Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-07 / 36. szám
Thursday, September 7, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL 1 TERÉZ NŐVÉR: AZ ELHAGYOTTAK ÉDESANYJA Néhány soros közleményben jelentették a hírügynökségek, hogy a legnagyobb indiai kitüntetést, a Javaharlai Nehru-dijat, az idén Teréz anyának ítélték oda, A dijat az Indian Council of Cultural Relations szervezet alapította néhány éve a nemzetközi megértést szolgáló kimagasló cselekedetek jutalmazására. Eddig U Thant, Martin Luther King és Yehudi Menuhin kapták meg a dijat, mely százezer rúpia pénzjutalommal jár. Teréz a jugoszláviai Skopjeben született 1910- ben. Szülei szegény földművesek. Hazájában 1929- ben fejezte be iskolai tanulmányait, mint a lorettói női szerzetes kongregáció tagja. A kolostor csendje helyett a missziósmunka fáradalmait választotta és azért imádkozott, hogy Bengáliában betegeket ápolhasson. Kérését teljesítették és Indiában tette le 1931-ben az első szerzetesi fogadalmat, majd 1937-ben az örök fogadalmat. Ekkor kapta a Terézia nevet. Egyik napon a sorsában döntő jelentőségű Kalighát utcába került el Teréz. Egy düledező hindu szentély körül már megmozdulásra sein képes, haldokló öreg férfiakat látott. Karjaira emelve hordta be a haldoklókat a szentélybe. Ebben a percben döntötte el, hogy életét az elhagyatottaknak, a nyomorultaknak szenteli. 1948-at írtak akkor. Teréz a kalkuttai Tiljala nyomornegyedben beköltözött egy héttagú család “otthonába”: egy dorongokból összerótt oldalnélküli tető alá. Menhelyét a Kalighát utcai elhagyott szentélyben rendezte be. Ez a halál istennőjének szentélye volt korábban, nem sok évvel előbb még emberáldozatot mutattak be itt. Teréz hajnalban kezdte az utcákat járni. Öszszeszedte a. magatehetetlen haldoklókat, az éhségtől földre rogyott gyerekeket és a sokszor kibírhatatlan hőségben cipelte őket a menhelyre. Sokáig egyedül dolgozott. Aztán csatlakozott hozzá egy bengáliai kislány, akinek senkije sem élt már. Vele maradt és együtt járták az utcákat. Hamarosan mások is követték a kislány példáját. Teréz és társai egészségügyi és ápolói tanfolyamokat végeztek és csüggedetlenül dolgoztak tovább. Sem orvosságuk, sem kötszerük nem volt, anyagi eszközeik teljesen hiányoztak. Mégis, — 1951-ben — Teréz megalapította szervezetét, melyet “A jó cselekedet missziósnővéreinek” nevezett el. Amerre jártak, kétségbeesettek sírása, jajveszékelése vette körül őket. Teréz ezekről az évekről ezt mondta: “A legszörnyübb betegség nem a bélpoklosság, vagy a tüdőbaj, hanem az a tudat, hogy az emberrel senki sem törődik, bajában nincs aki segítse, mindenki elhagyta.” így tanította nővértársait: “Ha bajbajutottal találkozunk, sohasem szabad elhagynunk addig, amig meg nem tettünk érte mindent, amivel segíteni tudunk és meg nem győztük arról, hogy továbbra is törődni akarunk vele”. “Segítsünk a haldoklókon is, szerezzünk számukra egy utolsó boldog órát, amely sokaknak talán életük első boldog órája is.” A jóság missziónővéreinek munkája a szervezet erejével és a hit buzgalmával az elmúlt húsz évben soha nem remélt eredményeket ért el. Jelenleg kilencszáz nővér és száz testvér dolgozik a szervezetükben India 28 városában. Laikusokból is alakult egy szervezet “Teréz anya munkatársainak nemzetközi mozgalma” címmel, amikor a Szentatya indiai útja alkalmával neki ajándékozta világszerte ismert fehér autóját, Teréz hamarosan elárvereztette. Kis telket vett a befolyt összegből és bélpoklosok számára otthont szervezett. 1971-ben neki ítélték a XXIII. János pápa békedijat. Ezt az összeget szétosztotta a legnyomorultabbak között. Az elhagyottak édesanyjának hire azóta bejárta a világot. Menhelyeik vannak már Indián kivül Ceylonban, Jordániában, New Yorkban és Londonban. Az egész világról érkezik az adomány, a segítség Teréz anyához. És még sincs semmiféle adminisztrációjuk, titkárságuk, ügyintézésük. Két nővér intézi a “központ” ügyeit. Nem szeretnénk — mondták —, ha a hivalkodás akadályozná a munkánkat. Valóban az elhagyottak édesanyja és nővértársai munkájának nincsenek akadálya. Csodálói és segítői ott vannak a világ minden táján. Újlaki Sándor ÓHAZAI SZÍNFOLTOK: JÓ NÉPEK MINDENÜTT VANNAK Éppúgy lehet 68 éves, mint ahogy 86 — avagy akár 103. Agyonbarázdált, összeszáradt arc a fekete kendő keretében. Kezében foszlott szatyor, lábánál kendőbe kötött bugyor. Cegléden szállt fel a vonatra, azóta merev derékkal, szorosan összezárt térdén nyugvó ráncos barna kézzel, némán ül a sarokban. Körülötte nevetés, beszélgetés — körülveszi, átcsap rajta a hangzavar, ül, mint a vén fatönk a fecsegő vadvizek sodrában. Pedig ez a fatönk most elszabadult és viszi, messzire sodorja az áradat. A kalauz, nézi, forgatja a jegyét, két helyen is belelyukaszt a zöld szinü kis tömbbe, de látni lehet rajta, hogy nem érti az egészet. — Hova utazik, mama? — kérdi enyhe gya1 nakvással. * — A fiamhoz, feleli a mama kopott, színtelen hangon. Néhányan elmosolyodnak. A kalauz türelmetlenkedik. — Jól van, de hol lakik a fia? A néni lassú, óvatos mozdulattal a szatyrába nyúl, kicsit matat, kopott, öreg imakönyvet vesz elő, lapozgatja, végül a szentképek közül egy öszszehajtogatott cédulát vesz elő. Már mindnyájan őt figyeljük. — Itten lakik, úgy írták. A kalauz hangosan olvassa a cédulára nyomtatott betűkkel irt sorokat: Sydney, Australia, Joseph Toth. Utána házszám, utcanév. Hitetlenkedve nézzük az öregasszonyt. — Ausztráliába megy? — kérdezi csodálkozva a kalauz. — Nagyon messze van ám az mamikám! — Visszaadja a kellőképp megcsodált világjárásra jogosító kis füzetet a néninek. A jegyet elteszi, a cédula is visszakerül az imakönyvbe. Az imakönyv a szatyorba. Mindnyájan őt nézzük, de csak nagy sokára szólal meg: — A fiam is irta, azt mondja, hogy hát igen messze van. De hát ők nem akartak jönni, izentettem neki: küldje csak nekem a jegyeket, meg ami kell, mert ha egyszer az unokám is megszületett, akkor menni kell. — Jaj, de hát ilyen nagyon messzire —y aztán nem fél ? — Miért féljek? itt fel van írva, hogy hova kell menni. Jó népek mindenhol akadnak, majd megmondják, merre induljak. Az ablaknál ülő kopasz férfi eddig nem vett részt az általános érdeklődésben, újságjába mélyedt, most is csak úgy odaveti: — Csak éppen megérteni nem fogja, amit mondanak. Mit gondol, mindenhol magyarul beszélnek?! A néne lassan az ablak felé fordítja a fejét, nem annyira a szavakra figyel, inkább mintha a beszélőt venné szemügyre. Aztán csak a fejét ingatja: — Majd csaik elsegitenek, valahogy utbaigazitanak. Lassan beszél, szünetekkel, néha már azt, hiszem, nem szól többet, de folytatja. — Van két nagyfiam. Ott maradtak a háborúban. A legkisebbik, a Jánosom is elment 56-ban külországba. Ez mostan az első unokám, fiú. Izentettem, hogy csak küldje meg a jegyet, meg ami kell . . ' Mert hát olyan, de olyan egyszerű ez: üzent, hogy csak küldjék meg, ami kell... megszületett az első unokája ... és: majd csak valahogy elsegitik, útbaigazítják. Hiszen nincs most háború, és jó népek mindenhol vannak. Szász István GONDOLATOK A HEGYTETŐN: A TISZTASÁG DICSÉRETE Itt ülök a hegytetőn, egy sziklán, s úgy érzem, hogy ez menedékkő, s én vagyok a vándor, aki eljutott a nagyvárosból, ahol fülledt és szenynyes a levegő, fuldoklik az ember. Jaj, de jó itt a tüdőnek és a szívnek, fürdik a teljesen tiszta légkörben, mint a test, ha beugrik az uszoda medencéjébe. Tűnődöm a fény és a tisztaság bőségén, egész; lényem megtelik az áhított elemmel, szinlevegővel, szűz fénnyel, erdei virágok illatával. Alattam ut kanyarog, rajta gépkocsik és autóbuszok füstölnek, szállnak lefele a városokba, ahol a zakatoló motorok uralkodnak az emberek fölött. Itt nincs motorzaj, semmi zugás, mozdulatlanok a fenyők, ragyogó csendet takarnak az ágak. Nincspor az erdő tülevélszőnyegén, simogat a végtelen, csend, amelyben egy más világ áll össze szivemnek-lelkemnek, mint a városi idegbénító körkép a fáradt szivü emberekkel. Még egy kattintás se hallik. Béke és nyugalom honol e csendben. Az. ember fölmegy a tetőre, hogy pár órára egyedül legyen, ingerült társak nélkül, erdővel, hegytetővel és égbolttal, régi elemeivel együtt, amelyek faképnél hagyták a motorzajban, s a keserű benzinfüstök között. Ez a kiegészítő elemek világa, amire álmunkban gondolunk, s amikor fölébredünk egy vágtató gépkocsi zajától, s erezzük, hogy rázkódnak a falak a teherautó dübörgőhangjaitól. Az a benyomásom a hegytetőn, hogy elvesztettük a civilizációban az élet szépségét, az erőt, amely személyessé teszi az életérzést. Eszembe jutnak a biológusok, akik nemrég drámai kiáltványban hívták fel a világ figyelmét, hogy rosszabbodik a környezetünk. A roppant méretekben gyorsuló iparosodás elveszi az embertől a természetet, a csendet, a tiszta levegőt, a. szépséget. Az ipar felfalja a csendet, s megmérgezi a levegőt. Olyan mérges anyagok, mint a higany, az ólom, a kadmium, s a klórozott szeives vegyületek, behatolnak táplálkozásunkba, elkerülnek a növényekbe, s az állatok sejtszövetébe. Az. ipari szennyvíz ellepte a folyókat, tavakat és tengereket. A természet nem tud megbirkózni azzal a szeméttel, amit az emberek elhullatnak. A városok felett füstfelhők tanyáznak napokon át, rányomódnak tüdőnkre és szivünkre. A levegőbe jutómérgező anyagok lassan tönkreteszik az emberi szervezetet. Az orvosok magyarázzák, hogy a motorgázok rákképzö hatásúak, a fák, virágok és madarak már haldokolnak, megelőzik az embert. Egy nyugatnémet napilap pár hónappal ezelőtt, azt irta, hogy a gépesítés elűzte német földről az énekes madarakat. A német nehézipar városaiban már nincs madárhang. Az ipar kíméletlenül kiuzsorázza a földet, elveszi az egyszerű anyagot is, amely pótolhatatlan. Itt ülök a hegytetőn, hallgatom a madarak énekét, nézem a páfrányokat, még élnek, még él az erdő és a hegytető, fenn a magasban, tisztán és kéken, mint meséink tájai, van hol eltűnődnünk. A hegytető nemcsak tiszta levegőt őriz. Az ember örül ennyi tisztaságnak. Madarak füttyentenek, bent az erdőben egy békamadár rikongat, osztogatja bőségesen az éveket a rákérdezőnek. Nyugszik minden idegem. Magamhoz térek a hegytetőn. Szalatnai Rezső
