Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-01 / 22. szám
I ’ Thursday. June 1, 1972 TAMÁSI ÁRON: VIRÁGOS ÁGACSKA Valamikor, bölcsőm helyén a faluban, számomra. Május csak tiszta örömet jelentett. Nem is egészen jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a. létezés vidámságát inkább. Nem volt tartalma» mint ahogy a szivárványnak sincs. Még nem fűződőit hozzá emberi szándék, s munka és harc kivált nem. Talán még gondolat sem. Önzetlen ünnepli voltam egészen. Még a dongónál és a pillangónál is önzetlenebb, mert hiszen a dongók és a lepkék a virágok tápláló asztalára jártak, én .pedig csak annak örvendeztem, hogy Május mindenkinek jó. Falusi voltam, s gyermek. Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem fel, hogy rendetlen a világ, melyben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak az esztendők, kezdtem én is tanulni, hogy a virágot a füvei együtt le kell kaszálni, vagy a termő földeken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél igy rendeli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő darázs, de könnyen lehet, hogy megszurja az embert. A gyümölcsösben is kárt tesz, vagy esetleg éppen akkor lábatlankodik az ebédnél, amikor nagyon sürgős a munka. A pillangó is alakoslkodva pusztít; a gyümölcsfán a virág is néha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az eső, a villám pedig tisztítja a levegőt. Keveredik a szép és a hasznos. Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szépet is, a maga érdekei szerint, hasznosítani törekszik. Igen, mert nem tűr hasznavehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn a fán marad a virág. Mert akkor minden remény megvan arra, hogy a fán őszre gyümölcs lesz belőle. De ha letörve, májusi szokás szerint, a lányok kapujába kerül, akkor mi lesz a gyümölccsel? Hát az értelem akkor sem mond le a gyümölcsről, mert a remény utján a szívbe, s majd a szív alá költözteti. Vagyis kezdtem már legény lenni. S ennél tovább, otthon a faluban, már nem is jutottunk mi ketten; Május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a bölcső gondtalan köréből, ahol a gyermeket a létezés vidámságával kötötte tele Május; s kiléptem a szülőföld kertjéből is, ahol a kamasz fiú megtanulta, hogy a szépet hasznosítani kell. Mint a madár, kinek sorsa van; én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag barátságban éltek, s ahol a verejték mindig váltotta a harmatot. így aztán a falusi férfiú májusi, ünnepét már nem írhattam fel emlékezetem falára. Csupán kívülről haza-haza járogatva, figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták magukat a falusi férfiak, mintha még a tél folyamán megegyeztek volna a fákkal, hogy Május elsejére virágot fognak bontani ; mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet fognak bárányoknak serkenteni; s meg a felhőkkel, hogy esőt hordozva langyosan fognak borongani; s a nappal, hogy munkás kezük alá áldásos módón odasüt. Múlt az idő. S már csak vendég lettem ebben a külső körben is, mert a nyugtalanság addig harapta a sarkomat, amíg elindultam a betűk világa felé. Amikor elindultam, virulásban és örömben hagytam ott a falusi májust. A városban pedig egészen másképpen találtam meg. Annyira más volt, hogy naptár nélkül talán nem is ismertem volna rá. Kopott volt szegény és árva, mint egy suszterinas. Az emberek egykedvűen vettek tudomást róla. Az urak úgy sem. S akik tartották benne a lelket, azok sem merték hangos örömmel köszönMAGYAR HÍRADÓ teni, nehogy a pénz és a társadalmi rend megszidja szegényt. De annyit megtettek mégis, hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kisérték a városból kifelé, valahová a szabad ég alá, a biztató zöldbe. Abban az időben nagyon megsajnáltam ezt a szegény, szép ünnepet és sorsát a szivembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságomat ő is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, hanem szerette volna, ha hívei közé állok magam is. Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazában, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöttem Májussal együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itthon. Nekem is jobb talán, ámbár borongósabb. Azokban az években ő sokat és hálásan emlegette nekem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megértettem őt; úgyszintén azt is, hogy a bizakodását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka vagy a szolgálat, a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy azzal tápláljam magamban a jobb jövendőt. De hát itthon, mintha el sem mentem volna, Május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Akik lendíthettek volna valamit a sorsán, azok hallani sem akartak arról, hogy segéd le-EMLÉKEZÉS . . . EGY MAGYAR MECÉNÁS Széchényi Ferenc mellett Magyarország nagy műgyűjtője és mecénása volt, ám az utókor még születési évét sem jegyezte fel helyesen. Életrajzgyűjteményeink 1773-ra teszik születése évét, holott — mint egy kései leszármazója, maga is jeles történész, az egykorú iratokból kétséget kizáróan megállapította — kereken 200 esztendeje látta meg a napvilágot Pesten Jankovich Miklós, a jászkun kapitány fia. Emlékezetéről alaposan megfeledkeztünk. Pedig — az ő érdeme is korszakos jelentőségű, éppen úgy elévülhetetlen, akárcsak Széchényi Ferencé. Amikor a reformmozgalom jegyében az ország szellemi élete egészséges pezsgésnek indult, Jankovich Miklós azt a feladatot tűzte maga elé, hogy összegyűjtse, megteremtse és a haza rendelkezésére bocsássa a magyar múlt tárgyi emlékeit. Ez a rendhagyó földesur a visszahúzódó, szerény életmódot választotta, hogy nagy birtokainak minden hozamát átgondolt, valóban nemzetnevelő célzatú gyűjtésre, leleték megmentésére fordíthassa. Érdeklődésének középpontja a régészet, de hosszú élete végéig szenvedélye marad a régi kéziratok, ritka nyomtatványok, érmek, festmények gyűjtése is. Éremgyüjteményének csupán az ércértéke elérte a 2300 aranyat; roppant anyagi áldozatok árán mintegy másfél száz darabot vásárolt a trencento, quattrocento és Cinquecento festészeti és plasztikai remekeiből. Hatvani utcai (ma Kossuth Lajos utca) magánmuzeuma a város kiemlekedö nevezetességei sorába tartozott, s az itt megfordult külföldi tudósok lelkes szavakká! emlékeztek meg a megtekintett kincsekről és a tulajdonos páratlan szakértelméről. Gyűjtőmunkája mellett maga is műveli a tudományokat. Közönséges Magyar Könyvtár cimii, kiadatlanul maradt hatalmas munkája a későbbi alapvető magyar könyvészeti munkák példaképéül szolgált. Igazi polihisztor volt; munkái, cikkei tucatnyi tudományterületre terjedtek ki, s ezekben az adatgyűjtő pontossága és megbízhatósága szerencsésen vegyült össze az elmélyült gondolkodó összegezőképességével. Régészeti dolgozatainak tekintélyes része az időmúlás ellenére is 15. oldal 1 hessen. Sőt, uj és egyre újabb törvényeket hoztak, amelyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermek koromban vidámságom volt Május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városban szegény és árva inas, és az idegenben bizalmas, jó barátom; akkor most bajtársa lettem, tollal a kezemben. Egyebet nem is tehettem. De hát hogyan is tehettem volna! Hiszen most már mindent együtt láttam benne, ami a földi életet emberi életté teszi: a létezés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mostanáig. És nem hiába! De ne felejtsd el, Május, hogy az ellenségeid is bolondok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Éppen ezért, te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét és őrködj az igazság fölött! Ahogy most megemlékeztem rólad, mindig úgy fogok emlékezni az örömre, amellyel elárasztottál valamikor engem; és megtartom az intelmeidet, melyeket évről évre és oly szorgalmasan, emlékezetembe Írtál. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tisztelegjek előtted. (Az iró hagyatékából) megőrizte tudományos értékét; ezek közül is kiemelkedik a benepusztai honfoglaláskori sírról irt tanulmánya. Amikor az öshazaku tatás eszméje lángra kapott, az elsők között volt, akik tekintélyes őszszeggel járultak hozzá Körösi Csorna Sándor útjához. Besse János Károly 1829-i hasonló célkitűzésű kaukázusi vállalkozásának pedig nemcsak fő pénzelője, de egyenesen megszervezője is volt, és ö adatta ki ennek a csapongó képzeletű orientistának fogyatékosságai ellenére is értékes kaukázusi utijegyzeteit. Reneszánsz ihletésű életműve 1830 körül jutott válságba. A három évtizedes túlköltekezés anyagi romlásba juttatta Jankovichot. A végső romlás elkerülése céljából felajánlotta gyűjteményét 125 ezer ezüst forintért — a valóságos érték egy részéért — a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Ha elfordult volna eredeti célkitűzésétől, és külföldön bocsátja kalapács alá műkincseit, családjára roppant vagyont hagyhatott volna. így azonban a gyűjtemény a legjobb helyre, a Magyar Nemzeti Muzeum és az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába került. Toldy Ferenc, az Akadémia titkára mondott emlékbeszédet Jankovich Miklós felett, ő tárta fel életcélját és személyi tragédiájának rugóit: “Régi műkincseink az álladalom kótyavetyéin elszórattak. E sorra kerültek a régi idők különféle emlékei is. Vérző szívvel látta ezt fiatal Jankovichunk is és kezdé gyűjteni s összeszerezni a régi ereklyéket. S gyűjtögette eakkor kicsinyben, de elébb, mint Széchényi Ferenc . . . Családi kötelességei nem engedték, hogy egy hosszú, áldozatos élet szerzeményét minden kárpótlás nélkül a haza oltárára tegye le, nehogy az, mi annyi munka és önmegtagadás eredménye volt, ismét elszélesztessék: nagy áldozattal engedé át a hazának, s ez volt, mit kevesen akarónak hinni, mi őt sértette, keserítette, elvonulttá, sőt emberkerülővé tette öregsége napjaiban.” Kora nemcsak tudományos eredményeinek, hanem még önzetlenségének elismerését megtagadta tőle. Születése 200. évfordulóján a Magyar Nemzeti Múzeumban ünnepélyes keretek között nyílt meg az emlékezetére rendezett kiállítás. Tardy Lajos ,
