Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-20 / 3. szám
16. oldal M.MiYAV Thursday, Jan. 20, 1972 ❖fr**4?4*********************************** *1* * ❖ l4> ♦\Elbeszélések és igaz történetek V ❖ ■V-v HATÁRAINK (Folytatás) — Micsoda berendezés! — kiáltotta az elsőként beugró alhadnagy. — Nézzék csak! A katonák bebújtak mellé, és az átizzadt, félmeztelen testek szaga megtöltötte a szines drótok, hajszálvékony rézcsövek, automata tölténysorozatok és műanyag kábelközpontok hűvös világát. Mindannyian technikusok, mérnökök, de legalábbis szakmunkások voltak civilben, értékelték vagy sejtették mindannak a jelentőségét, ami a szemük elé tárult. Eddig minden vágyuk az volt, hogy egy ilyen berendezést zsákmányolhassanak. A legfinomabb kibernetikai technológiával való nagy, személyes találkozásra vártak. De nem igy képzelték el ezt a találkozást! ügy érezték, hogy megcsalta őket az anynyira csodált és áhított kibernetika! Az alhadnagy felmászott a páncéltorony tetejére, újra kezébe vette az irányítóberendezést, és odakormányozta a tankot, ahol a teherautójuk várakozott. Közelükben szanitécek futkostak, hogy összeszedjék azokat, akikben még volt élet. A hadnagy az ut szélén feküdt, ahová a szanitécek letették, mikor észrevették, hogy halott és nem érdemes tovább cipelni. Az alhadnagy tisztelgett: — Nyugodjék békében hadnagy . . . ön nem tehet róla, hogy nem tudta elképzelni, mire képesek a berendezéseink . . . Valaki melléje lépett. Megfordult. A gépkocsi vezetője tisztelgett mögötte. — Magának volt igaza — mondotta —, nem a hadnagynak! '‘MESTER, ÖN NEM A RÉGI!” Persányi elégedetten nézett körül. Meghatott arcokat látott mindenfelé, és elkönyvelte magában: filmje az első vetitésen sikert aratott. Uhuru azonban csóválta a fejét: — Fiam, én ezt nem tudom elfogadni. Persányi értetlenül fordult felé: — Nem értem, mester! — Maga alkotta ezt a filmet, én pedig nézőként figyeltem. És mint néző hiányérzettel állapítom meg: nem vonta le helyesen a történtek tanulságát! Miért nem meri megmondani, hogy az alakulat vezetője felelőtlen bolond volt, akinek hadbíróság előtt volna a helye! — Mester, legutóbb ön mondotta, hogy a felszabadító háborúk idején a lelkesedésnek óriási szerepe volt, nem lehet pusztán logikával ítélkezni a vezetők tettei fölött. Uhuru értetlenkedve elmosolyodott: — Szerintem félreértett engem! Logikával minden kérdés eldönthető. Nincs itt semmi titok: az ostoba hadnagy egyszerűen nem szerzett meg minden szükséges műszaki ismeretet, hősködött, nem tudta félretenni irracionális lelkesedését, és mindezek a korlátok bezárták az ostobaság kalodájába! A korlátok csak annyiban emberiek, hogy bezárnak az emberi ostobaság és emberi felelőtlenség börtönébe! ... Ez az ember, akit maga romantikus hősnek ábrázolt, egyszerűen közönséges gyilkos, hentes és mészáros, nem szabadsághős! — A korlátok szabják meg az emberi formát! — idézte Persányi a mester egykori szavait. — Ne legyen kegyeletsértő, tizedes! — válaszolta csendesen. — Ezek a szegény halottak sohasem hallottak automatikáról . . . Talán bünük ez? . . . Van abban valami tökéletességre törekvés, ahogy egy ember nem bízza magát az ismeretlen eszközökre, hanem erejét a végsőkig megfeszítve szembeszáll a nálánál tökéletesebb gépekkel! Hiába, csak a szándékainkban lehetünk tökéletesek. A hadnagy jószándéku volt, és Namíbiánként halt meg! A vezető nem tudott elérzékenyülni. Kissé földhözragadt valóságigénnyel válaszolt: — Tisztelném én a halottak jószándékát ... de hát száz bajtársunk fekszik ott a fűben, holtan . . . pedig egyetlen gépkocsi legénysége is elbírt ezzel a tankkal! . . .Nem fölöslegesen haltak meg? — A szándék a fontos, katona! . . . Az emberi szándék ... Ez dönt a technika felett is, hogy jóra használjuk-e avagy rosszra, hagyjuk-e kicsúszni az emberi szándékok ellenőrzése alól, vagy megtartjuk annak határai között? . . . Ez volt a film utolsó mondata. — Én írtam ezeket a mondatokat, fiam! A regényben és a filmben ábrázolt ostoba hadnagy számára. Ezzel jellemeztem egy embert, aki felelős az ostobaság bűnéért! Felelős a technikai korszak követelményeitől való elmaradásért! Igaz, elismerem, nem mondtam ezt ki ilyen egyértelműen. Csak mint kérdést vetettem föl . . . világos meggyőződésem szerint azért, hogy mindenki megadja rá az egyetlen lehetséges választ! Maga más választ adott a filmjében ! . . . Úgy látszik, írnom kell egy másik könyvet, amely ezt helyreigazítja! . . . Nem gondoltam, hogy ennyire félreértik! Al-Mahgub felé fordult: — Remélem doktor, ön bekapcsol engem egy ilyen mü megírásának az idejére! — Persze — hajlongott készségesen al- Mahgub. — Mester, engedje meg, hogy lebeszéljem erről! — szólt közbe Persányi, mindenki megdöbbenésére. — Miért? — kérdezte majdnem egyszerre Uhuru és al-Mahgub. — Mester! Önt egy kissé megrendítette az, hogy halott! Valami megmagyarázha— ■————i , — ------— __ . tatlan módon megváltozott . . . Miért tagadná meg önmagát olvasói előtt, akik szerették? — Nem érzem, hogy megváltoztam volna! Mindenre emlékszem, ami életemben történt, sőt, emlékszem a temetésem napját követő első gépi létezésemre is . . . emlékszem arra a furcsa ébredésre . . . azt hittem, még mindig az utolsó agyfelvételen fekszem, és elaludtam al-Mahgub gépében. Aztán ő közölte: most nem rólam készítenek felvételt, hanem én magam vagyok a felvétel, igazi testem meghalt ... No látja! . . . Még a humorom is a régi! . . . Miért ne Írnám meg azt, amit régi müveimből az olvasók félreértettek? Ki hallott olyat, hogy az olvasók megtorpanjanak az írótól föltett kérdés előtt? Ha egy kérdést nem tudnak megoldani, tessék, vegyék elő az elektromos agyukat, és oldassák meg vele! Persányi száján kicsúszott az, amit gondolt: — Mester, ön nem a régi! — Minden megvan bennem, ami azelőtt is megvolt, az állítólag régen másmilyen Uhuruban ... — gúnyolódott az öreg. — Az lehet, hogy önben minden megvan — replikázott fokozódó dühvei a rendező —, de hiányzik az, ami Uhumból hiányzott! — Úgy látszik, újdonsült gépagyam többet tud, mint a régi! Al-Mahgub viccnek vette a szócsatát és közbeszólt: — Valóban, Persányi, bár a gépagyakba csak azt lehet beprogramozni, ami megvan az ember agyában, a tudását kilehet egészíteni. Amit az ember nem tudott, azt megtanulja helyette a gépagya. A gépagyak korlátlanul fejleszthetik magukat... Azt nem programozhatom be, hogy bizonyos szinten, azon, amelyen a halál pillanatában voltak, álljanak meg, mert ha egy agy, egy tudattal biró egyed nem képes egyetlen uj ismeretet, információt sem felfogni többé, nem tud létezni sem! Akkor csak reprodukálógépet szerkesztettünk, amely nem ért meg egyetlen szót sem, hiszen- nincs információfelvevő képessége! Ha meg valami fejlődőképes, akkor mindaddig fejlődik, amig csak él . . . Az EKB- lenvomat szerencsére a végtelenségig működtethető. Tudatának olyannak kell lennie, amely a végtelenségig bővíthető! . . . Sajnálom! Az iró bólogatva követte a magyarázatot, és előbbi vigyorával megtoldotta: — Tehát egyre tökéletesebb Uhuru leszek! . . . Tökéletesebb, mint “élő” koromban voltam! Persányi szédült. Első pillanatra nem is tudta, hogy a méregtől-e vagy attól a képtelen lehetőségtől, amelynek homályos felismerése egyelőre szavakba nem foglalható sejtéssel végigszaladt az agyán. — Ha csak tökéletesedésre képes, és nincsenek gátjai, korlátái, akkor ön még sem az igazi Uhuru! . . . Hiszen Uhuru mester korlátái nélkül, Uhuru mester tagadásai nélkül sohasem rajzolódhat ki az egykori Uhuru markáns jelleme! (Folytatjuk.)
