Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-07 / 36. szám
I8. QL'DAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, September 7, 1972 LONDONI RIPORT: AZ UJ VÁRHADNAGY Irta: HALÁSZ PÉTER Az angol honvédelmi minisztérium illetékes főosztálya az ügyhöz méltó komolysággal, ugyanakkor azzal a magátólértetődő természetességgel, mintha csak rutinszerű katonai előléptetésről volna szó, hivatalosan jelentette: a miniszter a Tower várának uj hadnagyává Sir George Lea nyugalmazott generálist nevezte ki. A hirt két körülmény teszi figyelemreméltóvá: az egyik az, hogy a londoni Tower ma már a világ legnagyobb idegenforgalmi attrakciója, a másik pedig az, hogy a várhadnagyi tisztség Angliának legrégibb katonai méltósága. A Tower első hadnagyát 1189- ben nevezték ki, William de Piuntel volt a neve és évi húsz font fizetést kapott. Sir George Lea, az uj várhadnagy évi 150 font fizetésben részésót a két fizetés közötti különbség távolról sincs arányban az angol font vásárlóerejének nyolcszáz esztendő óta bekövetkezett csökkenésével. Az uj várhadnagynak nincsenek illúziói kinevezésének anyagi előnyei felől, a megtiszteltetést mégis boldogan fogadta. — Évi vasúti költségem suffolki otthonomból Londonba és vissza jelentősen többe kerül, mint évi. százötven font — mondotta Lea generális — nem is szólva várhadnagyi uniformisom és kürtőkalapom rendszeres tisztításának költségeiről. De az öreg katona szivét semmi sem tölti el akkora örömmel, mint az, hogy uj kinevezésben részesült és ismét tevékennyé válhat. A várhadnagyi tisztség a londoni Tower katona,! hierarchiájában nem a legmagasabb méltóság, minthogy azt a várkapitány tölti be. A várhadnagy azonban a várkapitány első helyettese. Rangok és címek piramisa a Towerban a következőképpen fest nagyjából változatlanul évszázadok óta: a Tower első embere a kapitány, amely méltóságba ugyancsak magasrangu nyugdíjazott, érdemekben dús generálist neveznek ki, mindig öt esztendőre, öt követi a várhadnagy, akinek kinevezése három évre szól. Kettejük alatt szolgál a rezidens kormányzó, szintén kiérdemesült öreg katona, aki a Tower területén levő, gerendakeretes villában a Királynő Házának nevezett épületben lakik. — A rezidens kormányzót követik a ranglistán az első helyettes kormányzó, aki az adminisztrációért felelős és a második helyettes kormányzó, aki a Tower belbizottsági ügyeiért, majd a 34 testőr, akiknek közvetlen beosztottjai már csak a Tower hollói. Valamennyien kiszolgált katonák, akik részben muzeumőri, részben idegenvezetői szerepet töltenek be és festői egyenruhájuk ellenére sem vetik meg a borravalót. A Towerban azonban a borravaló merőben más elbírálás alá esik, mint a világon bárhol másutt, itt ugyanis a történelem hagyományaiban gyökerezik. A régi jó időkben, (amelyek azonban meglehetősen rosszak voltak azok számára, akik a Towerban raboskodtak, vagy akiknek a feje a Tower kivégző-helyén a porba hullott) — törvény irta elő, hogy minden olyan hajó kapitánya, mely elhaladt a Themzén a Tower alatt, egy hordó bor és bizonyos pénzösszeg átadásával tartozott a várhadnagynak. William de Piuntel évi huszfontcs fizetését tehát meglehetősen jelentékeny mellékjövedelem egészítette ki és nincs kizárva, hogy a történelmi bor-sarccal az angolok magukének vallják a borravaló feltalálását. Abban az időben a várhadnagy volt a Tower legmagasabbrangu tisztje és nem is csak a hajósokat sarcolta meg, de még a rabokat is; a kivégzettek bútorait elkobozhatta, a börtönre ítéltek pedig lakbért fizettek neki celláikért, vagyoni állagaik arányában. Szolgálata azonban arra kötelezte, hogy — idézve a hajdani szabályzatból: “felelősséget vállaljon az árulásért bebörtönzött foglyokért.” A mai várhadnagynak az évi százötven fonton kívül nincs mellékjövedelme, viszont foglyok sincsenek gondjaira bízva. Sőt, ami azt illeti, az egész vár-személyzet szolgálata meglehetősen könnyű: a tisztikar évente négyszer vesz részt különböző ceremóniákon — például a királynő Régi tavaszok bübája ébreszt: rigó-fütty, vadgalamb-bugás . . . milyen simogatóan édes a bodzák közül a fülemüle trillázása, a tavasz diadalmas koncertje, a szerelem himnusza, utánozhatatlan varázsa újból és újból megejt. Délibábos vágyakozással dobban a szivem, s az emlékezés ködéből elébem toppannak a hajdan volt lányok és asszonyok. Szegény Mollinárv Gizella ábrándos költőisége jut hirtelen eszembe, aki hajdanta, virágzó szépségében meg tudta állítani a bécsi gyorsvonatot Nagymaroson, mert a mozdonyvezetők kilesték a villája kertjében napfürdőző Írónőt és szobortestének márványa olyan látvány volt, hogy tisztelgő alázattal még a gyorsvonat is megállt előtte. Mennyi kisértés bujkál bennem a sok nagyszerű nő láttán, akik voltak. Megjelenésük szépsége megfűszerezi a levegőt; csókok tüze lángot vet a számban; kigyulladt vérem forró lüktetése mahón kapkodja el előlem a levegőt. Színpadom, az én külön színházam ez, ahol egy személyben vagyok néző és Trubadúr, ligeti padokon koplaló hazátlan, akinek a szive gyökeréig fáj a belső száműzetés keserűsége. Én már 1925-ben is emigráns voltam. Erdélyből üldözött ki a siguranca. Az ellobbanó érzések tüze tovább kerget, amikor kigyulnak este a lámpák és az égen is hunyorogni kezdenek a csillagok. Elindulok le a színházak felé. Besurranok az Operaház melletti kis utcába, ahol a Vidám Színpadot hirdeti a transparens. Csábit a műsor cime, a “Kis kapu”. Na és főleg az, hogy Kellér Dezső konferál. Bátyjával, Andorral többször ültem kávéházban, szerettem a kiváló irót. A pénztár előtt tábla hirdeti, hogy “telt ház”, a jegyeket már elővételben, hetekkel előre megvásárolták. A titkár bedug egy pótszékbe. Régen, nagyon régen voltara színházban. Az emigrációban kinőttem belőle, meguntam és bele is fáradtam. Nem éreztem ezt a bizonyos transzba-esést, amibe azelőtt a játék szépsége varázsolt. Egyszerre uj lett előttem minden. Különösen tetszett az uj színpad-technika, a fényjáték, s az is meglepett, hogy titokzatos és egyre erősödő hangokon a nézők fülébe kalapálják a darab címét. Kellér Dezső élesen bátor, bíráló hangjából kiérzem, hogy a szinpadmindj óbban a politikai propaganda szolgálatában áll. Mulatságos, amikor megemlít a régi Szabad Nép-félórákat, ami sokszületésnapi ünnepségén — és a várkapitány elnöklete alatt évenként kétszer ülnek össze konferenciára. Ilyenkor az adminisztrációs kérdésekről tanácskoznak, tatarozási kérdésekről és más efféléről .A várhadnagy csak hetenként egyszerkétszer látogat be a Fehér Toronyban levő irodába, ha munkája a késő estébe nyúlik, a rezidens kormányzó szobát bocsát rendelkezésére a Királynő Házában. A három évi szolgálatból távozó várhadnagy, Sir Richard Goodwin, a Towerban töltött éjszakákra bizonyos nosztalgiával emlékezik vissza. — Akkor a legszebb a Tower — mondja merengve, amikor a turisták már elmentek, a kapu b zárva, a toronyra ráborul az éj s a múlt árnyai lengik körül a falakat s a százados csöndet csak a hollók törik meg. — Kár, kár — mondják jelentősen és kétértelműen. szór három óráig is eltartott, amikor kikérdezték az embereket, hogy ki, mit olvasott a párt hivatalos lapjából. Szegény Boross Géza, az ismert kiváló kabaré-szinész annyira be volt gyulladva az ilyen ellenőrzéseken, hogy nemcsak azt mondta el, amit a párt lapjából olvasott, hanem azt is, amit a Szabad Európa hangjából hallott. Kellér elmondotta, hogy ő egyszer fogalomzavarában összetévesztette a sztahanovistát a kapitalistával, amiből bődiiletes botrány kerekedett. Az előadó magából kikelve tajtékzott dühében. — A vége az lett — folytatta szelíden Kellér — hogy a nagy kommunistát játszó előadó ur eltávozott — Svájcba, ahol jólmenő fotóüzlete van. Hát ilyen az élet ... — tette' hozzá csendes iróniával... Másnap az Operett Színházba hivott meg Feleki Kamill. Nem bántam meg, érdemes volt megnézni Sybillt. Mindent egyesit magában: humort, mosolygást, drámai feszültséget, a groteszk táncok akrobatikáját, láttam az ős-komédiást, mert Feleki Kamill az. A Fiatal Németh Sándor remek táncos-komikus, megnéztem őt a Csárdáskirálynőben is és itt találkoztam ifj. Latabár Kálmánnal, aki minden mozdulatában, szavai hangsúlyában idézte édesapját, a felejthetetlen “Latyit”. De akadt csodálkoznivaló is, mert ugyan mit keresett a bonviván szerepében egy eddig soha nem hallott név?! Nem hittem el Sybillnek ezt a vallomását: “Kis Petrovom, remélem megbocsátja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát” . . . Azt hiszem, a primadonna megkönnyebbülne a búcsútól. Úgy hallottam, hogy Petrov csak betévedt az Operett Színházba. Egy táncdal-fesztiválon dobódott fel a neve, s az ottani tapsok tolták be az Operett Színház kapuján. Zentay Annát kell még megemlitenem, aki a régi operettszinésznők hagyományait őrzi és viszi tovább. A Pesti Színházba két név vonzott. Elsősorban Páger Antal, azután Bulla Elma. Nem csalódtam bennük. A darabtól nem voltam elragadtatva, pedig egy olyan fiatal iró irta, akinek nagy jövőt jósoltam. Szeretik, futtatják, de az elbeszélő-irodalomban nagyobb az ereje és a TV műsorán fogja megtalálni a maga igazi helyét. A Katona József Színházban Bessenyei Ferencre, a Nemzeti Színház elismert művészére voltam kiváncsi. Őmiatta vettem jegyet az “Utolsó hősszerelmes”-hez. Bevallom, megszöktem a második felvonás után. Ki akartam menni már előbb és csak barátaim kérésére maradtam. Milyen üres, semmitmondó, lélek-nélküli dialógusok terjesztik az unalmat. Sajnáltam szegény Bessenyei (Folytatás a 9-ik oldalon) Haláss Páter PESTI ÉJSZAKÁK . . . MESÉL A “SZÍNHÁZ” Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Székely-Molnár luxra
