Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-15 / 24. szám
Thursday, June 15, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 15. «IdtJ TÖRTÉNELMI ADALÉKOK: MICHELANGELÓRÓL í ÉS A PIETA-RÖL Gyertyafény mellett hajnalig rajzolta Michelangelo a Pieta vázlatait, és nyugtalanság, türelmetlenség, láz ragadta magával. Most, már most kellene munkához látnia, de holnap még szállítókkal kell tárgyalnia, s ki tudja, hogy a kardinális közbenjárása nélkül mikor ér ez a márványtömb római műhelyéig. Jól látta Michelangelo a szállítás nehézségeit. Azonnal irt Rómába a kardinálisnak, aki viszont Marchese Alberico Malespinához fordult, hogy legyen segítségére költségeinek megtérítése ellenében, és ugyanilyen kérést' intézett a bíboros április 7-én a florenci Signoriához, amely 1498. április 18-án kedvezően válaszolt. A márvány végül is 1498 júliusában vagy augusztusában megérkezett Rómába. És Michelangelo nyomban nagy szenvedéllyel munkához látott. Csak most, hogy a márvány megérkezett, szövegezte meg Jacopo Galli ur és a kardinális a végleges szerződést. Az egyháznagy 450 arany dukátot fizet a munkáért. A márvány ára és szállítása, amelyért a kardinális ’00 aranyat már kifizetett Jacopo Gallinak, nem számíthatott a fenti összegbe. A szoborral, a munkakezdés napjától egy évre kész kellett lennie a fiatal mesternek. Az összeg egyharmadát Michelangelo azonnal megkapta, s a fennmaradó 300 dukátot négy hónaponként három részletben fizeti majd ki Jean de la Grolaye. A kardinális betegsége egyre súlyosbodott. Az orvosok mindig az ágya mellett voltak. Mégis erőt vett reszketegségén, halálos gyengeségén, kétszer is megnézte a formálódó szobrot, némán nézte Michelangelo munkáját, gyönyörködött benne, de már nem szólt, nem kérdezett semmit. A második alkalommal megáldotta Michelangelot, és néhány francia szót mondott dicséretül, amit a fiatal szobrász csak félig értett. 1499-ben meghalt San Dionigi jólelkü kardinálisa és az általa építtetett kápolnában temették el, még mielőtt a Pietát Michelangelo befejezhette volna. A temetési szertartásnál ott volt Jacopo Galli ur is, a fiatal szobrásszal, aki belső fogadalmat tett, hogy éjt nappallá téve fáradozni fog a szobor mielőbbi befejezésén. Amikor Michelangelo bevégezte a munkát, Jacopo Galli gondoskodott arról, hogy oda, a Santa Petronillába helyezzék. Ne a föld Szintjére, hanem valamivel magasabbra. Onnan került a Piéta a Madonna fella Febbrébe, és csak azután a Szent Péter székesegyházba, 1749-ben került a mostani helyére, kissé a kelleténél magasabb talapzatra és a természetes megvilágítás szempontjából nem a legjobb helyre, a Szent Péter templom jobb kéz felőli első kápolnájába ... Milyen megindító szépség és áhitat szülte Michelangelo első pietáját! Mária ölében tartja halott fiát. Nincs mögöttük a keresztfa, amelyről csak most emelték le a Megváltó szögekkel átvert testét, mégis érezzük a legmélyebb tragédia közvetlen közelségét. Most, igen most vette erős, szeretettől erős ölébe Mária holt fiát, most vált bizonyossá benne, hogy a legdrágábbtól is búcsúznunk kell. Micsoda páratlan remeklés: Michelangelo egy márvány tömbből faragta ki Mária ülő és Jézus elhanyatló fekvő alakját. Mária arcán a legszebb szelidség és a legmélyebb bánat, Az anya jobb keze átöleli, magához vonja fiának a keresztről levett testét. A test egész terhe az ölében vaqr Krisztus feje élettelenül hátrahanyatlik. Halóit, elernyedten, súlyosan, földre zuhanó súllyal. Mária jobbja a hóna alatt tartja, ujjai Jézus köpenyét fogják. Krisztus halálba dermedt feje hátrahanyatlik, jobb karja élettelenül lecsüng, de az élettelen testen áttünnek az izmok és csontok, szép harmóniájuk is vádolja gyilkosait : lássátok, még élhetett volna... Michelangelo, mikor ezen müvét elkészítette, huszonnégy-huszonöt éves lehetett. Nagy hírnevet és dicsőséget szerzett ezáltal, olyannyira, hogy már akkor is azt tartotta róla a világ, hogy művészete nemcsak messze fölülmúlja kortársaiét és az őt megelőző korét, de méltón versenyezlitása, amelyért a kardinális 100 aranyat már ki-Igen, a Pieta, Michelangelot, ifjú férfikorában nemcsak Itália, de az egész művészvilág legnagyobb szobrászává tette. És hogyan viselte el a fiatal mester a feléje áradó magasztalást ? Szerényen és tartózkodással, mint aki még igen hosszú ut előtt áll. Nagy szeretettel fogadta az 1500 végén Rómába érkező öccsét, Buonarrotót, aki csak annyi változást észlelt a bátyján, hogy rendesebb lakásban lakott és jól felszerelt műhelyben dolgozott. Egy fiatal firenzei segédet is tartott, aki mindenben szolgálatára volt; Piero di Giannottót. Buonarroto elámult fivére munkakedvén, teremtő nyugtalanságán. Nem értette, hogy miért nem pihen soha, mikor érlelli meg önmagában a következő müvet, mert éjjel-nappal dolgozott. Pierót, a segédjét, sohasem hajtotta, csakis önmagát. Öccsét és szolgáját mindennel ellátta, de ő maga rendszertelenül és igen keveset evett. Ruházkodásban pedig a tisztaságon kívül semmire sem adott. Olyan volt, mint egy építőmester, egy valamirevaló iparos, amig árkolt, keserű ajkát szóra nem nyitotta. Gyötrő fejfájás kínozta a kimerítő, hajszolt munkától. — Kedves bátyám — mondta neki Buonarroto —, nem vezet majd jóra, hogy ilyen nyomorúságos életet szánsz magadnak. — Azt akarom, hogy apánk és ti végleg kikerüljetek a nyomorúságból. Azt akarom, hogy te és Giansimone üzletet nyissatok Firenzében, de nem egy sikátroban, hanem a Mercaton vagy a Palazzo környékén, s hogy a polcaitok tele legyenek. Azt akarom, hogy ti is segítsetek apánknak, mert velem bármikor történhet valami. Igen, minden tallért félrerakok. Kifizetem apánk egész tartozását. Ne alázhasson meg bennünket senki, soha. S ha majd mindezen túl leszek, én is sorra kerülhetek. Barabás Tibor VASÁRNAPI GONDOLATOK: AZ ÖRÖMRŐL ÉS BÁNATRÓL Lehet-e, vagy még pontosabb fogalmazásban: szabad-e örülni akkor, amikor körülöttünk tízezrek pusztulnak el néhány perc alatt egy-egy döbbenetese erejű földrengés-katasztrófa során, vagy amikor százezrek válnak hajléktalanná a megáradt vizek romboló ereje következtében ? Melyik a helyesebb: ha a “struccpolitikát” alkalmazom és bedugom a fejemet a saját kicsi ügyeim “homokjába”, hogy ne is lássam azt, ami kinn a világban történik? Vagy akkor cselekszem helyesen, ha mindig kifelé fordul a figyelmem, ha hallgatom a híreiket és engedem, hogy szivemig hatoljanak a hirek olyannyira, hogy a végén már szinte keserű kétségbeeséssé lesz a külső világ felé fordult érdeklődésem? Mindig voltak háborúk, éhínségek és pusztító járványok — időnkint lényegesen nagyobb arányokban, mint a mostani napokban! —, de régebben nem volt olyan jól kiépített hírközlő hálózat, mint ma, s ezért sok szörnyű katasztrófa lezajlott anélkül, hogy a tömegeknek tudomására jutott volna. Ma viszont egy-két óra leforgása alatt a földkerekség minden pontjáról elérkeznek hozzánk a hírek. Az információknak ez a szinte elviselhetetlenné vált megáradása uj helyzetet teremtett és újfajta problémákat vetett fel. Ilyen probléma az is, amire most keressük a feleletet: lebet-e, szabad-e örülni akkor, amikör halljuk, tudjuk, sőt ma már látván-látjuk azt a mérhetetlen sok szenvedést, ami mostani emberlétünk velejárója. Első hallásra talán furcsán fog hangozni felelétünk, de akkor is erős meggyőződéssel 'Valljuk: nemcsak lehet és szabad, de egyenesen kell is örülnünk mindazok közepette, amik e világon történnek. Ennél a pontnál az egyik legfontosabb bibliai igazságot kell megértenünk és átélnünk. Pál apostol igy vall egy helyen az Istennek szolgáló életről: “bánkódok, noha mindig örvendezök” vagyunk (II. Kor. 8:10), Modernül igy szoktuk mondani: dialektikuson gondolkozott és élt az apostol. Kereste és a jelek szerint meg is találta az egyensúlyt a kettő között: befogadta életébe a fájdalmas adatokat, híreket, valósággal is, de közben maradt még hely a belső világában, az örvendetes hirek számára is. A mai ember azt szeretné, ha gond nélküli öröm lenne az egész; élete, minthogy ez nem sikerül, lassan öröm nélküli gond lesz az egész élete. A valóságokról megfeledkezve álmodozik az életről s ezért nem tudja helyüker rakni az élet kemény valóságait. A világtörténelem, s benne a mi létünk nagy leckéje ma az, hogy tanuljunk meg az apostol módján élni: mint bánkódok, noha mindig örvendezők, bőven van okunk a “bánkódásra”: háborúk pusztítanak, százmilliók éheznek, természeti katasztrófák tizedelik meg az emberiséget és a jelek szerint ez még jó ideig igy lesz. De itt kell eljutnunk a Biblia realizmusára: embernek lenni azt jelenti, hogy ebben a szakadatlanul veszélyeztetett létformában élek. De az igazi emberséghez hozzátartozik az is, hogy “... és mégis!” Hiába álmodoznánk másról; ilyen a világ, az emberiség, a történelem, a természet, az egyéni élet. De miközben mindezt tudomásul veszem, mégis találok okot arra, hogy örüljek: ember vagyok, élek, eszmélek, gondolkozom, segitek ott, ahol tudok, biztonságosabb világot építek a következő nemzedékeknek. Fogarasi Cecüia VÉR ZOLTÁN: . Emigránsok közöt [ amit még adni tudok legmélyebb magyarságom magyarul adom enyém e szó benn lappang gyökerem minden egyéb csak játék szigorral üldözöm ami beszédünk sérti hagyom magamat kinevetni ! gúnyolódjanak a férgek t én lényegemben élek | M nyelvem pofoncsapja J engem üt — j GONDOLÁTOK ! A teve is átfér a tü fogán — irja egy humorista —, csak elég kis darabokra kell vágni. it ☆ ☆ Tudjuk, hogy a nem őszinte, alakoskodó ember nem néz annak a szemébe, akivel beszél. De ezt ő is tudja, s ezért a szemébe néz annak, akivel beszél. Következésképpen nem mindig gyanúsak az emberek, akik beszéd közben szembenéznek velem. ☆ ☆ ☆ A munka nemesit. Hát még a különmunka! ' ☆ "ír ☆ A házasság olyan folyamat, amelynek során a férj abbahagyja a virágvásárlást és megkezdi a zöldségvásárlást. . ☆ ☆ ☆ Egyesek szívesen ékeskednek olyan toliakkal, amelyek eredeti gazdájuknak sem állnak jól. garabonciás \
