Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-21 / 38. szám
Thursday, Sept. 21, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL 1 UTIJEGYZETEK: PRÁGAI PILLANATFELVÉTELEK Prágában azelőtt nem jártam. Mondták, szép város. Ez a jelző elégtelennek bizonyult. Alig múlt el egy napom az utcáin, máris megfogott a varázsa. Ennek a városnak hangulata van. S a hatodik nap reggelére, a távozás órájára ez a sejtés maradandó élménysorrá, felejthetetlen emlékké alakult. Nehéz lenne a hely vonzásának összevetőit felfejteni. Régi házak, kedves terek, szép parkok másutt is vannak, ha kisebb számban is. Mert Prága néhány kerülete szinte teljesen müemléknegyed, még nem lehetne annyira megszeretni. Századok egymásra rakódott Ízlése, a szépnek a kedvelése, őrzése, a múlt megbecsülése, a nemes emberi műveltség ápolása —- ilyesmiket érzek a varázs mögött. Ennek a mai népvándorlásnak Prága egyik, nem jelentéktelen központja. A történelmi városrészek utcáin szüntelenül turistákkal találkozom, egyesével, párosával, csoportosan. Megszokott látvány volt a prágai utcákon nyitott útikönyvvel a kezében szembejövő idegen. Idegen város nézése közben meg kell találni az önfeledt, elmélyedő szemlélődés, a szinte meditativ belemerülés pillanatait, máskülönben az igazi értékek rejtve maradnak és a szellem nem tárja fel önmagát. Arra jöttem rá, hogy az alkonyi órákban a prágai várnak az időben egyre mélyebben visszavivő hármas udvarán, s figyeltem az óvárosháza előtt az örök gyermekként minden órában összegyűlő embertömegben a hires órát, amely fölött két kis ablakban 500 év óta harangütésre sorra megjelennek az apostolok figurái. De milyen más volt, amikor késő délutáni csendben, a lemenő nap fényében végig tekintettem a harmadik várudvaron: a néhány járókelőt elnyelte a széles tér, s a Szent Vitus székesegyház égbefutó gótikája mellett ránéztem Kolozsvári György és Kolozsvári Márton hatszáz éves kis remekére, a lovas Szent György szoborra. A naplemente csendjében az óvárosi tér is viszszaszállt a régi századokba, a házakból középkori ruházatú férfiak és nők lépnek ki a képzeletemben, s a hatalmas méretű Husz-emlékmü megszólalt. Húsz János bronzalakja mellett parasztok, bujdosó husziták jelképes szobrai állanak. A szobormüvet az eretnek Húsznak századunk elején állították a katolikus főváros közepén, a lázadónak, egy kései, látszatnyugalmu utókor. A szoborcsoportozat a történelmi hangulatú tér főhelyén arról vallott az alkonyi csendben, hogy nagy ügyekért küzdők bizodalmasan tekinthetnek mindig a jövőbe. Mi az az 509 év, ami eltelt Húsz János megégetése és az emlékmű leleplezése között?! A történelem kerekei az Úristen végzéséből azt visszik tovább, ami előre mutat, s előbbutóbb átgázolnak mindazon, ami hátra húz. A múltat táró, titkokat nyitó, szépséget villantó csendpillanatok további emlékképekként sorakoznak most elém. A több évszázados főúri kertek, amelyeket a mai Prága féltett kincsekként őriz a nagyvárosi ember felüdülésére, hangulatos szobrokkal, teraszokkal, panorámával. A jezsuiták egykori hatalmát súlyosan árasztó épülettömb, a csehországi ellenreformáció központja, a vár után Prága legnagyobb épületegyüttese, négy utcára néz. Valamikor a kolostorudvaron egyszerre harmincezer cseh, reformátori szellemű könyvet égettek el. A pillanat megint a töténelem hatalmas Urát idézi: hol vagyunk már ezektől az időiktől ? Az 1140-ben alapított strahovi kolostor épületeiben ma a nemzeti irodalom emlékmúzeuma foglal helyet. A falak, a folyosók, a kitekintés a zöld fák felett a városra, olyan keretet adnak az itt látható kézírásos és nyomtatott müvegnek, amely régi évszázadokat sűrítve, a genius lóéival, a hely szellemiségével hatja át az egészet és páratlan élményt nyújt. Kár, hogy ilyen jellegű helyen mi nem tudtunk emlékmúzeumot berendezni Széchenyi könyvtárunk anyagából. Bizonyára nemzeti zarándokhellyé válnék, mint itt, a Prága fölötti magaslaton. A vár kis középkori utcácskájában, a várfalhoz építve elképzelhetetlenül kicsi házak, festői látvány, mintha mesében járnánk. Egykori udvari kézművesek lakhattak itt. Az egyik miniatűr házikóban Franz Kafka iró lakott a század elején. Most antikvárium. Belépek az alig néhány négyzetméternyi helyiségbe és nyomban érzem: a modern életérzet, az emberi szorongás látomásos Írójához illett ez a szűk lakótér. Bolyongásaim során elhagyatottnak látszó, a 12. századra visszanyúló kis templomra bukkantam. E templomban szolgáltatták ki először 1414- ben, két szin alatt az úrvacsorát. Ettől az órától számítódik a megujhodó keresztyénség visszatérése a kenyér és a bor együttes vételéhez, a Krisztussal való teljes közösség kifejezéséhez. Zárt ajtaján hevenyészett felirás: istentisztelet vasárnap este fél nyolckor. Elmentem. Már kintről hallom a gyülekezeti éneket, egyik ismert korálunkat. Bent az ősi falak között fiatal gyülekezet, egyetemista korú fiuk és leányok, fiatal igehirdető. A cseh reformált testvéregyháznak amolyan ifjúsági temploma lehet ez. A prédikáció alapigéje: Ábrahám hit által költözött az Ígéret földjére, mint idegenbe ... El Grecónak a Sternberg-palotában, a cseh nemzeti galériában látott lenyűgöző Krisztus-feje után most az élő Krisztus öltött szavakban testet, és hívta a jövő nemzedékét a követésére: a földi vándorút feladatainak hittel való vállalására. A reménység Ígéretének, az örök életnek látóhatárával. Úgy adatott, hogy ez volt a búcsúzó estém Prágától. Veöreös Imre EZ IS TÖRTÉNELEM : A MAGYAR KENYÉR EREDETE A magyarok ősei másfajta kenyeret ettek, mint a mai utódaik. A kenyér szó- finnugor eredetű. Egyetlen rokonnyelvi megfelelője a votják kenjyr. Jelentése: derce. Tehát a kenyér kásaféle lehetett. A hozzávaló magokat — nomád idők voltak — gyűjtögetéssel szerezték, majd megtörték, később kövön őrölték, s nyilvánvalóan vízzel keverve készítették. Fogyasztottak tűzön pörkölt magvakat is. Bizonyíték: a Hajdúságban, Biharban a pattogatott kukorica neve ma is cipó. Egyébként az egyik legrégibb írásos magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd evec, emdul formában említi az eszik szót. A lúd manysiban ludó, finnben lintu. Fazekas Mihály korában pedig ludfi. Régen a baromfi kifejezés helyett gyakori volt az apró jószág, aprómarha, apróság. A pulyka a 16. században indiai páva, indiai tyuk, tengeri kakas, tengeri tyuk. S századokkal előbb a tojás neve mony, tikmonka. Csak a 17. század elejétől tojás. Länderer 1806-os szakácskönyvében a tojás sárgája: a tojás széki, a fehérjéből vert hab: tajték, szél, s tojás hava. A bab három neve közül a bab és a paszuly szláv, a fuszulyka viszont román eredetű. A lencse szintén szláv eredetű jövevényszó, akárcsak a mák, a rozs* a dinnye és a tök. Ez utóbbi tréfás neve: úritok, dinka, linka. A paradicsom latin szó, eredetileg a bibliai paradisum-alma. A petrezselyem a középkori latin petrosilium, még régebbi változata a görög petroszelion, magyarul helyi zeller. A 16. században a vezetéknév gyakorta foglalkozást is jelölt. Kaszab például mészáros, Pogácsás: pogácsakészitő. Seres: sörkészitő (vagy sörivó), Sütő: pék, Áros: kereskedő. A franciában hasonló módon Boucher: mészáros, Boulanger : pék, a németben Beck, Becker: pék, Müller: molnár, a szlávban Pékár: pék, az angolban Baker, Baxter: pék, Chamberlain pedig — lakáj. GONDOLATOK . . . AZ ÖNZÉSRŐL Ismerjük és milyen gyakran használjuk ezt a kis szót! Mindig csak én. Én vagyok az első, én vagyok a legokosabb, én vagyok a legfontosabb, nálam nincs nagyobb! Pedig ez a másokat semmibe vevő, önző magatartás az oka legtöbb nyomorúságunknak! Családi életünk azért fut sokszor zátonyra, mert a hitvestársak minden áron a saját kényelmüket és boldogságukat keresik. Még a másik megalázása, lelkiismeretlen kihasználása árán is. Válóperes tárgyalásokon a másik ellen felhozott válóok a legtöbbször erre a magatartásra vezethető viszsza. Pedig őszinte pillanatainkban de sokszor rájövünk, hogy nem édes az az öröm és boldogság, amely a másik szomorúságát, boldogtalanságát vonja maga után. Mégis újra meg újra visszatérünk a biztos csődbe vezető útra. Ugyanez a helyzet a nagyobb közösségben, á társadalomban is. Mindenki tudja, milyen kibirhatatlanok a másokkal mit sem törődő, önző emberek. De nemcsak kibirhatatlanok, sokszor nagyon is veszélyesek ezek az emberek. Rendőri jelentések arról szólnak, hogy a közlekedési balesetek nagy százalékát az agresszív vezetés okozza. Amikor a vezető nem törődik a biztonsággal, hanem agresszív módon hajt és előz, mert negyed órával vagy tiz perccel előbb akar otthon lenni. Nem gondol arra, hogy az ilyen agresszivitás kövekteztében autóstársai, sőt maga is talán sohasem érkezik haza családjához, gyermekeihez. Egymás iránti felelősséggel kell elsősorban önmagunkban irtani az egoizmus káros szellemét, s mindent megteremteni azért, hogy a társadalmi élet minden területén megszűnjék az önzés. Dr. Selmeczi János RÓNAY GYÖRGY: ŐSZRE INTŐ Néz. már rőt levelet ejt öreg almafánk könyvemre, ahol itt alatta olvasok. Elvirult a hibiszkusz is. s fogyton fogynak a flox pille virágai. így múlnak nyaraink, igy jön a hervadás. Fákon ritkul a lomb, földön az ismerős. Mind több pártol a föld alá, — Boldog, még aki fönt élvezi a napot s tervez, mit hova tesz. merre mit ültet és mit hoz rendbe, tetőt, tört cserepet, falat: őszéhez tavaszát köti, s unokáinak él élete alkonyán. Mint e vén fa is Lt: árnyat ad és terem, bár fél ága letört. — Jól van, öreg barát, értem néma levél-szavad v “Köszönjük, jön a tél!” — készülök is, ne félj. csűrbe hordom, amit őszre hozott a kert, és készítem az uj tavasz elé: legyen alma, málna, dió megint, s hives lombok alatt könyvvel időzni hely. “A béke több mint vágyálom” Az 1973. január 1-i békevilágnap témáját VI. Pál pápa a következőkben határozta meg: “Küzdeni a csüggedés ellen nagyok és kicsik között és meggyőzni az embereket arról, hogy a béke több mint csak vágyálom.” Mint ismeretes, a pápa 1967-ben tűzte ki minden polgári év első napját a béke világnapjává. A Szentatya ezzel kapcsolatban kijelentette: “Korunkban háború van a Közel-Keleten, Vietnamban, feszültség van a Kelet és Nyugat között, a gazdag országok és a harmadik világ országai között. Másrészt sok fenyegető konfliktust sikerült elhárítani tárgyalások, egyezmények utján. Minden erőforrást mozgósítani kell a béke biztosítására”.
