Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-28 / 39. szám

! 12. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Sept. 28. 1972 ÓHAZAI ARCOK: MAGYAR TÁJÉK: Debrecen, augusztus hó . . . A csikós heteik éve ül az a,itó mellett. Jegyeket oszt, majd az összegyűlő pénzdara­bokat egyetlen mozdulattal a fiókba söpri. Némelyik láto­gatót hosszabb ideig nézi, rá­csodálkozik a furcsa ruhák­ra, beszédre, s ha egy idegen kérdez tőle valamit, rázza a fejét. — Nem értelek éri öcsém. Ha beszélni akarsz velem, ta­nulj meg magyarul. A valamikor csikós, Tóth István jegykezelő terem őr a Hortobágyi Pásztorra uzeum­­ban. Ötven éve mult a minap, hogy bojtárnak szegődött Ná­­dasdi István számadóhoz. Akkor még gyakori volt a lólopás és a nádi farkasok is sokszor megtámadták a mé­nest. Az öreg most ül. Szemüve­gét leveszi és hallgat. Gondo­latai messze kalandoznak. Az ajtó hatalmas üvegtábláján túl az őszre készülő puszta. Ott élte le az életét. — Nem igazi ez a világ körülöttem. Olyan, mint egy előadás a valamikori újvárosi szinikörben. Cifra mutogatás az egész. Az a Hortobágy, amelyikbe én éltem, elveszett, meghalt. Nincs panasz a hangjában. Különös mosollyal szemléli a turistákat, kezét hátrateszi, senkihez sem közelit, mint, aki jelezni akarja: “Mit tud­tok ti, hozzám képest?” — A ló volt a mindenem Még ma is gyönyörűséget ér­zek, ha látok egy szép jószá­got. Amikor hét éve leszáll­tam a nyeregből, majd meg­szakadt a szivem. A kemény kis ember sze­me néhány pillanatra elpá­­rásodik. — Azt mondják, hogy Pis­ta bácsi csak itt a Horto­bágyon érzi jól magát. Kalapját leteszi az asztal­ivá, haját tenyerével simogat­ja. — Az igaz, pedig a pusz­ta kegyetlen. Nem úgy van ám az, ahogyan mindenféle emberek mesélik. A városiak, ha eljönnek ide, úgy nézik az embert, mint búcsúban a pla­nétás egeret. Olyanokat kér­deznek, hogy nem tudom, ká­romkodjak, vagy nevessek. De aludtak volna csak év­számra lóháton; ettek volna állandóan paprikás krumplit, slambueot, lebbencset: men­tek volna a megbolydult mé­nes után; állták volna az esőt, íi szelet, a forróságot . . . Azt mondják, szilaj csikósok. Per­sze, hogy azok. Asszony nél­' kül, jó szó nélkül, a csillago­kat vallatva mulattuk az időt, s ha beszabadultunk a csár­dába, megbolonditott ben­nünket az erős pálinka és ütöttük, vágtuk egymást. Aztán dagadt arccal, kótvagos fejjel fel a lóra, vissza a mé­neshez és kezdődött minden élőiről. Mégis ennél maradt . . . — Azt mondják, a csikós volt a puszta királya. Jól esik neki az elismerés, de hangjában nincs büszke­ség. — így mondják, de nem igaz. Csikós létemre a testi­lelki jóbarátom egy kondás, Németh Sándor volt. Nem attól ember az ember, hogy mivel foglalkozik. Sokáig beszél a lovairól, de csak egynek említi a nevét. — A Fakót máig se felej­tettem el. Ez volt a legkü­­lönb minden lovam között. Jó hátas volt, gyönyörűen fu­tott, értett a csikókhoz. Ha éjszaka elszaladtak, Fakó odajött hozzám, lökdösött az orrával, felköltött és a sötét­ben is rátalált a szökevények­re. AZ UTOLSÓ Húsz évig volt számadó, emlékeinek zöme ebből az idő­ből való. A háborúról annyit mond: “Futár voltam”: a földosztásról: “Hét holdat kaptam, de a föld nem csikó­nak való.” A puszta hires ku­tatóját azonban nagyon em­legeti. — Ecsedi István rendes ember volt. Nem éreztette itt senkivel, hogy olyan nagy­eszű tudós. Csendesen beszélt, szeretett minket, érdekelte a pusztai ember élete. Minden nyarát itt töltötte, szamár­háton járta a mezőket és ösz­­szeszedett mindent, amit jó­nak látott. Az ő érdeme ez a muzeum is. A muzeum, ahol most az “utolsó igazi” csikós a te­remőr. Hankóczi Sándor "Montiealia jobban kell készülni" Barcs Sándor a magyar sport együk vezére cikket irt a magyar sportolók müncheni szerepléséről. Érdekes cikké­ljen a következő megállapi tu­sokra jut: Hiába mondtuk egymás­nak, hogy ez csak játék. Sport. Nem szabad túl komo­lyan venni. Meg -léteznek az életben fontosabb és magasz­­tosabb dolgok is. Hol lesz már az 1972. évi olimpia koroná­zatlan királyának, Mark Spitznek a neve, amikor Sha­kespeare vagy Voltaire szelle­me még mindig fennen fog lo­bogni? Okos tanácsokat ad­tunk egymásnak. Aztán más­ként viselkedtünk. Nagyon is komolyan vettük! A modern technika bámulatos vívmá­nyaként mindenkinek házhoz szállították a versenyeket. Hol van már az idő, amikor a sportlápért lesben álltunk és lecsaptunk az első példá­nyokra, hogy kielégítsük mo­hó kiváncsiságnunkat ? Egy kollégám keserűen jegyezte meg: elvették az újságíró tói a közlés örömét. Hát igen! Két héten át szo­rongtunk a képernő előtt, csa­ládostul, gyerekestül, öreges­tül együtt és a vérmesebb otthonokban még kiabáltak is sőt indiántáncot is jártak és diadaloridtásban törtek ki. Vagy szitkozódtak. Szóval, nem vettük komolyan, hogy nem kell komolyan venni. Játszottunk mi is. Benne vol­tunk a játékban. Baj ez? De­hogy baj! így van ez jól! A magyar sport — ha az aranyak számában visszaesés is mutatkozik — nem vesz­tett erejéből és ma is ott jár szorosan a vezető országok nyomában. Erre méltán lehe­tünk büszkék. Különösen ak­kor, ha figyelembe vesszük, hogy a ranglistán utánunk kö vetkező vetélytársaink több­ségénél a sportolási lehetősé­gek jóval előnyösebbek, mint nálunk. Nem vitatható azonban, hogy az 1976-os montreali olimpiára a mostaninál már behatóbban és sokrétűbben kel! majd felkészülni, és ez nagy feladatot jelent az egész sportvezetés számára. NEVESSÜNK A FEJLŐDÉS ÜTEME Smith végre a gyerekkocsi részletek végéhez érkezik, s ebből az alkalomból a keres­kedő nyájáskodik vele. — És hogy fejlődik a kicsi, ha szabad kérdeznem? — Azt hiszem, nagyszerű­en ! Néhány hét múlva nősül... vwvww*wwvwwvwwv%v»ww Terjessze lapunkat! PILISI KÉPESLAP... Nyárutó. A pilisi erdő még zöld, de lassan már ritkulni kezd a fák lombkoronája, a melengető napfény aranypén­zei hullanak elénk, a keskeny turistautakra. A tiszta leve­­levegőt hívogató madárfütty, száraz ág roppanása, a lom­bok között tovalibbenő szellő nesztelen járása rezditi meg. A tölgyek és a bükk közötti tisztásokon mintha óriások terítették volna le subájukat. A sziklaormok — mint elpi­hent öklök — emelkednek ki a virágpettyes erdőszéleken, a közel és távol párában úszó világát tárva fel a csodákra éhes szem előtt. A csend és a szépség biro­dalma. * * * Történelmi földet tapos a láb. A magyar történelem nagy korszakainak talaját. I. István, a honalapító király a pilisi hegyek alján, Eszter­gomban rendezte be fényes udvartartását: itt tartották meg az első országgyűlést is 1016-ban; a német hóditó tö­rekvéseket haddal és diplomá­ciával visszaverő Béla a Du­nakanyarban, Dömösön töltöt­te szívesen idejét; erre vo­nultak át a német és francia kerezteshadak, amelyekről az egykori krónikák mint “sás­kajárásról” emlékeznek meg. Nemzeti drámánk, a “Bánk bán” színhelye a Pilis szivé­ben szunnyadó Pilisszentke­­reszt: Gertrudist, az idegen­ből jött királynét, II. Endre hitvesét itt gyilkolták meg azok, akik a kiszipolyozott, földönfutóvá tett tömegek lá­zadásának élére álltak. Erre — Visegrádon, Plis­­szentkereszten, Dömösön. Szentendrén pusztítottak a hazánkba betört tatárok. Ró­bert Károly, majd Mátyás ki­rály a visegrádi ormon és a Dunakanyarban építette fel az ország kormányzati köz­pontját, Nagy Lajos is innen indult az Arany János Toldi­jában is megénekelt nápolyi hadjáratára. Erre. Eszter­gomon át vonultak Budára Dózsa György dunántúli jobbágy seregei. Háromszáz évvel később Petőfi gyönyörködött a Kő­hegyről a csodálatos pilisi táj­ban. A magyar szabadságharc számos emlékét őrzi a Pilis. Pilisi hegyek, pilisi falvak és kisvárosok. Egy nagy múlt emlékei. * * * Az őskorban e környéken tenger volt amelyből a Pilis szigetként emelkedett ki. A hegység alsó rétege az év­milliók alatt kihalt tengeri állatkák megszámlálhatatlan milliárdjaiból áll. Később vul­kánok vetették ki lávájukat a földkéreg erőinek tevékenysé­ge következtében mind maga­sabbra kitürődő Pilisre. S az elvonuló őstenger út­ját jelzi az ország egyik leg­­csodásabb természeti szép­sége — a Dunakanyar. Az ősember barlangjai is e vidék szépségeihez tartoznak. Titokzatos, az őstermészet ködébe visszanyúló vidék. '■¥ * * Fejlődő idegenforgalom. Vi­rágzó falvak. Műemlékeiket őrző, de a mának termelő vá­rosok. Az ősi fa- és erdőgaz­daságtól a legkorszerűbb esz­tergomi gépekig, szentendrei és pomázi szerszámokig sok mindent termelő üzemek sok ezernyi szorgalmas, alkotó munkáskeze. Mindez együtt: a Pilis . . . Bárány József Meglepő feliratok Egy útkereszteződésnél: “Kérjük az igen tisztelt autóvezetőket, hogy vezesse­nek óvatosan, mert a helyi te­metőben minden sírhely el­kelt. Az uj temető ünnepélyes megnyitására csak a jövő hó­napban kerül sor.” " f; :u j>• • Egy állami hivatalban: “Felkérjük a tisztviselőket, ne hagyják előbb abba a mun­kát, mielőtt megkezdenék!” Egy rádiő-szaküzletben: “Vegyen nálunk TV-készülé­­ket. Ötéves garancia, ha a ké­szülék nem romlik el. Ha a vásárlás után egy héten be­lül elromlik, ingyen megja­vítjuk!” Egy hotel hirdetése: “Szállodánk fiók-hotelt nyi­tott a hegyekben. Szereti a magányt? Töltsön nálunk né­hány hetet. Alkalma lesz meg­ismerkedni, érdekes emberek­kel, akik szintén élnek-halnak a magányért!” Magyar kiadó sikere LIPCSE. — A lipcsei nem­zetközi könyvkiállitáson har­minc ország nyolcszáz köny­vét állították ki. A Móra kia­dó könyve, A kiskakas, .gyé­mánt félkrajcárja ezüstérmet az Európa kiadásában megje­lent Mongol népmesék, a Fia váró öregapó oklevelet nyert, Oklevelet kapott a Corvina Budapest Enciklopédiája cí­mű kötete és a Kossuth-kiadó Közgazdasági Kislexikonja. A régi Hortobágyról beszél a csikós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents