Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-08 / 23. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, June 8, 1972 »*♦ **♦ »*♦ ♦** * ❖ ♦> * ❖❖ * Elbeszélések esigaz történetek * *> * I**% ♦% ♦% **« A ♦% ♦% ♦% ♦% ♦% A ♦% «I» A ♦% «V «*♦ ♦% ♦*« »*♦ HAJTÓVADÁSZAT (Folytatás) Kutyákat ezeKre az őszi, téli vadászatokra nem viszünk. Építészünk és szomszédja vadászunk éles szemei segítségével mind a két kakast nem hosszú keresés után meg is találták. Gyönyörű állatok voltak. Nagy kokettáival hozta ki építészünk szép prédáját, hajuknál fogva mind két kezében, úgy hogy a madarak széles, belül hamuszinü toliakkal bélelt kivül, a szárny közepe szélén fehér foltokkal pitykézett barnás fekete szárnyaik kitágultak, hasukon fehér és fekete toliakkal vegyült — de farkuk alatt egy tömött, hófehér csomagban végző, e fölött a lehajló két villa formában kifelé hajló farkuk, a hátukon nyak és fejükön teljesen kékesen csillogó fekete tollai, a vérvörös tömött szemöldökök a megint fehéres szinü orruk végén lecsöpögő vérrel — teljes hatásukban tűntek elő. Kézről kézre vették, dicsérték, méregették súlyúkat a tagtársak. Már elővettük fiaskóinkat az áldomásra, — de hol van Prevost? Jó messziről egy lövést hallottunk. Arra felmentünk valamennyien. Prevost ezen, hajtásnál a szél első számú álláson volt, elhelyezve. Állásán nem találtuk, csak a fegyverhordozója ült ott és mutatott be ujjával a közel kezdődő erdőbe. Ott, messziről az erdőből jött ki Prevost, kezében egy meglőtt császármadarat lógatva, egy valóságos felhőpelyhes tollaktól körülröpülve, mellyek karjára és ruhájára ragadtak. Ezen császár madarat a hajtok felverték, s ez sajátságos szárnycsapással, fecske gyorsasággal repült át a vadász vonalon. Szemével követte a madár röptét, Prevost tisztán látta, hogyan ült egy fenyő ágra s melly tüves lombu ágra ült, onnét a hó is leesett. Prevost óvatosan utána ment, de sok ideig kereste, mig kiszemelte, hol ül a madár. A császár madár igen elővigyázó állat, a legkisebb zaj ha még távolról is fel ijeszti — de olykor a vakmerőségig koczkáztatja a természettől neki adott álarcot. Tollai hamuszinü barnával és feketével vegyültek, teljesen hasonlítanak a fák törzseinek színéhez. E mellett még azon fortélyt is használja, hogy a fa törzséhez szorulva, vagy a fa vastagabb ágain elsimulva, szárnyait jobbra balra az ághoz szorítja, mintha nyargalna rajta, fejét egyoldalról teljesen leereszti és igy az ágon alól kandikál ki a közeledő vadászra. Ilyen helyzetben inkább valami a fákból kinőtt buborékhoz hasonlít, de madár formája nincsen. Ha a vadász hosszú kémlelés után megtalálta még, mindig kételkedhet hogy az e. Ilyen eltorzitott helyzetben hosszú ideig mozdulatlanul fekve, hagyja magát keresni. Elővigyázat nélkül járhatja a vadász körös körül áfát, melyen a madár elrejtődzött, mig ez végtére meggyőződve vagy jó hitemben rásüti puskáját, vagy a madár, felhasználva a vadász motogatásainak legalkalmatosabb pillantját, villám gyorsasággal és nagy zajjal repül el épen onnét a hol a vadász soha se kereste volna, és oly irányban, amelyen röpte bizonyosan fedve van. Prevost jól ösmervén a császármadárnak tempóit, nem is sokáig kereste, és lelőtte. Sajátságos ezen madárnál az, hogy ha meglőve leesik, úgy szórja pelyhes tolláit, mintha egy tollal tömött vánkost verne ki. Mentül jobban rázza az ember annál többet tollazik. Igen jó ízlésű pecsenye, ha a vadász a fiatalabb csirkék valamelyikét, nem pedig ezeknek groszpapáját vagy groszmamáját lövi le. Vadászunk nagy megelégedéssel számította össze a hajtás eredményét. Tiz nyúl, két fájd kakas, egy császár madár! — “Ha az urak mindig igy lőnek, és másra nem gondolnak — e szavaknál egy mérges pillanatot vetett a fegyverhordókra — akkor szép vadászatunk lesz. — Na most előre uraim! — menjünk! — még egy rövid hajtást a reggeli előtt.” Az ut ezen rövid hajtáshoz elég hosszú és fárasztó volt. Hóval fedett garancsos szántott földeken csúsztunk, másztunk át. Kihevülve az erőtetett menettől, a mi Doktorunk mindnyájunknak egy dózis cognacot ordinált nehogy az izzadásra a nyugott ülés a hidegben megártson. Mormogás nélkül engedelmeskedtünk és égettük ma már negyedszer gégéinkét a szeszes erős itallal. Én, e hajtásban, az első számú álláson megint Flügelmann lévén, nem igen számíthattam jó eredményre. Az én leányom szokott módjára leült. Közelünkben nem lévén valami magasabb garancs, nekünk egy fa gyökerére elég alacsonyan kellett lecsücsülnünk. A min a leány leült az úgy is rövidre felkulcsolt szoknyája már csizmáin felül kékelő trédeit se fedhette el, és én nekem szoknyája alatt szép fehéren gömbölyödő czombjaira, figyelmet érdemlő kilátást, jobban mondva belátást nyújtott. A leány bőre — ott! — sokkal fehérebb volt, mint az alatta látszó durva vászon ing. Épp úgy mint nálunk a magyar paraszt leányoknak arca, nyaka és karjai a naptól, a széliül barnára vannak perkelve, de a vállat és a karuk felső részéről kezdve testüket fedő ing alul a legfehérebb és leggyengédebb bőr kandikál ki, melyet az ellentét még jobban kiméi. Az én leányom szemérmetességből-e, vagy megelégedve avval hogy ezentitkos bájai kellő figyelemre méltattam, két kezével térdei közé csapván, szoknyáját a most egyenesen kinyújtott lábaira szorította, kifogástalan deczent helyzetben nézett reám, és várta mire határozom el magamat, állásra-e vagy ülésre. A leány körülbelül, de legfőbb 22 éves lehetett. Nem volt szép, de csúnya se volt. Gömbölyű a fagytól pirosított pofája, a meleg gyapjú kendő alól mely fejét, és a kacábejka fölött testének felső részét hermetice befedte, pislogó világos saphir szinü élénk két szemeivel igen appetitlich — látszott ki. Már ily korán redősödő, napsütöte homlokát, a sok lótástól futástól összekuszált, a kendő alól kicsúszó szőke hajfürtjei fedtek. Orr lyukai és ajkai a hideg levegőtől szépen megpirosodtak. Legnagyobb ékességei voltak az apró szemű, egészséges, majdnem rósás szinüen átlátszó fehér fogai. Csak a még szopó kutya kölyköknél láttam ilyen piros rózsa és fehér szinü keveréket. Ilyen kutya kölykök szájuknak tejes szaga van, s épen ezért a gyerekek, a nők, de fenlőtt férfiak is, nem csak hogy nem utlálják, de szeretik is a kis kutyákat csókolgatni. A leány térdén felőli ketseibe már némi bepillantásom lévén — a jelenlegi hajtástól se várva sokat — nem épen azért, hogy analitikus kutatásaimat folytassam, vagy közelebbről szerezzek magamnak meggyőződést arról, van-e, vagy nem az én leányom ajkainaj ejföl szaga, puskámat, kezem közelében a nyírfa törzséhez támasztva alá hozva, nehogy nadrágom és az ettől fedett testem része a nedves földiül megázzon az előzékeny termetés szoknyájának egy harmadát is alám tolta, fegyverhordóm mellé én is leültem. így ültünk mint az ösmert két költői alakok Paul és Virginie! Az orosz leányoknak az a rossz szokásuk van, hogy már fiatal korunkban öveiket mellük felső részére szorítják, szoknyájukat és kötényüket is ily magasra kötik, úgy hogy mikor felnőnek emlőik már nem a normális helyükön vannak, hanem a gyomor és hasuk felé vannak leszorítva. Ne tegyék fel rólam t. olvasóim, hogy ezen topographikus tanulmányokat, a jelen pillanatban csináltam — mentsen Isten — ez elég nehéz is lett volna a múmia módra beburkolt leánynál. S felül se oldalról nem volt nyílás. A leány fiatal teste, a minden oldalról jól összeszoritott öltönyében párolgóit, s a ruhán át is éreztette a benső meleget. Hideg időben ilyen eleven kályha igen kellemes. Közelebb nyomódtam a leányhoz — meglehet — , hogy át is karoltam és fejét felém hajtva ajkaimmal kerestem azt a kis kutya kölyök szinü szájat. Eleinte kikerülte az érintkezést, hol jobbra hol balra hajtva fejét. Végtére azon jó gondolatra jött hogy fejét hátra hajtsa, ekkor aztán teljes hatalmamba jutott, tanulmányaimban teljes meggyőződéseket szerezni. Volt annak némi kiskutya szaga, de még, és igen nagymértékben érezhető fiatal leány ajkainak szaga — melyet — e fachban expertebb olvasóim is valószínűleg ösmernek. (Folytatjuk)
