Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-02 / 44. szám
9. oldal MENEKÜLŐ KÖDÖK Irta: MIKES MARGIT — A budapesti Szépművészeti Múzeumban láttam egy képet, azt volt a cime: “Amikor az ember az emlékeiből él.” Egy idős asszony ül a karosszékében és maga elé mered. Szemei mintha a múltban kalandoznának. Ez a kép jut eszembe, valahányszor téged látlak itt ülni a karosszékedben, drága jó anyám. Kinézel az utcára, de nem is látod a Second Avenue forgatagát odalent, hanem valahova messze nézel, a múltadba. Mindig csak a múltban élsz, a múlt kisértetei közt, hiába hozattalak ki Amerikába, te lélekben ott maradtál Budapesten a Hársfa utcában a harmadik emeleten. És hiába vettem neked televíziót, alig nézed. — Igazad van, fiam, én már csak a múltban élek. Van nekem itt belül egy televízióm, amit magammal hoztam otthonról, azt látom folyton, arra kell figyelnem. — De hiszen éppen a múltkor mondtad, hogy semmi szép emléket nem hoztál magaddal. Két világháború, forradalmak emlékei, bombázásokat és a bunkeréletet hordod magadban ... — Igaz. Folyton azon jár az eszem, hogy milyen csúnyán bánt velünk az élet odahaza. Az emberek. Most is éppen arra gondoltam, hogy a barátnőm, akinek a rokonai itt laknak New York mellett, még búcsúzni se jött el az utazásom előtt. 'vaan a kint élő rokonai figyelmeztették, hogy megadja a cimüket, mert még a terhűkre c idekint Amerikában. Pedig eszem ágában ... .,nt bármi szívességet kérni tőlük. Hiszen itt voltál te, aki hívtál, jó állásod van,, szépen keresel, nem szorulunk senkire. Vagy a másik, a te amerikai barátod, aki néha még csomagot is küldött, mikor megérkezésem után telefonon felhívtuk, milyen hidegen üdvözölt, sok szerencsét kívánt, de egyáltalában nem óhajtott találkozni velünk! Félt tőlünk! Nem tehetek róla, de mindig ilyenek jutnak eszembe. Hát az ezredesre emlékszel-e, a férfi, a méltóságos ur jóformán magyarul se tudott, minden mondatába beleszőtte: hogy hijják ... A felesége nékem iskolatársam volt, a Lencsi, de amikor férjhez ment és az ura ezredes lett, rám se nézett többé, kevesek voltunk nekik. Vagy itt van a Sós Bandi, aki egyetemi tanár lett itt Amerikában, (hányszor megtraktáltam, ha hozzád jött,) mikor felhívtad telefonon s közölted vele, hogy én is megérkeztem, hidegen beszélt veled, a kedves hangú baráti leveledre nem is válaszolt. Ez is félt, ő, mind ilyenek ezek az itteni magyarok? Félnek, hogy a segítségüket kérjük, terhűkre leszünk? Önzők, szívtelenek lettek a honfitársaink ? ... — Azért nem szabad általánosítani — felelte István, aki amerikai állampolgársága elnyerése óta már idetartozónak érezte magát, Istvánból Dr. Steven Máray lett, magyarnak is megmaradt és védte honfitársait. — Igaz, hogy óvatosak lettek itt a magyarok, félnek az újonnan jöttéktől, nehogy a jövedelméből segíteni kelljen ideszakadt honfitársain. A csillagászok azt mondják, hogy vannak úgynevezett menekülő ködök, amelyek szédületes gyorsasággal távolodnak a táguló világűrben. Ilyenek ezek a magyarok is. ők is menekülő ködök, egymástól menekülnek, de a mi számunkra ködalakok, köddé váltak ... És mondom, azért ne általánosítsunk. Van itt egy magyar, most már jó barátom, a laundry tulajdonos, három laundryja van itt New Yorkban, ez derék, jó ember, sok ötvenhatos menekült magyart segített dollárkölcsöneivel talpra-állni, elindulni az életben! Kezdetben engem is ellátott fehérneművel, ruhaneművel, a legjobb szb'ü magyar itt. Azt a kasztszerüen elkülönült uriosztályt nagyon utolérte a nemezis, elszegényedés, kitelepítés, a legszerencsétlenebb volt, aki valahogy idemenekült Amerikába. De itt vége az urizálásnak, a gőgnek, mindent elölről kell kezdeniük, ha meg akarnak élni. Ne gondolj folyton a múltra, ez a világ fővárosa, van itt szórakozási lehetőség, ha akarod, elviszlek az operába, a színházat még nem érted, nem tudsz eléggé angolul, hangversenyre, vagy akár moziba. Talán egy magyar restaurantba menjünk, van itt a Second Avenuen elég, jó magyar ételeket lehet ott kapni, már én is ettem ott töltöttkáposztát, utána turóscsuszát, nagyon jó volt. Akarod? Ma este, ha visszajöttem a kórházból, elmegyünk vacsorázni egy ilyen magyar vendéglőbe. Elment, de még a liftben is látta anyja fehér arcát, amint ott ül a tegnap ködalakja közt. A kórházban a rendelő előtt már sokan vártak. Felvette a fehér köpenyét és kiszólt az ajtón: — Kérem, aki elsőnek érkezett! Egy hölgy lebegett be a lányával. Istvánnak majdnem földbegyökezerezett a lába: Veronika a mamájával. Veronika!... Valamikor kissé szerelmes volt Veronikába, vasárnaponkint a féltizenkettes misén látta, ő is oda járt a főtemplomba derékig érő arany szőke hajával, fehércipős lábaival valósággal a föld felett repült a hosszú futószőnyegen ... A szagos mise után (igy hivták a féltizenkettes misét a sok parfümillat miatt, amelyet az elegánsan öltözött fiatal lányok ontottak magukból és amely már-már elnyomta a tömjénillatot), a déli korzón pedig kétszer végigsétáltak a Dunaparti sétányon . . . Milyen szivdobogva várta, de csak egy pillantást vethetett Veronikára, a lány sohase nézett rá, nagyon messze volt az ezredes ur lánya, ők csak a földbirtokos Gruberékkal barátkoztak, meg a Mitziszláv gyárigazgatóval, aki valahonnan Csehországból került a kisvárosba. Csak a polgármester, a gyógyszerész, a helybeli földbirtokos meg az ezredes jelentették az úri osztályt, ők voltak az úri kaszt, ez volt az otthoni magyar élet. A mama, Lenes néni is gőgösen viselkedett az ő anyjával. Bár iskolatársak voltak, minden barátkozás megszakadt köztük. Most, hogy helyetfoglaltak az Íróasztal előtt, gyakorlott, könnyed társalgási hangon kezdte a mama a beszélgetést: — Örülök, hogy a doktor urat találom itt. A mamájának barátnője voltam. Ismer engem? Hogyne ismerné, az iskolatársa az anyjának, aki amikor ezredesné lett, rájuk se nézett. — Nem ismerem — szólt hidegen. Az asszonynak torkán akadt a szó. A könnyed, társalgási hang zavartan, akadozva kérdezte újra: — Nem emlékszik? Hiszen ugyanabban a városban laktunk... — Nem emlékszem. Mi a panasza, asszonyom? — A lányom beteg, Veronika. Rá se emlékszik ? Istvánnak a szive valamivel hevesebben vert, amikor ránézett a lányra, aki most már gyönyörű nővé fejlődött, a bájos kis arca komoly felnőtté vált, arany haja most is omló lágysággal hullott homlokára. Öltözékében semmi amerikai beütés, európai maradt. Sose hitte volna, hogy a sors itt New Yorkban, az ő kórházában hozza össze vele ... A segítségét kéri Most már a mamája is szívesen felevenitené a régi ismeretséget, most már nem nézne el a feje fölött. Újra megcsóválta a fejét: — Nem. De kérem, akkor inkább a beteg mond ja el a panaszait. — Magában azt gondolta: tér mészetesen meggyógyítom, ha lehetséges, orvos esküm is erre kötelez, de semmiféle barátság-ujrafelvételbe nem megyek bele ... Kissé remegett a keze, amikor a tüdejét megkopogtatta, a tüdőre gyanakodott. Veronika szeme most is olyan égszínkék, mint régen volt, de a tekintete komolyabb lett, sokat láthatott mái ez a kék szempár, háborút, bombázásokat, bunkert, ez a piros száj talán sokat koplalt is, az apja miatt később biztosan jött a kitelepítés, durva munkát kellett végezniük a rizsföldeken, térdű gázolva a sárban, piszokban, kapálni és egy pa rasztviskóban kaptak elszállásolást. Végül is a szökés ötvenhatban, mert valószínűleg akkor jöttek ki Amerikába. Az apja a háborúban tábornok lett, meghurcoltatás, osztályellenség. Talán meg is halt már. Szerette volna megtudni, mi történt velük és hogy élnek itt Amerikában, de eszébe jutott, hogy ő is ilyen egyedül állt Amerikában, senki sem kérdezte, hogy mi a terve, kivéve Apayt, a laundryst. Ez a nő sose kérdezte meg otthon az édesanyját: hogy vagy Márta? A tábornokné nagyor. kegyetlen volt, az anyja most is tele van keserűséggel. Ott ül a tizenegyedik emeleten az ablakmelletti karosszékében és talán éppen most a gőgös Lencsikét látja a múltból, amikor még mindketten copfos kislányok voltak az iskolapad ban. Ei a nő most azt hiszi róla, amit az anyja gondol a magyar honfitársakról, hogy menekü. előlük, pedig dehogy menekül, nem bosszúból teszi, hogy nem akarja megismerni őket . . . Hiszel most is segíteni fog rajtuk, meggyógyitja a lányt. Talán honoráriumot se kér tőlük, azt fogja mon dani, honfitársakat nem pénzért kezel. Megírta a receptet, hideg udvariassággal köszönt el tőlük. Otthon mosolyogva nyitott be az anyja szobá jába: — No, édes jó anyám, most elégtételt vettem magamnak. Érted! Öltözz, megyünk vacsorázni. — Az elegáns magyar vendéglőben vacsora közben (töltött káposzta, turóscsusza), vigar. kezdte: — Találd ki, ki volt ma nálam a rendelőben ': Úgysem találod ki, pedig megkönnyitem a kérdést. A lányával. Régi honfitársunk. — Talán csak nem a Gruberné? Annak volt lánya. — Tudom, a földbirtokosék, azoknak is volt lányuk, de a lány barátnője volt ott a mamájával... — Csak nem a Lencsi a Veronikával? — De az. Visszaadtam a kölcsön, most én sem ismertem meg őket, azaz hogy úgy tettem, mintha nem ismerném meg. Pedig a mama kétszer is megkérdezte, hogy emlékszem-e rájuk? Nem és nem! Jéghideg voltam hozzájuk. Csak egy szavamba kerül, a kegyelmes asszony föloldódott volna és boldogan eljönne bármikor hozzád látogatóba. Most persze ők is azt hiszik, hogy m is menekülő ködök vagyunk . . . előlük menekülünk . . . Pedig szívesen segítettem volna rajtuk, ha rászorulnak, most is segítettem, amikor a Iá nyát, Veronikát meggyógyítom . . De tisztán az irántad való szeretetből nem ismertem meg őket. Mielőtt elmentem a kórházba, panaszkodtál, hogy a sziveden ütött sebek most se gyógyultak be... Ezért tettem. — O, beteg a Veronika? — Látod, téged most is csak az érdekel, hogj beteg-e. Mondtam, hogy meggyógyítom. Miközben a telt poharat a szájához emelte, képzeletében újra otthon járt a dunamenti kisvárosban, látta Veronikát a hosszú arany hajával. Milyen gőgösen suhant el mellette a korzón a Gruber Mancival ... A kegyelmes asszony lánya ... A bortól Mikes Margit (Folyt, a 11. oldalon)
