Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-29 / 26. szám

10. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, June- 29, 1972-AZ AKASZTÓFADOMBON Irta: KI TASI KOVÁCS LAJOS Apám halkan füttyentett Treffnek, a kutyának. Kezé­ben volt már a sétabotja és fejére tette kalapját. Aztán hozzám fordult s azt mondta: — Gyere, sétálunk egyet! Ismertem jól ezeket a délu­táni sétákat, melyeket apám­mal szoktunk volt tenni a vá­ros környékén. Gondoltam, megint a jutási erdőbe me­gyünk vagy az Aranyos­völgybe, ahol a Sédben meg­fürdetjük, megúsztatjuk Treffet. Esetleg a lövölde fe­lé, a Lackó forráshoz vagy túl a Tekeresen, ahol ingová­nyos sás övezi a patakot a meztelen dolomitsziklák ár­nyékában. ' Tévedtem, mert ezúttal egészen másfelé indultunk. Egyideig a Palotai-utcn mentünk kifelé a városból, majd átvágtunk a Geleméri­­clülő felé. Nem kérdeztem semmit, apám általában szót­­lan volt s megszoktam, hogy nem sok szó esik közöttünk az efféle sétákon. Csendes őszi délután arány­lóit, azon őszi délutánok egyike, amikor a levegőben már ökörnyál úszik, amikor már mindennek érett ize és zamata van, amikor a szinek mélyebbek és őszintébbek, amikor az asszonyok szivében íellobban az őszi szerelem tü­ze s amikor a pincékben, Somlón és Badacsonyban s mindenütt magyar földön, ahol értik és érzik Bacchus művészetét, alaposan utána néznek a hordóknak, kikéne­­zik kellő időben, hogy szüret­re alkalmatosak legyenek. Szóval olyan magyar őszi délután volt, amilyen nincs másutt sehol, csak Pannóniá­ban. Apám komótosan lépdelt, hosszuszáru cugos cipőjében, szeges botjával, kalapját kis­sé, alig észrevehetően, ám mégis titkolhatatlan hetyke­séggel félrevágta s a cigaret­ta úgy állt a szájában, mint­ha — szivar lett volna. Kuiasi Kovács Lajos A Geleméri-dülö meglehe­tősen színtelen vidék. Ez már a Bakony utolsó sóhajtása, csendesen, alig észrevehetően hullámzik a táj. Mintha utol­só játéka lenne azoknak a fel­­magasló hegyeknek — a Pa­podnak, Csatárnak s a többi­nek — melyek a várost, Vesz­prémet úgy ölelik magukhoz gyengéden, hűségesen és el­­szakithatatlanul, mint egy ra­gaszkodó (s talán kissé félté­keny!) férfi a kedvesét. Nem, itt a Geleméri-dülőn nincsenek erdők, bokrok, sziklák, nem csobban beszé­desen semmiféle patak. Csak szántók nyúlnak el hosszan, unalmasan, mintha maguk se tudnák — s nyilván nem is tudják — hogy mi végre? Egy-egy girbe-görbe akác áll a dűlő mentén, oly árván és magányosan, elhagyottan és szomorúan, mint az öreg le­gények, akiket az éjszakai dorbézolás után kitettek haj­naltájt s most ott állnak vala­melyik sarkon, talán épp a kocsma előtt s nem tudják, mit kezdjenek, merre menje­nek s menjenek-e egyáltalán? Táncverseny Szombathelyen Megtartották Szombathelyen — a Savaria Napok keretében — a hagyományos tánc­versenyt, amelyen 21 ország 23 versenyzője vett részt. A magyar országos bajnok László Attila és Szaticsek Mária szombathelyi ver­senyző, a nemzetközi győztes pár pedig Ri­chard John Foley—Kay Waterman (balol­dalt) ausztrál páros lett. Felhő sem volt az égen ezen a délután, szellő se jár­ta s a Geleméri-dülőn, hol messze lehet ellátni, lélek se mutatkozott. Csali mi hár­man, apám, a kutya és én, baktattunk a határban, a Lá­tóhegy felé, amely valame­lyest kiemelkedik a veszpré­mi plátóból. Nem hegy a Látóhegy, csak hegyet játszik, mint minden valamirevaló kis domb a Bakony alján. Sima, kopaszfejü domb ez a Látó­hegy is, amelyet eddig csak messziről láttam a kádártai vagy a palotai útról, esetleg a Nagymezőről. Épp ezért valami különös, bizsergető izgalommal lépdel­tem apám mellett. — Onnan majd meglátjuk a Balatont! — mondta apám s mosolygott a bajusza alatt, mert az arcom, nyilván csupa ragyogás volt az örömtől és a meglepetéstől. Lám, mit is tartogat szá­momra az apám! Jó kedvem kerekedett, fi­cánkolni, futkározni, rohan­­gászni szerettem volna, mint Treff szokta volt, de vala­hogy az apám előtt mindig szégyeltem az ilyesmit. Ko­moly fiúnak akartam látsza­ni, aki méltó arra, hogy apjá­val az őszi délutánban a Látó­hegyre ballagjon a Geleméri­­dülőn és megnézze a — Bala­tont. A Látóhegy aljában egy­szeriben elmaradtak tőlünk a szántók. A veszprémi parasztok er­refelé már nem küzködtek a kemény, kopár és sziklás földdel, hagyták az ördögbe. Gyér, marhának való legelő volt a hegy alján s valóban, még egy fából összerótt ka­rám is állt ott. De állatot nem láttunk egyet sem. — Na gyerünk fel! — mondta az apám. Úgy másztam felfelé a nem is túlzottan meredek emelke­dőn, mintha a világháborús könyvek valamelyikét eleve­nítettem volna.meg, amelyen a katonák rohammal épp egy nagy hegyet foglalnak el, ta­lán épp a Lcvcsent. Hamarosan felértünk. Valóban, messze távol, a szabadi völgy horpadásán túl, keresztül kéken, valószinüt­­lenül kéken a Balaton csillo­gott. A tetőn egy torony aiapfa­­lának maradványa látszott. Mielőtt megkérdeztem vol­na, hogy mi volt ez,apám már felvilágosított: — Ez volt az akasztófa­domb. Itt akasztották fel a betyárokat! Egyszerre 'körülzsongott a mese. S mikor hazafelé indul­tunk, lopva, minduntalan vissza-visszanéztem. Mintha a réghalott bakonyi betyárok, Savanyu Jóska, Sobri, Milfájt vagy éppen Mógor Peti kö­vették volna a lépteinket szú­rós tekintettel s azon se cso­dálkoztam volna, ha Treff megugatja a halott betyáro­kat. Ám Treff nem ugatott s a mese — elaludt. AMERIKAI MAGYAR ARCOK: A CSODAGYEREKEK Kijöttünk sokan. Különbö­ző időben. Az Újvilágot min­dig utánpótló emigráns hul­lámverésben. Akik jók lesz­nek fizikai munkásnak. Örök­re vagy csak úgy egyelőre. Tölünk függően. Mert a lehe­tőség széles skálája tárul itt elénk, nyelvmegtanulás és szakképzettség síkjain, Ame­rikában. Aki ezzel nem él, ne pa­naszkodjon. Úgy gondolom, ez az álta­lános képlet. Ami itt fogad mindnyájunkat. Nemcsak ná­lunk magyaroknál, hanem a többieknél is. Lengyeleknél, olaszoknál, svédeknél. Van tehát egy lehetőség, évek múlásában. De ez olyan pontos időbe­­niségében, hogy aki nem a perc mutatóját számítja, ta­lán pár óra késéssel soha nem érhet célba. Ez Amerika nagyszerű al­kalma. És mégis, rátéve a gyors cselekvés óramutatóját böngészve magunkban — szinte kegyetlennek tűnik. így, ilyen érzések között barátkoztunk, jót, rosszat el­fogadva, most egy koncerten, a Fészek Klubban. Ahol egy menekült család képlete kerekedik ki bennem. A Gátiaké. Akik valami miatt nem érezték ezt a két-három világ Irta: IVÁNI ZOLTÁN közti nehézségeket, ellent­­mcndásokat, a családban ... És nem kellett kérdezni szülőönmaguktól, hogy mi lesz két gyermekükkel? Vili­vel és Palival. Ív ám Zollán Igen a Gáti családról van szó. Kiknek neve, jótékonyan elfér magyar hazánkban és idekint is. Semmi más pre­­dictummal, nemesi fuvalmak­­kal. Hanem itt vagy ott min­dig helytállóként. A Gátiak­nak két csodagyermekéről. Az egyik zongorái — és ül. A másik hegedül — és áll. És e furcsa szójátékon ki­­vül, mintha éreznék a gyer­mekek a helyzetet. Inkább angolul beszelve, de mégis nagyon rátartien, arra az egy-két magyar szóra, amit a család rájuk irányit. Ilyen — szinte tulkompli­­kált beharangozás után vesz­­szük számba, a Fészek Klub mai estjét. E két csodagye­rekkel. A szülők gondjait átveszi a magyar hallgató. Amint nézi a két fiút. Vili odaül. Kis gyermekke­zével. Hiszen mindketten 14 év körül vannak. Nyugodtan billent. Legfontosabbat, Mo­zart muzsikájában. A zongo­rán. Majd Pali jön.ÁIlához eme­li a feles hegedűt. Játszik Mozartot, Lisztet és Bartókot. És éneiéi az utol­sónál, szinte a technikai fel­­készültségen túl, mintha ri­­szálná magát. Csak Amerika, a csodák hazája tud kitermelni magá­ból ilyen értékeket. Akik a nagyvilágban szószólóink.Nó­­beldijasokat, zenészeket, va­lami kettős alkalom nagysze­rű egyesülésében. És amikor, a távoli szé­kely hegyekből idevetődött hallgató nézi, hallgatja itt Amerikában, a gyermekujjak hurokra tapadásán — az ott­honi patak muzsikáját, vala­miféle egybesürüsödő értéke­lésre gondol. A Gátiaknak — Pestről, — a velük érző gyermekeiktől nem kell félni. A világváros mindent egybecatő üstjétől. A nemzedékek,szülők s gyer­mekek egymástól elszakadá­sától. Mert ime idekint, messzi (Folytatás a 11-ik oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents