Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-13 / 28. szám
AZ ÖSSZEFIRKÁLT TÉRKÉP: TENGEREK Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Thursday, July 13, 1972_______ ■ , ■ : Vl ________MAGYAR HÍRADÓ ___________________ 7. OLDAL Keresztapám tengerész volt, még a megboldogult Osztrák—Magyar Monarchia flottájában, az első világháború előtt. A “Szent György” nevű hajón — azt hiszem cirkálón - teljesített szolgálatot, mint hajógépész. Néha jókedvében elővette és megmutatta a tengerészsapkájának kegyelettel őrzött szalagját, amelyen aranybetűkkel olvasható a hajó neve. Beszédes kedvében pedig mesélni is szokott a tengerész életről, a hajóról, a tengerről. Igen nagy erejű ember volt a keresztapám, rendkívüli úszó és nyilván a tengerész élet tette ilyenné. Gyerekkoromban az ő elbeszélései után támadt fel bennem a vágy a tenger iránt. Ifjúsági olvasmányaim, a Verne-könyvek tengerész-hősei még elmélyítették bennem ezt a vágyat s amikor ti zenhatéves voltam, elhatároztam, hogy felcsapok tengerésznek. Jelentkeztem az egyik magyar tengerhajózási társaságnál — hajósinasnak; fel is vettek, de persze jóapám—hogy finoman fejezzem ki magam lebeszélt erről a kalandos vállalkozásról. így hát nem lettem tengerész. Másfélé tengerek és végtelenségek felé indultam el rövidesen: az irodalom tájaira. Ám nosztalgiám az igazi tenger iránt továbbra is megmaradt. Kőhajitásnyira születtem a Balatontól, a “magyar tengert” hát nagyon hamar megismertem. Mint fiatal házas egy félévig a Balaton-parton éltem. Késő ősz volt, rég eltűntek a nyaralók, a villákat lezárták és az almádi part öreg platánjai alatt csak én sétáltam fiatal feleségemmel. Őszi ködök ereszkedtek le s a túlsó part, amely Almáditól amugyis távol esik, hogy a Balaton itt a legszélesebb, beleveszett a ködbe. Amikor kimentünk a hajókikötő végére — a kövek é3 a cölöpök között cuppogott a viz — úgy éreztem, mintha valahol, valami parttalan tenger partján állnék. Ez az illúzió tengere volt. Aztán eljutottam a — tengerhez. A háború után Nyugat-Németországban kalandozván Cuxhát'enbe kerültem. Emlékszem, kora reggel volt, amikor vonatunk befutott az állomásra. Ahogy kiléptem a pályaudvar kapuján, orrom megcsapta a tenger sós levegője. Hajókürt bődült valahol. Felkaptam a fejemet és füleltem. Aztán ösztöneimre bizva magarh, gyors léptekkel elindultam arra, amerre a tengert sejtettem. Úgy siettem, mintha attól tartottam volna, hogy — lekések valamiről. Ösztöneim nem csaltak. Eljutottam a partra és megláttam az Északitengert. Csaknem felkiáltottam, mint a régi görögök: Thalata! Thalata! — Persze nem kiáltottam semmit, csak valami szorongatta a torkomat, s a szemem nedves lett. Eljutottam a tengerhez] Szemben álltam a határtalannak tűnő vízzel, amely sokat, talán mindent ígért: kalandot, ismeretlen világokat. Akkor még nem ismertem a brazilok nagy Íróját, Jorge Amadot, aki még meg sem irta Jubiaba cimü regényét, amelyben leírta ezt a csodálatosan szép mondatot: “A tenger széles országutja...” De valami ilyesfélét éreztem. (Megrázó volt ez a találkozásom a tengerrel. Az első nagy élmény, egy régi vágy beteljesülése. (S hány ilyen régi, homályos gyerekkori vágyam teljesedett be később!) Néptelen veit a part, éppúgy, mint néhány évvel előbb a késő Ő3zi Balaton-part. Csak a szél fújt, az Északi-tenger hátán gyürődő hullámok hevesen csapódtak a parthoz. E'z volt hát az első találkozás, a bizalmas, őszinte s a sors, a tapintatos véletlen úgy hozta, hogy ez a találkozás igy történt: kettesben voltam a tengerrel. Egy fél évvel később kezdődtek komolyabb kapcsolataink. Az Északi-tenger partján éltünk, számomra érthetetlen nyelvet beszélő vörösképühaju, teaivó frízek között. S innen indultam kis hajóval a Friz-szigetekre. Másfél-két órás tengeri utak voltak ezek: sétahajózás. Nemcsak láttam a tengert, ismerkedtem is vele. Évek múlva épp egy alagútból kiérve, Forrnia körül pillantottam meg a Tyren-tengert. Majd napokig hajóztam a Földközi-tenger valószinütlenül kék vizén, hogy aztán Gibraltárnál találkozzam az Óceánummal. Voltaképp Brazíliában lettünk jóbarátok. Kiismertem a tenger hétköznapjait, szeszélyeit, s tudom, hogy megbízhatatlan, mint az asszonyok, nem is értem, hogy a portugál nyelvben miért himnemü szó az “o mar”, s nem nőnemű? Hisz ez a csodálatos őselem, amely sós összetételében hasonlít az emberi Verejtékhez, az élet hordozója és szülője. A föld roppant öle, az élet méhe, forrása, ahol minden elkezdődött. Láttam a tenger ezer változatát. Békésnek, szunnyadónak, álmosnak és haragosnak és hangosnak, dühöngőnek, fékeveszettnek. Csendes hullámai karjukra vettek s ringattak, haragos hullámai pofonvertek, felforditottak, magukkal rántottak, megfenyegettek. Megértem, hogy a görögök játékos képzelete miért népesítette be a szirénekkel s a brazil négerek és mulattok miért hiszik és tisztelik a tenger mámoritó, íorróölü istenasszonyát, Iemanja-t. Sokat, hajóztam már. Ha összeadnám a megtett tízezer mérföldeket, kiderülne tán, hogy többet hajóztam, mint tengerész keresztapám. Jártam mindenféle hajókkal, kis pöfögő tengerparti gőzösökkel és nagy óceánjárókkal. Álltam a hajóhídon, néztem az árbocok táncát, s a hajócsavar kavarta habos hullámokat. A változó csillagképeket. Tulajdonképp rég megszokhattam volna már a tengert. Ám ahogy számomra az élet, minden percben a lét csodája, igy a tenger ma is az, ami akkor volt, amikor még csak egy elérhetetlennek tűnő távoli illúziót jelentett, a balatoni késő őszben. Vagy amikor először álltam vele szemben, egyedül ott a cuxhafeni parton. Ebben persze nincs semmi megfejthetetlen, semmi misztikus, vagy épp megmagyarázhatatlan. Sokkal egyszerűbb az egész. Vannak örök szerelmek. NADASS JÓZSEF: IRIGYELJETEK Ti nem ismertétek a fiatal apostolt Szigorú voltam és szelíd Meg nem bocsátottam magamnak, Nem a leánynak, aki zokogva fogadott magába, Nem a társaknak, ha jottányit tértek el az úttól. Azt hittem, okos szivem van Tudja, kit kell szeretni, kit gyűlölni. Meghatott szánakozással pillantok vissza rád Tiszta, gyötrelmes, gazdag ifjúságom, Irigyeljetek érté. GÖRBE TÜKÖR: A HÁZASELET • EGYENJOGÚSÁGA Zilált tekintetű, sápadt férfi kopogtatott az ajtómon. — Foglaljon helyet — mondtam udvariasan. Látogatóm nagy, kék kockás zsebkendőjével megtörölte a homlokát. — Egy témát hoztam, engedelmével. Ezt tessék megírni . . . A vékony, keszeg ember nagyot, keserveset sóhajtott: — A szépen harmonikusan indult házasságot rövid idő alatt feldúlja az egyik durvasága, garázdasága, mértéktelen italozása. — Sajnos, ez nem ritka jelenség. Sok boldogan induló családi életet rombolt már szét a férj agresszivitása, részegeskedése. — Igen. De ezúttal a feleségemről van szó — legyintett rosszkedvűen vendégem. — Házasságunk első hónapjaiban nem volt semmi baj. Boldogok voltunk, derűsen, kiegyensúlyozottan éltünk. Fél éve voltunk férj-feleség, mikor az egyik fizetésnapon az asszony nem jött haza időben. Ilyen még sohasem fordult elő. Kétségbeesetten telefonáltam a rendőrségre, a mentőknek. Sehol semmi hír. Hajnali három órakor került elő az asszony becsipve. A kabátja zsebéből kikandikált egy féli gteli whiskys üveg. Kérdésemre, hogy hol volt, elmondta, fizetésnap lévén, cimborapőivel beült egy vendéglőbe. Mindenki rendelt egy rundot, ő sem maradhatott ki a sorból, hiszen, ha nem tart velük és hazasiet, papiéi feleségnek nézik . .. — Érdekes — mondtam elgondolkozva. — De nem ez a jellemző. Elsősorban a férfiak azok, a kik . . . — Lehet, hogy nem ez a jellemző és a statisztika szerint az iszákosság, a durva magatartás a férjeknél fordul elő jóval gyakrabban, de attól én még hetente kétszer járhatok kezelésre az orvoshoz. — Miből kifolyólag? — A feleségem kezenyomából kifolyólag. Sajnos, nálam jóval nehezebb súlycsoportot vettem feleségül. Hiába, a szerelem nem ismer fontokat. Ha iszik, goromba, mint a pokróc. — A múltkor fizetésnapon megvártam a munkahelye előtt, hogy elkérjem a pénzes borítékot, úgy megpofozott, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedtem. Most már azért sem merek szólni neki, hogy kártyázik. — Mit játszik? — kérdeztem sorsüldözött látogatómtól. — Természetesen pókerezik a barátnőivel. És közben whiskyt isznak. Azon felül kijár a lóversenyre. A múltkor egy lóra tette a vadonatúj konyhakredencünket. Ezt tessék megírni, kérem szépen. — Igazán együttérzek magával kedves barátom, de nem Írhatom meg. Nem ez a tipikus, nem ez a jellemző. Inkább mutassunk rá azokra az iszákos, garázda férjekre, akik . . . — Rendben van — sóhajtott megadóan — ha nem, hát nem. De borzasztó a helyzetem. Ma megint fizetésnap van. Ilyenkor késő éjjel besziva jön haza, aztán beleköt mindenkibe . . . Előre rettegek, mi lesz velem . . . — Ha ilyen nehéz élete van e mellett a nő mellett, miért nem válik el ? — kérdeztem kíváncsian. — Micsoda kérdés! Miért? Vegye tudomásul, ez szerelmi házasság. Én imádom a feleségemet!... Galambos Szilveszter H-U-M-O-R — Ha most választhatnál egy szőke és egy fekete között, melyiket választanád? — A feketét. — Miért? — Egy szőkém már van otthon ... Kutasi Kovács Lajos
