Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-21 / 38. szám

3. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Sept. 2t. 1972 AZ ELSŐ CIGARETTA Irta: SIMA FERENC '*"*'*■ . V " Sima Ferenc Már megint!... “Óvakodjunk a dohányzástól!” jelszóval nem­zetközi kongresszus készül Bolognában, írják a * lapok. Mindenki ismeri a főargu­mentumot ellenünk: A tüdőrá­kosok fele dohányos. A másik fele viszont — nem­­dohányos ! Mi következik ebből? Az, hogy pontosan ugyanany­­nyi joggal és igazsággal mi is egyre-másra rendezhetnénk vi­lágkongresszusokat, ezzel a mennydörgő jelszóval: “Óvakodjunk a nemdo­hányzástól !” Dehát minek? Hogy megtérítsük a nemdohány­zókat nikotinistáknak? . . . Isten ments! A fo­gyasztás ugrásszerű emelkedésétől vérszemet kap­va — biztosan legott emelnék a dohányárakat .megint. Konferenciázás helyett inkább megírom, mi­ként ismerkedtem meg a dohányzással. Hatéves koromban fogtak először munkára. Odahaza, Szentesen, a kanyargó szőke Tisza men­tén. Cigarettát kellett töltenem. Naponta százat, apámnak, aki — úgy látszik — a gyufán akarta megspórolni a dohányzás költségeit, ezért min­dig egyik cigarettáról gyújtott a másikra. A ciga­rettatöltés addig édesanyám dolga volt, aki közben mindig mesélt nekem. Innét van, hogy Hüvelyk Matyi, Csiprerózsika, Ali baba és Hamupipőke nekem ma is fanyarkás dohányszaguak: ha a ne­vüket hallom, mindig apám dohánykeverékének csípőssége üti meg az orromat. Hófehérkének és a hét törpének azonban keserű érett hus-szaga van, mert amikor jó anyám éppen róluk mesélt, akkor szökkent be a konyhából a mellbetaszitó bűz. Anyám feljajdult, mert Magyarországon ak­kor, az első vörös világ spanyolnáthás hajnalán is drága volt a hús és hófehérkénéi is fehérebbre váltam rohant a konyhába, menteni a menthetőt a hajótörött ebédből. Ezt a váratlan alkalmat ragadtam meg életem első cigarettatöltésének megkísérlésére, amit anyám addig nem engedett meg, mondván, hogy úgyis csak szétrepeszteném a cigarettahüvelye­ket. De ahogy az oroszlánköíykök vérengző ösz­tönnel születnek, úgy látszik, a későbbi nagydo­hányosok is lappangó rátermettséggel, ami az el­ső kínálkozó alkalommal kitör. Csakis ezzel ma­gyarázható, hogy mire édesanyám visszajött a konyhából, már a hetedik cigarettát töltöttem és még egy hüvelyt se tettem tönkre. — Jó . . . — bólintott édesanyám a meglepő­dés hosszú pillanatai után. — Hát akkor csak csináld tovább. Úgyis emiatt ette meg a fene a pecsenyémet. Apám aznap nem dicsérte meg az ebédet, de a cigarettára azt mondta: — Végre se tulpuha, se tulkemény! Éppen olyan, amilyennek lennie kell! Sorsom ezzel megpecsételődött. Feladatommá vált napi egy doboz mariano kettes hüvely meg­töltése “Hercegovina” és “Finom Török” keve­rékkel. És mert nyomtató lónak nem kötik be a száját, vagyis lopva bele-belekóstolhat, én is ha­marosan rágyújtottam a kertben, a málnabokrok között. Az első szívás pontosan úgy hatott rám, mint amikor húsz évvel később, első repülésem során Buzay Ákos sportrepülőoktató barátom viccből hirtelen bukfencet vetett Erdélyi Mici színésznővel és velem a Kamaraerdő felett. Mi­cike, a bájos, élénkzöld lett, mint a rézkrajcár­ral érlelt kovászos uborka, nekem pedig a gyom­rom a fejembe szaladt és csordultig telenyomta a két szememet könnyel. Akárcsak az első lopva­­szivás ott a málnásban, amelytől olyan fuldokló köhögés jött rám, hogy keresztanyám visítva nyargalt ki a házból a megmentésemre. Alig győz­tem a cigarettát és a gyufát bedugni gyorsan egy vakondlyukba. — Ferika, az Istenért, mi lelt ? ... Darazsat nyeltél ?!?... Akkor még nem volt kifejlődve az alkotó fan­táziám, hogy valami mást eszelj ék ki hirtelen, így hát rémülten dadogva bólintottam: — I-igen ... Keresztanyám keresztet vetett: — Szent Veronika, segíts! Aztán, be sem várva Veronika szentem segedel­mét, felkapott és félpapucsát elveszítve vágtatott velem a konyhába: — Lódarazsat nyelt a málnával! — sivalkodta. — Hamar egy nagy pohár ecetet! És tormát re­szelni bele! . . . Gyorsan, gyorsan! . . . Nekem azt muszáj volt meginnom, hiába rug­­tam-vágtam ellene. Lefogtak és belémöntötték, túlerővel. Nagy pohár hig szószt ecetből és mé­regerős tormából. Hogy dögöljék meg bennem a lódarázs. Biztosan meg is döglött volna. Szerencséje, hogy nem volt bennem. így hát kishiján én rúg­tam az utolsót tőle. Ez a megmentés a nemlétező veszélytől még annál az első cigarettánál is sokkal rosszabb volt. Ami pedig nagy szó. Attól fogva én senkire se néztem olyan elisme­rő, csodálattal ,mint Lehota Gabirá, a velem egy­idős cigánypurdéra. Mert ő kapadohányt csibukolt. Anyaszült mez­telenül. íróinkról, könyveinkről Irta: PAPP VARGA ÉVA VARGA ÉVA Amikor Földes Jolán “A halászó macska utcá­ja” cimü regényével nemzetközi nagydijat nyert, a hir itt Amerikában talán csak egy rövid napi­­hir volt, de Magyarországon óri­ási szenzációt keltett, amely so­káig foglalkoztatta az irodalom iránt érdeklődő embereket. Az erkölcsi sikeren kívül valóságos kis vagyont jelentett maga a dij is, hát még az ezt követő szoká­sos kiadói ajánlatok nagy előle­gei a “világhírű Írónő” követ­kező regényére... A Fészek klubban egyébről sem beszéltünk ak­koriban, hiszen amellett, hogy az illetékesek nagy magyar sikernek könyvelték el a dolgot, mi Írónők külön is büszkék voltunk rá. Az egymást követő, sorozatos bankettek között, melyeket a pályadíjnyertes tiszteletére rendeztek a külön­böző egyesületek, természetesen a Magyar író­nők. Köre is rendezett egy estélyt. Ma már csak azért is emlékezetes marad számomra, mert azon utoljára szerepelt elnöknőnk, Gróf Teleki Sán­­domé, aki Szikra álnéven irta bájos elbeszélé­seit az uj időkben, lánykori kedvenc folyóiratom­ban. A szellemi arisztokrácia soraiban megjelent né­hány külföldi tudósitó is, hogy a szerencse ke­gyeltjének egy-egy nyilatkozatát leadhassák lap­juk számára. Én is azok között voltam, akik in­terjút kértek a kollégától, de mire a sor rám­került, az ünnepelt fáradtan legyintett: “Teljesen kimerültem. Sokkal jobban szeret­ném, ha eljönnél hozzám holnap uzsonnára, ak­kor zavartalanul beszélgethetünk.” Örömmel fogadtam a meghívást. Színes, erős egyénisége mindig is vonzott, akkor meg különö­sen érdekeltek megváltozott életének részletei. .. Budán lakott, elég közel hozzám, a Gül- Baba utca romantikus, félig már szinte a földbe süly­­lyedt kedves, öreg házai között. Valósággal külön arca, karaktere volt és nyilván van is annak a már Óbudához közel eső városrésznek és mialatt sétálva mentem felfelé a Gül Baba sírjához vezető “garádicsokon”, szerettem volna elhitetni ma­gammal, hogy az írónőt ez esetben nemcsak a közismert tehetsége juttatta a rendkívüli siker­hez, hanem ennek az utcának az inspiráló han­gulata is, mert itt született meg a díjnyertes re­gény. “A halászó macska utcája”. A lakása úgy hatott rám, mintha elmondaná a belépőnek azt, ami történt. A kétablako3 utcai szoba egyik részében a régi primitiv “stelázsi” megrokkanva tartotta kincseit, az össze-vissza dobált rengeteg könyvet. Nem voltak diszkötés­­ben, mint egyszerű munkatársak . . . papír vagy vászonruhában szerénykedtek és képviselték a múltat. Ezzel szemben a szoba másik oldalán dú­san faragott uj könyvszekrény nyújtózkodott szinte a menyezetig. Abban már drága, színes, diszikötéses könyvek hirdették a diadalmas jelent. A régi plüss dívány nemcsak a közelmúlt sze­rény viszonyait mutatta, de rávilágított a házi­ak remek humorérzékére is, mert — amint a kedves házigazda ismertette —, külön ülése volt mindenféle látogató számára; középen erősén — sőt erőtlenül ... — besüppedt rugók kényelmet­len ülése kiválóan alkalmas volt az “alkalmatlan” látogatók számára. (Végrehajtókon kipróbálva.) Az egyik oldalon kínálkozó, még egészen kényel­mes ülés volt a kedves vendég helye. Itt hátá­val kell emlékeznem a hirtelen felvett, de már eléggé kioktatott szobalányra, aki előbb jól vé­gignézett, aztán habozás nélkül odaültetett . . . Az illusztris írónő érkezésemkor a fürdőszo­bában volt és mikor kijött, hogy üdvözöljön, egész lényével szinte megtestesülése volt a nagybetűs Sikernek. Rózsaszínű selyem házikabátja a nyakánál hattyuprémmel szegélyezve, a hozzáillő házicipő­vel még kissé bolti szagu volt, de az Írónő lénye mintegy igazolás volt minden szép és finom do­log iránti jogos igénynek ... Az uzsonna bohém jellegű volt, nem csak azért, mert a kávénak é3 a cigarettának jutott a főszerep, hanem azért is, mert a csészék és a poharak — ahány, annyiféle — akadt köztük fületlen is, hasadt is . . . Őket és a hangulatot jellemzi, hogy szabad volt ész­revenni, nevetni rajta . . . Uzsonna után rátértem jövetelem céljára. Jo­lán tudta, hogy Pestről küldök cikkeket a Cleve­­landban megjelenő “Szabadság” számára is, te­hát a kérdést igy tette fel: “Nos, mire vagy kiváncsi és miről akarsz írni velem kapcsolatban a te amerikai olvasóidnak?” Kitörő őszinteséggel mondtam: mint nő, árra vagyok kiváncsi, melyik fodrász csinálja gyönyö­rű frizurádat és melyik szalonban készült remek estélyiruhád. Minthogy azonban elsősorban ri­porter vagyok, egészen más az, amit kérdezni •szándékozom. Amerikában élő honfitársainknál könnyű lesz érdeklődést kelteni regényed iránt, mert annak tartalma lényegében az ő életüket (Folytatás a 9-ik oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents