthetik el azok, akik Nixonra vagy McGovernre adják le szavazatukat. ★ Az északirország testvérharc újabb áldozatokat követelt. Mint minden népfelkelésben, ezúttal is elsősorban a békés polgárok az áldozatok. Érdemes elgondolkozni azon, hogy milyen jogon próbáljuk Ázsiában és Afrikában demokráciára canitani a primitiv népeket, ha a legcivilizáltabb világrészben, Nyugat-Európában egymást ölik embertársaink. ★ A légi-gengszterek újra jelentkeztek. Egy National és egy American Airline gép pilótáit és utasait halálfélelemben tartották jónéhány óráig, de mindkét esetben a börtönben találták magukat a terroristák. Sajnos, néhány ártatlan ember, köztük az egyik repülőgép pilótája is, megsérült. Amig automatikusan nem ítélik halálra a légi-gengsztereket, nincsen 100 százalékos .védlelem a levegő kalózaival szemben. gyón “rüheltem” látogatóim előtt, akiknek természetesen nyomban a bőrönd ötlött szemükbe. Ilyenkor kényszeredett mosollyal igyekeztem megmagyarázni, hogy nem az én bőröndöm, egy szegény magyar menekült bízta rám, megőrzés re. A fogason is hagyott egy ócska öltönyt azzal az utasítással, hogy ha magyarországi rokonai jönnek, adjam oda nekik. Sajnos nem jöttek, azaz egyszer jött valaki, de az sértődötten visszautasította a felajánlott és közben jócskán beporosodott kabát-nadrágot. Végre egy évvel ezelőtt elfogyott a türelmem, annál is inkább, mert a szegény menekült nem jelentkezett, dollárokat sem küldött a csomagra, szentül hittem, hogy eltűnt valahol a nagy ködben, vagy olyan jól megy már neki, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, hogy visszakérje a holmijait. Egy napon elszántam magam, felbontottam a spárgával megerősített bőrönd zárját és minden, ami benne volt, kiszórtam a padlóra. Volt benne egy csomó gyüröt és valószínűleg használt alsónadrág, egy sereg zsebkendő, szintén gyűrött állapotban, azonkívül egy viharvert olasz kávéfőzőmasina, egy vállfa, egy csomó szabásminta rendetlen összevisszaságban, egy miniatűr fényképezőgép tönkrement villogó-szerkezettel, egy Remington borotvakészlet amerikai áramkörre, egy pár cipő belegyömöszölt zoknikkal, egy sokat használt törülköző, egy csiszolt virágváza, egy puhakötési Uj Testamentum szétesőben, egy kiürült karackpálinkás kancsó, nyakán nemzetiszinü pántlikával, egy praktikus hamutartó füstfoj tóval. Rámolás közben toppant be Szelke bácsi és felragyogott a szeme, amikor a “szép holmit” meglátta. Szelke bácsiról tudni kell, hogy régen elmúlt nyolcvan éves és minden örömét a gyűjtésben leli. Mindent gyűjt: bélyeget, képeslapot, ócska sálat, kalapot, ernyőt, kiszolgált aktatáskát. Azt is tudni kell róla, hogy zsákmányát elrejtve tartja lakásában, a kapott cipőket soha fel nem veszi, mindent eltesz a “rossz napokra”, arra az időre, amikor majd nem lesz mit felvenni. Ennélfogva lakásában évről-évre halomra gyűl a szemét és csak akkor lehet ott mozogni, ha pesti lánya megérkezik és rendet csinál. Ez úgy történik, hogy amikor Szelke bácsi elindul reggeli sétájára, akkor a lánya mindent, ami a kezeügyébe esik, kiszór a lakásból. Emiatt aztán állandó az apa és lánya közti nézeteltérés. A bécsi utazások rendszerint haraggal végződnek. — A magadét dobd ki, ne az enyémet! — kiáltja Szelke bácsi szikrázó szemekkel, ha észreveszi a hiányt. Szelke bácsi tehát betoppant és vágyakozva nézte a sok-sok holmit a padlón. — No, mi kéne belőle? — kérdeztem, mert tudtam, hogy majd eleped a vágytól. ePrsze, mindent szívesen elvitt volna, dehát a vázát, a borotvát, a fényképezőgépet, szóval, amiről azt hittem, hogy valamiféle értéket reprezentál, nem adhattam oda, hátha egyszer felbukkan a szegény magyar és akkor mit mondok neki? De igy is az övé lett minden szabásminta, övé a kopott törülköző, a trikó lábravaló, a zokni, a zsebkendő, a cipő, a kávéfőző. — Nem lesz baj odahaza? — kérdeztem Szelke bácsit csomagolás közben. Tudtam, hogy kényes pesti lánya éppen ezekben a napokban Bácsben tartózkodik. Szelke bácsi csak legyintett. Kötszerre vitte el a zsákmányt, de elvitte, hála Isten. Később derült ki, hogy nekem lett igazam: lánya két nap múlva csomagolt és hazautazott Budára — bizonyára része volt az elhatározásában Szelke bácsi újabb zsákmányának is . . . Még hadd jegyezzem meg, hogy Szelke- bácsin azóta sem láttam a ruhát, a cipőt. Hogy a többi holmit viseli-e, nem volt módom kontrollálni, de azt hiszem, azokat is tartogatja a rosszabb napokra, elvégre a jövőre is kell gondolni. Szépen elosztottunk tehát mindent. A koffer eltűnt és ezzel az a szörnyű lidércnyomás is, amely elfogott, valahányszor megpillantottam az oldalára ragasztott “MIAMI BEACH” feliratú cim'két a régi jó időkből. A napokban aztán felbukkant harsány kiáltással a szegény menekült. Az első pillanatban nem ismertem meg, de aztán rájöttem, hogy azonos a koffer tulajdonosával. Most áldottam az Istent, hogy minden értékesebb holmiját megőriztem. Azaz csak azt hittem. Ugyanis azonnal egy vadonatúj mohair nyári ruha után kezdett érdeklődni, amelyet a fogason lógva hagyott, meg egy másik öltöny után, az se volt rajta kétszernél többször. Egyikre sem emlékeztem. Arra igen, hogy évekig lógott valami a fogason, de hogy mi volt? Az enyém volt-e, vagy a szegény magyaré ? S ha eltűnt, hova tűnt el? Csak azt tudtam, hogy fiam ugyanazt teszi velem, amit Szelke bácsival a lánya: időnkint mindent a szemétládába visz, egyenesen a ruhaszekrény bői, minthogy senkinek sincs használt ruhára szüksége. Béesben nincs szegény ember, de azt hiszem, másutt sem, sőt újabban Pesten sem. Tessék csak megpróbálni felajánlani egy alig használt ruhát a kedves pesti vendégnek! Megnyugtattam, hogy mindene megvan, és még fökbért sem kérek tőle, de azt nem hallgattam el, hogy a gyengébb holmikkal egy öreg ismerősömet örvendeztettem meg. Nem kifogásolta, de láttam rajta, hogy nem nagyon tetszik neki a dolog. Rendre mindent megvizsgált, amit viszszakapott. — Hol van a Biblia? — kérdezte hirtelen. A biblia? Bizony nem emlékeztem már a bibliára, lehet, hogy egyenest a papírkosárba került, minthogy eléggé rossz állapotban volt, de az is lehet, hogy Szelke bácsi féltett tulajdonát képezi az “osztás” óta. Bevallom, meg voltam egy kissé szeppenve a szegény magyar előtt. Lelkiismeretfurdalásom volt, amikor láttam, hogy milyen pontosan számbavesz mindent. Kiderült, hogy titkos leltára van mindenről. — Lehet, hogy önnek minden ócska meg vacak — mondta feddőleg —, de nekem nem. Hol van az aku? — Ne vicceljen uram, hiszen el volt törve, nem működött,, kidobtam a szemétbe . . . Valóban az történt, hogy a villogót, amelyhez még hozzátartozott néhány üres és kiégett füstös patron, még Szelke bácsi is szánakozva forgatta a kezében, pedig ez nagy szó és igy aztán betettem a szemétládába és szépen lecsusztattam a liften a legalsó régiókba. Már-már azt hittem, hogy megúsztam az egészet és a szegény magyar vállonvereget a hűségemért, amikor egy vad kiáltást hallottam: — De hát mi ez?! Ez nem az a váza, amit itthagytam! De nem ám! — Hanem ? — dadogtam szinte bámultan. — Az én vázám éppen kétszer ilyen nagy volt, mint ez itt! Ki van cserélve! Nem tudom, honnan vettem az önuralmat, hogy bele ne rúgjak a kedves vendégbe. Csak annyit suttogtam elhaló hangon, hogy most aztán menjen a szemem elől, de nagyon gyorsan . . . Szótlanul csomagolt és egy halk jónapottal kisurrant a szobából. Később vettem észre, amikor már jó messzire járt, hogy a nehéz vasalót csöndben letette a szék lábához: sokba került volna a repülővel, inkább itthagyta nekem, emlékbe, ajándékba. Most nem tudom, mi legyen a vasalóval: őrizzem-e tovább, vagy engedjem át Szelke bácsi gyüjtőszenvedélyének? Elvégre az is megtörténhet, hogy újabb öt év múlva ismét beállít és visszaköveteli.
