Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-22 / 25. szám
1G. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, June 22. 1972 V * ❖ * ❖ Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ ❖ •V ♦ ♦♦♦♦ ♦ ♦ V ♦ V ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ V V ♦ ♦ ♦ ♦ V ♦ ♦ « ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ *» ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ í HAJTÓVADÁSZAT (Folytatás) Mi, teljesen ezen mindnyájunkat elszomorító esettel lévén elfoglalva, észre se vettük, hogy a hajtok nagy lármával már közeledtek. A ritkább erdő szélein át láttuk szökdelni a fehér állatokat. Némelyike — majdnem a mi lábaink alatt futott át. Lett erre nagy lótás, futás. Kiki felkapván fegyverét, futott az erdő szélire, s ahová éppen elérkezhetett, ott fáradtan, pihegve meg is állt. Volt vad elég, de ez mind lövés nélkül menekülhetett. Csak úgy ösztönszerüleg siettünk mi, a megszokott lármának hallatára a mi állásainkhoz. Lőni — senkinek se volt kedve. Szokatlan képet mutatott ez az utolsó hajtás. Megsebesült barátunk szekere még közel volt, láttuk hogyan döczög a nem vert utón házunk felé. A hajtok a megszokott ordítással, vig dalaikkal, a gyermekek éles sikoltozással már közelünkben voltak, a felijesztett vad ugrált előttünk vagy sebesen futva menekült tovább. Mi, vadászok mind ezt hallottuk, néztük, a nélkül, hogy valaki közülünk lövésre emelte volna fegyverét. Megtudván a szerencsétlen esetet, a hajlók rögtön elhallgattak, a leányok jajgattak, a gyerkőczék rongyos kaftánjukba törülve taknyos orraikat, nem is igen értve, hogy mi történt, bután néztek íel mi reánk. Jó kedvünket elveszítve, megszüntettük mi is a vadászatot és ballagtunk levert kedéllyel házunk fel. Prevost, Vadászunk segélyével, kifizette a hajtóknak az az napi dijját, mi pedig a mi fegyverhordozóinknak egy rubeles bankót nyomtunk gyengéd megszorítással (megint az a haszontalan flirt!) a markába, haza bocsátottuk őket. Az egész csapat mélyen meghajtva magát előttünk, kórusban énekelve a faluba vándorolt. A mi szegény betegünket már nem láttuk a házban — de nem is láttuk többet. Pétervár leghíresebb seborvosa ápolta. — Nem lehetett-e ez másképp, vagy talán az orvos tett hibát (valóban alig egy hónapra az eset után a tébolyodottak házába záratott), a tény az volt, hogy egy egész héten át kínozták szondirozásokkal a szegény embert, darabonként szedegették ki a rongyokat, de a sőréteket nem találták meg. Ezen hírre, mely jóhiszemű feltételeinket igazolni látszott, fellélekzettünk, de bizony örömünk nem sokáig tartott. Mutatkoztak a rothadt gyulladás (Brand) tagadhatatlan jelei. A kar amputácziója elmulaszthatatlanná lett. Mikor a kar, forgójában leesett, utána esett az egész sörét lövés is, melly a karcsont felső, gömbölyű és puhább részét áttörve, vagy ezen átcsúszva a forgó keményebb anyagú csészéjében, megakadt. Az amputáczióval a seborvos elkésett, a kar levétele a mi barátunkat nem mentette meg. Két napi szenvedés után ő, özvegy anyjának és kis húgának egyedüli támasza meghalt. Még elég korán volt. Ebédünk még főtt. Leheveredtünk tehát a ki mint ezt kényelmesebben tehette, beszélgettünk, tréfáztunk volna is, de gondolataink mindig csak visszatértek a mai szomorú esetre. El volt rontva az egész pihenő napunk jó hatása. Vadászunk jelentette, hogy a vadakat haza szállították. Kimentünk mindnyájan nézni a vadászszerüleg kiterített (Strecke) az aznapi vadászatunk eredményét. Egy sorban a nyulak, a tizedik a sorból keveset kitolva. Szokás volt nálunk, hogy a meglőtt nyulakat a társaság jelenlevő tagjai között egyenlő számban felosztottuk — kiegyenlítve evvel a sors részrehajlóságát. Mindnyájan egyenlően fizetik a vadászat költségeit, tehát nem több mint igazság, hogy az eredményiben is egyenlően osztozzanak. A tollas vadnál ezt a szokást nem követtük, a ki a mit lőtt, azt meg is tartotta. VIII. Pétervári hajtóvadászat LEFŐZVE MINDEN OLDALRÓL Elbúcsúzván Vadászunktól és ennek családjától, nejének szakácsnéi tudományát feldicsérve, szívességét, előbb már pénzzel, most ráadásul szép szóval is megköszönve, felmásztunk a mi csodálatos szekerünkre. Ilyen rövid kurta vehicilumot és még nem láttam. A tegnap megígért, s nekünk készített ülőhely egy szénával keményre megtömött gyékény zsák volt, melly egy, a szekér oldalaihoz kötözött, kötelekből össze font hálóra volt rakva. Támasz se oldalról, se hátul nem volt, magasan a levegőben ültünk. A rajta megülésnek előkészületei tapasztalt ügyességet követelnek. Ha mint jelenleg, két embernek kell ülni, akkor legczélszerübb, ha felmászva a szekérre, egymás mellett, egyenesen felállanak és kezet fogva teljes testi súlyúkkal rávetik magukat a széna vánkosra és ezt a brambirozást addig ismételik, amíg maguknak két megfelelő mélységű ülő helyeket, ki nem modelliroznak. Kocsisunk is még felmászott és a kurta szekéren egy keskeny deszkán olly közel ült orrunkhoz, hogy mi ennek legtitkosabb lélegzeteit is rögtön úgy príma manu szagolhattuk. Szivarunkat is csak fejünket félreforditva szívhattuk, máskép ezek a legcsekélyebb döczenésnél kocsisunk hátába csapódtak volna, a mi minden elővigyázat daczára meg is történt, főképp Prevost vastag szivarkáival, mellyek illyen össze koczczanás után rendesen, papirszopókájukról letörtek, és leesvén úgy hányták a szikrákat; mint egy üstökös. A három kocsik lámpásaiban meggyujtották a gyertyákat. Nekünk illyen világitó szerünk nem lévén, elhatároztuk, hogy azokat előre bocsátjuk, mi meg az ő lámpásaiknak világítását felhasználva utánuk kocsizunk. “Práscsaite goszpodá” — “budta zdárowi” jó kivánatoktól kisérve utazásunk szerencsés bevégzésére megint néhány keresztet vetve magunkra, elindultunk. Nem messze az erdei ut balra kanyarulatától az előttünk járó kocsik lámpája egy csoport tarka kendős, és még tarkább szoknyáju leányokra világítottak. Ezek is, de ollyan sértett panaszkodó bonalitásban “práscsáite goszpodá”-val búcsúztak el tőlünk. Ráösmertünk a mi fegyverhordozóinkra. Futtomban csak azt kiálthattuk nekik oda “kedves lelkem, ma nem lehet — jobb szerencsére jövő vasárnap!” — “Ne felejtsék el uraim a selyemken...” — a következő szavakat már nem hallhattuk. Karonfogva jó szorosan,-a mi mindegyikünket, a jobb vagy a bal oldali kieséstói ovott meg, döczögtünk tovább. Köszönet a kötél szövetnek és a széna zsáknak a döczögések nem voltak kemények, de annál sűrűbbek. Abba a kurta szekérbe mi hárman quasi egy corpusba összegyűrve, lábaink alatt a nyulak és az én hiuzom, mindnyájan egyszerre, mint egy test ugráltunk át azon a csonttörő, már elébb leirt utón. Kiérve a tágasabb chanssée útra, nem lévén többé szükségünk a lámpások világítására, elhajtattunk a kocsijukban szundikáló vadász társaink kocsijai mellett. A mi paraszt kocsisunk apró ugyan, de erős fiatal finn lovai csak úgy repültek velünk a sima utón. A veszedelmes hídhoz érkezvén már nagy kerülőt kelle csinálnunk, mig ez idő alatt hamarosan a sáros árkon át fatörzsekkel és faágakkal rakott uj hidfélén, szerencsésen átvergődtünk. De a város egyenetlen kövezetén megint ugrált a mi szekerünk és mi benne. Hát és oldal támasz nélkül folytonosan egymást tartva és balancirozva, a kocsikázás nem a legkellemesebb mulatság, mellynek fájós emlékeit az ember csak másnap érzi. Már illy közel a mi home-unk kényelmeihez egy elég jó vagy rosszul ösmert és mindig kellemetlenül meglepő kínzást kellett átszenvednünk. Milyen szerencsés város az a Páris, a mellynek Riché-i vannak. Péterváron még nincsenek ilyen, a lakósok egésségét, életét is mentő vállalkozók, tökélyesitett eszközeikkel, szivattyúikkal. Itt még megmaradt teljes egyszerűségében az ősi szokás, hogy éjfél után a városba eresztenek egy pár száz parasztokat, a kik a város rondaságait egy széles négyszögü ládában, melly csak egy rongyos gyékénnyel van befedve, a melly alól egy hosszú fakanál nyele látszik ki, nyáron keréken, télen szánkákban hordják ki a város közelében fekvő helységekre. (Folytatjuk)
