Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-22 / 25. szám
8,. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, June 22, 1972 ÖREGAPÁM BARÁTJA Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS öregapám barátja váratlanul és szinte valószinütlénül tűnt fel egy régi nyáron. Úgy emlékszem, Marci bácsinak hívták. Persze az is lehet, hogy más neve volt, de ahogy hosszú évek távlatából visszaemlékezem rá, épp olyannak tűnik, mint egy — Marci bácsi. Mindenesetre váratlanul és hívatlanul betoppant hozzánk egy pilledt vasárnap délután. Afféle sűrű kis ember volt ez a Marci bácsi, görbe huszár-lábaikkal, pirospozsgás arccal, örökké mosolygó, szükrehuzott s kissé ferdemetszésü szemekkel, gondosan pedert bajusszal. Ferencjózsef-kabátot viselt, cugos cipőt és régimódi szimpla keménygallért, mégis inkább módos falusi gazdának tűnt, mintsem városi iparos embernek. Holott iparos volt Marci bácsi, méghozzá a javából. Kőműves és ácsmester volt, akárcsak az öregapám. Egykoruak voltak; mindketten nyolcvan körül. Édesanyám megilletödve fogadta és engem bízott meg azzal, hogy kisérjem el öregapámékfccz. örültem, hogy a mókás, huncut Marci bácsival mehetek. Érdekesnek és izgalmasnak ígérkezett a délután: milyen különös históriákat mesélnek majd., öregapám meg Marci bácsi! .Mint afféle gyerek, szerettem hallgatni az öregek beszélgetését. öregapám szigorú és nagyon szükszavü ember volt. Mosolyogni is ritkán láttam és sokszor egész délután elüldögélt apámmal a szaletliban, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna egymással. Amikor Marci bácsi meglátta öregapámat, felcsillant a szeme, mosolygósra állt a szája. Megrázták egymás kezét, mint az igazi jó komák. — Nahát Ferkó — mondta Marci bácsi — gondoltad, hogy találkozunk még valaha az életben? Tudod, miikor láttuk egymást utoljára? — ráncolta össze homlokát néhány pillanatig. — Van amak már vagy negyvenöt éve. De talán még több is! öregapám hümmögött valamit a bajusza alatt; lehetett érteni ennek is, meg annak is. Nem is tanakodtak sokat a fölött a régi találkozás fölött. Marci bácsi örvendezett, hogy együtt lehet megint régi komájával. Leültek a verandára, amelyre úgy borult rá’a vé:i diófa árnyéka, mint egy szép álom az alvó szemére. Öreganyám is megjelent, akit Marci bácsi mély meghajlással köszöntött. Harapnivaló került az asztalra és persze bor, aranyló balatoni bor. — Régi barátom nekem a Ferkó — mondta Marci bácsi és ferdemetszésü apró szemével kacsintott, mintha valami huncutságot akart volna a pillantása mögé rejteni. Odatelepedtem az asztalhoz. Nem csábított semmiféle játék, pedig öregapáméknál sok alkalom kínálkozott. Ott volt a félszer, a kocsiszín, a kert. \ Mo3t csak az érdekelt, miképp idézik majd vissza a múltat az öregek? Milyen érdekes, különös dolgokat hallok majd tőlük? Negyvenöt év igen nagy idő, akkor még el sem tudtam képzelni, hogy mennyi is? Sok minden történhetik anynyi idő alatt! — Hát bizony negyvenöt év . . . — mélázott Marci bácsi és kissé mintha fátyolosabb lett volna a tekintete. összekoccintották a metszett poharakat az aranyló borral. — Egészségedre Ferkó! — Na, Isten, Isten! S meghúzták a bort. Aztán hosszan hallgattak mindketten. Végre megszólalt Marci bácsi: — Jó bor ez, Ferkó! — Jó! — erősítette meg öregapám. Ebben a rövid, egyetlen szóban talán benne volt az is, hogy “ilyen jó bort akkor ittunk utoljára, amikor bokrétaünnep volt Felsőőrsön s utána a csárdában reggelig ropogtatták a felsőőrsi lányok derekát a táncban.” — Hajaj! — sóhajtott nagy sokára Marci bácsi. E mögött a sóhaj mögött meg az lehetett, hogy “bizony nagy legények voltunk valamikor; egyenes derékkal, félrevágott kalappal, hetykén jártunk, s megakadt rajtunk a menyecskék szeme; s amikor vége volt a munkának, befejeztük azt a présházat Arácson, három napig huzattuk a cigánnyal azt a nótát, hogy “Arra alá faragnak az ácsok ...” — Merthogy az ácsoknak ez a nóta dukál... Megint hoszan hallgattak. Szótlanul koccintottak, ittak, töltöttek újra, s “SCIENCE-FICTION”: TÖBB MINT REGÉNY, KEVESEBB MINT VALÓSÁG... Már magát a fogalmat nem könnyű meghatározni. Mi a science-fiction? Általában olyan irodalmat értenek ezen, amely egy képzelt világban uralkodó viszonyakkal foglalkozik. Tételem igy hangzik: a tudományos-fantasztikus irodalom olyan mélyebb értelme és olyan racionalista értékeket tartalmaz, amelyekkel manapság egyetlen más irodalmi műfaj sem dicsekedhet. Természetesen gondos megkülönböztetéssel kell élni. A futurológiái regény önmagában még nem tudományos-fantasztikus regény. Régebbi irók gyakran helyezték át a cselekményt a jövőbe, hogy bírálói, vagy szatirikus éllel bemutassák koruk világát és annak rendjét. így járt el Voltaire, Morus Tamás, Swift és Montesquieu. Ez az irodalom abban tér el a science-fictiontól, hogy a jelenkor és nem a jövő társadalmát ábrázolja. Ugyancsak nem számit a tudományos-fantasztikus műfajhoz a régebbi kalandregény — például May Károly — műfaját a világi rbe áttelepítő irodalom. Végül nem sci-fi az sem, ami valójában j ól-rosszul álcázott tudományos előadás. De mi marad, ha mindezt elvetjük? Amikor az ember felismerte, hogy ura lehet a világnak, egyszerűen elkezdett változásokat is várni. Kiváncsi lett, milyen lesz az élet a jövőben, a létrehozandó, haladó társadalomban. Először értette meg, hogy a következő nemzedékek számára a világ teljesen más lesz. Ez volt az igazi science-fiction kezdete. És az első iró, akit híressé tett, Verne Gyula volt. Az igazi sci-fi birodalma ott kezdődik, ahol az iró lemond a technikai hatáskeltésről és érdeklődése az ember, a társadalom felé fordult. Milyen lesz a világ, ha az emberiség továbbra is ilyen ütember szaporodik és tizszer annyian leszünk, mint most? Milyen lesz az élet a Holdon, fejlettebbek lesznek-e az ottani lények, mint az emberek? Mi történik, ha emberi értelemmel felruhánézték az udvaron lustán elfekvő és a délutáni verőfényben egyre jobban nyújtózkodó árnyékokat. Később öregapám szólalt meg. Ennyit mondott csupán: — Ez az élet! S talán egy szemvillanásnyira látta azt a soksok évtizedet, ami már mögötte volt, munkával, tervekkel, örömökkel és bánatokkal, amelyek megfűszerezik az életet. Az arcán úgy suhant át egy kósza mosoly, mint egy felhőfoszlány a nap előtt. Valami eszébe juthatott: talán egy nóta, talán egy lány, talán egy régi szüret, vagy valami más. Szó most már nem igen esett közöttük. Ültek egymással szemben, koccintgattak, iszogattak, s mint egy nagy madár, lassan elrepült a délután. Allkonyult, amikor Marci bácsi szedelőzködött. — Isten veled, Ferkó — rázta meg öregapám kezét. — Isten veled — mondta az öregapám és elkísérte a kapuig. Nyilván mindketten tudták, hogy soha többé az életben nem látják egymást. Ez benne volt a kézfogásukban. Akkor — gyerekfejjel — alig értettem, hogy mi történt azon a délutánon. Ma is csak annyit tudok, hogy az öreg magyarok — mint az öregapám meg Marci bácsi — ismertek valami titkot, amit mi már nem ismerünk. A ki nem mondott szavak, a néma, szótlan beszéd titkát. zott robotokat építünk, vagy ha az emberek halhatatlanok lesznek? A sci-fi irók feladata, hogy a változások következményeit vizsgálják. H. G. Wells pontosabban megjósolta a második világháborút, mint sok haditudós. Sok hasonló példát meríthetnénk a sci-fi magazinokból, amelyeket a komoly emberek gyermekolvasmánynak vagy merő hobbynak tekintenek, Az amerikai Robert A. Heinlein elbeszélést irt “Nem kielégítő megoldás” címmel. Abból indult ki, hogy az Egyesült Államok kidolgozhat egy gigászi tervet az atomfegyver megteremtésére, és ez eldönti a második világháborút. Ezzel kapcsolatban az atom-pattról elmélkedett, amelybe a világ óhatatlanul kerülni fog. John W. Campbell jr. 1944-ben keveredett bajba a kémelháritással, mert az általa kiadott scifi egyik elbeszélése olyan megdöbbentő pontossággal irta le az atombombát, hogy a kémelháritók a Los Alamosban akkor kidolgozott Manhattan-terv kiszivárgására gyanakodtak. A túlnépesedés kérdését is a sci-fi irók vetették fel először. 1952-ben jelent meg a Galaxy magazinban a háromrészes sorozat, amely a túlnépesedett világról szól. A szociológusok és a filozófusok nem vették észre a környezetszennyeződés égető problémáját sem. Szinte kizárólag a tudományos-fantasztikus müvek irói vették észre ezt a veszélyt, és riadóztatták a társadalmat. A tudományos-fantasztikus irodalom racionális értékeit azért nem ismerik el kellőképpen, mert sci-fi címen különféle komolytalan müvek árasztják el a könyvpiacot. A képregények szerelemre éhes, alig felöltözött leányokat mutatnak be bonyolult gépezetek között. Filmet készítenek a Tokiót leromboló óriási szörnyetegről. A jó öreg Frankenstein egyre újabb változatokban jelenik meg — és mindezt science-fietionnak nevezik. A komoly sci-fi elvész a ponyvaáradatban. De ne üljünk fel a látszatnak. A tudományos-fantasztikus irodalomnak semmi köze a sexhez és a kalandfilmhez. Nem gyermekeknek, hanem felnőtteknek szóló komoly irodalom. Nelson Bard K jJtar»?. Kovács Lajos
