Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-13 / 28. szám

L MÁRIA HÁROM ARCA

' Irta: BARSY IRMA

Tavaszodott, finom pára lebegett a város fölött, ez a könnyű fátyol, amelyet annyira szerettek a festők, mert sejtelmesen széppé kendőzte az asszonyok arcát.

Pál mester lenézett a folyosóra. Galambok röpködtek a régi hid apró ékszerboltjai körül és lent a parton vidám, barna fickók énekeltek. A viz visszatükrözte a pompás palotákat.

A város, ahol annyi izgalmas, munkás évet töltött, tündöklött a lenyugvó nap aranyfényében. Gyönyörű volt. Pál mester egyszerre mégis idegennek érezett mindent, mintha egy titkos kéz megmarkolta volna a szivét.

— Odahaza is tavaszodik — gondolta. Húsz év óta először mondta ki magában a szót:, odahaza. Csucsostetejü házak, nehézillatu, sötét fenyvesek. Leborgasztotta a fejét: meglátta szakállábán a sok ezüst szálat. Asszonyára gondolt, akit otthagyott a messzi északi városban. Milyen szép volt csigákba göndörödő hajával, derült mosolyával Mária! Mégsem tudott mellette maradni, pedig akkor már két gyermeke is volt. Férfi volt és művész: hívták a messzeségek. Tavasz volt, mikor utrakelt és most is tavasz ragyog itt, a Virágok Városában, ahol olyan gyorsan suhannak az évek.

— Hazamegyek — határozta el és most egyszerre vidám lett, mint legénykorában, amikor a messzi Flandriából indult hazafelé a szülővárosába. Mert legénykorában is szerette a messzi utakat, ahol tanulni lehetett. Dolgozott Krakkóban és Nürnbergben és mire hazatért, már hire járt csodálatosan szép, fából faragott Madonnájának. De a két legszebbet mégis otthon faragta és mind a kettőt Máriáról mintázta, ifjú feleségéről, betlehemi szoborcsoportozat mosolygó ifjú szüzét és a hires szárnyasoltár gyermekét ölelő Madonnáját.

Arannyal fizették minden munkáját, mégsem volt maradása. Isten áldotta nagy művész volt Pál mester; ismerte mesterségének minden fogását, ki tudta bontani a fatörzsekben rejtőző gyönyörű formákat, csak a hűséget nem ismerte. És mert a szigorú erkölcsű városkában ránehezedtek a szabályok, meg a boltíves, sötét szobák, egy napon elindult Dél felé. Oda, ahol szelidebb a dombok hajlása, kékebb ég nevet a fehér márványoszlopok között és tüzesebb a szerelem.

— El kell mennem — sóhajtotta, mig álmatlanul vergődte át az éjszakákat — meg kell látnom, mi újat tanultak azóta ... Délre kell mennem, tanulni azoktól, akik nagyobbak, mint én.

Két-három évre ment el és lett belőle húsz esztendő. Érett férfi volt, amikor utoljára csókolta meg a feleségét, két szép gyermekét. Most csapzott szakállu, őszbevegyült, hajlott hátú öregember. Talán már nincs is sok ideje hátra. Pedig úgy érzi, csak ezután fogja megalkotni élete főmüvet, a Fiát sirató Madonnát. De‘ nem itt, a Virágok Városában. Itt a művészek márvánnyal dolgoznak, fehér és rózsaszínű márvánnyal, amely életet ad a szobornak. Próbálta ő is, igazában mégis a fát szereti megmunkálni finom szerszá. maival. Majd otthon . . . Összecsomagolta rajzait, kevés holmiját, elbúcsúzott barátaitól és elindult hazafelé.

Már közel volt a szülővárosához, amikor hírét vette ,hogy a nagy templomban uj oltárt állitanak és ezért a város fafaragómestert keres.- De ki tudná utolérni a hires Pál mester alkotásait?

Sietett hazafelé és már útközben megnézett minden női arcot. A Mater Dolorosát kereste. A Fiát sirató Madonna még nem öreg, még rgjta vannak régi szépségének vonásai. Ezt kereste Pál mester: a fáldalmas szépséget. De amilyen könnyen talált édes, fiatal leányarcokat, olyan nehéz volt megkeresni az elképzelt vonásokat. Az ifjúság múlásával mindinkább a lélek formálta az arcokat. Az asszonyok orcájára'kiül arjún-Thursday, July 13, 1972 _________

MAGYAR HÍRADÓ

dennapok gondja, az irigység, torkosság, emberszólás. Látta a szegény asszonyok gondbarázdás arcát, tisztes polgárnők pirosrahizott, önelégült képét, festettarcu pillangókat. Csák azt nem találta, akit keresett.

Alkonyodott, mire a városba ért, s mert nem mert egyenesen hazamenni rég elhagyott otthonába —, egyenesen a városházára sietett. A tanácsurak örömmel fogadták: legjobbkor jött, hogy az uj oltárt elkészítse. Sok idegen arc meredt rá, de egyik öreg patrícius szeretettel ölelte át

— Mármár halottnak hittünk, fiam, ennyi év után. Feleséged is meggyászolt, hogy évek óta nem jött hir felőled. Margaréta leányod is aszszony immár, hites felesége egyik derék kőfaragó mesterünknek.

— S a fiam?

— A fiad ? Majd megtudsz mindent otthon, Pál mester. Eredj haza, az asszonyodhoz, ha meg tud neked bocsátani.

Szédülten rótta az utat a lábasházak alatt. Csodálkozva nézték a szembejövők: senki sem ismerte fel szakállas, naptól cserzett arcát. És ő is idegen volt már itt, ahogy idegen volt az Arno partján. Mig a nagyvilágban bolyongott, elveszítette az ö kicsiny világát . . . Mert aki kitépi gyökerét a hazai földből, az nem lesz többé igazán otthon soha, seholsem . . .

A temető felé vette útját az anyja sírjához.

— Ó, ha az anyám élne, róla meg tudnám faragni a Piétámat. — Pedig az anyja arca már elmosódott előtte, csak a simogató kezére emlékezett.

Betüzgette a korhadó fejfákat és akkor hirtelen megpillantotta azt az arcot, amelyet olyan hosszú ideje keresett.

Sürü, fekete fátyol borította a nemesvonalu, halvány arcot. Egy újonnan hantolt sir mellett térdelt az asszony és imádkozott.

Pál mester megigézetten nézte.

— Meg kell neki mondanom, hogy őt keresem, ezt a hervadásában is gyönyörű arcot, ezeket a fájdalmas vonalakot, melyeket a lélek belső sugárzása szépít meg, ezt az imádság nyugalmában is beszédes két sápadt kezet . . . Mennyi földet bejártam és nem találtam hozzá foghatót. Hajam és szakállam megderesedett, hátam meggörnyedt a vándorlás évei alatt. Amiért kinyújtottam mohó kezemet, értéktelen semmivé vált az idők folyamán. Az ölelő kar olyan hamar kifárad és keserű lesz a szájunk ize a lélektelen csókok után . . . Csak a művész álmodik még bennem ma is színes és merész álmokat, mint ifjúkoromban . . . Meg kell kérnem, hogy lebbentse föl fátyolét. Senki másról nem tudnám kifaragni a Mater Dolorosát.

Az asszony felpillantott. Nézték egymást szótlanul. Akkor az asszony fölkelt és odalépett hozzá:

— Hát mégis megjöttél? — mondta egyszerűen és keze odahullott a férfi viharvert köpenyének vállára.

— Mária — sóhajtott a férfi. — Mária, miért ez a fekete fátyol? Mondták, hogy meggyászoltál engem. De most hazajöttem és nem hagylak el többé! Mária, meg tudsz nekem bocsátani?

Mária szomorúan mutatott a frissen hantolt sírra.

— A fiunk, Kristóf, tegnapelőtt temettük.

Álltak a sir mellett, könny beborult szemmel.

— Én mindig vártalak, mindig szerettelek. — Tudtam, hogy egyszer vissza fogsz jönni.

Pál mester háta még jobban meggörnyedt a lelkére nehezedő súly alatt: Száz kérdés is tódult a nyelvére,' de hangját elfojtották a könnyek. Szomorú volt és boldog egyszerre és vezeklő vágyában szerette volna megcsókolni a föllet, ahová igazán hazaérkezett.

De aztán csak letérdelt csendesen az asszony mellé és mert férfi volt és művész; imára kulcsolt, erős barna kezében már érezte az uj alkotás gyönyörűségét.

15, OLDAL '

———————————————— tm

VILÁGJÁRÓ MAGYAROK:

LENÁRD SÁNDOR t ;

— 1910—1972 —

Dél-Brazilia-i lakóhelyén, Dona Emma faluban; 02 éves. korában elhunyt Lénárd Sándor, a nevesmagyar származású orvos, iró, költő, műfordító- és esztéta. Kívánságának megfelelően háza kertjében temették el.

Tiz nap kellett, hogy a brazil őserdő széléről,, a kis Catarina államból a botokud indián rezervátum határáról elérkezzék a hir: Lénárd Sándor magyar iró 62 éves korában meghalt.

A levélben, amelyben egy közös barát közli ahirt, ez áll: “. . . Engedélyt kért és kapott, hogy kertjében, az őserdő szélén, egyetlen európai fenyője alatt temessék el.

Királyi temetés nem folyhatott volna le pontosabb protokoll szerint, mint az övé — s mindezt a parasztok maguk intézték. A protestáns ésa katolikus templomok harangzúgása odahallatszott az erdőszélre, egykori betegei, azok gyerekei, unokái messziről mind eljöttek. Ragyogd őszi nap volt, a gyerekek ott hancuroztak (az iskola szünetet tartott, hogy mind eljöhessenek), az asszonyok kisirt szemmel sürgölődtek a tornácon és sütötték a csirkét. Friss kenyér szagával lett tele a kert és az emberek szeretetével..

Nyolcévesen ment el szüleivel MagyarországróL Tiznél több nyelven beszélt, irt, olvasott, levelezett; csodás önfegyelemmel és hűséggel az idegen nyelvű közegben egyedüli magyarként is gyönyörűen megőrizte anyanyelvét. Évek óta beteg volt, s ha eszméletlenségbe esett, magyarul szólt. Hűséges házvezetőnőjét, a német telepes Kőnignét meg is tanította egy-két magyar szóra: ha rosszullétében magyarul vizet kért, megértse azasszony.

— Mi vitte voltaképpen ennyire “a világ végére” a civilizációtól, a városi, sőt, a falusi léttől is ilyen távolra?

— 1951-ben ment oda Olaszországból; a hidegháború idején a harmadik világháború rémétől, való irtózás volt a fő ok.

— Az utóbbi években kezdte foglalkoztatni a hazatérés gondolata. Minden adminisztratív akadályt elhárítottunk. Talán még a szivéhez nőtt. kis farmot, a maga ültette ötszáz lombos fát, a megszeretett, egyszerű embereket és a természetközeli életformát is képes lett volna odahagyni egy kis dunántúli nyugalomért, — ha a betegség mind jobban le nem béklyózza.

Lénárd nevezetes és meghökkentő ötlete: latinra fordította Milne Micimackóját és saját költségén kiadatta. Az első kiadás példányai ma már könyvészeti ritkaságok. Az angolszász iskolásgyerekek ebből a könyvből tanultak latinul. Világnimbuszát ezzel a könyvvel alapozta meg Lénárd- Polihisztor-hire közismert: Bach művészetébenvilágszerte kevesen otthonosabbak (brazíliai egzisztenciája alapját egy hatalmas Bach-kviz elsődijával alapozta meg...) és “csodadoktor” hírében is állt. Kalandos élete, káprázatos nyelvtehetsége (görögül például egyetlen nyáron tanult, meg olyan szinten, hogy egy amerikai egyetemi1 katedrája került vele), mindez legendát von személye köré. Fencsik Flóra

RAB ZSUZSA:-I

Üveghegy

'! :M

Fények, rigók élnek velem.

KJ

Üveghegy tulfelén lakom.

jfp:Az ösvény régen jeltelen.

Ajtómat sarkig tárhatom.

!• H

1*süt'De valahol már ellenem

. i i-mm

clhelodik a fájdalom —

ygßBgi

szerelem: kő' a nyelvemen,

■?!

n

n

tüzes kereszt a vállamon.-■ -IV —ti