Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-04 / 18. szám
; Thursday, Ifay 4th, 1972 . r *, i '? ' :HOMOKI ERZSÉBET -■ yLELKI KLINIKÁJA VÁRNI NEHÉZ — Kedves Erzsébet, elvált asszony vagyok, kislányom van. Ismerek egy férfit. Rendes embernek látszik és a kislányt is szereti. Csinál dolgokat a házban és főleg a gyereknek próbál a kedvébe járni, de valahogyan úgy tűnik, hogy soha nincs ideje jönni, vagy találkozni velem. Mindennap hiv telefonon, sokat beszélünk, törődik a gondjaimmal, figyelmes is, de állandóan talál valami kifogást, hogy eljöjjön vagy találkozzunk. Például azt, hogy privát munkája van, el kell utaznia, vállalati összejövetel miatt stb. nem jöhet. Próbáltam kérdezni, hogy miért csinálja, mit szólna, ha én tenném vele. Még a kérdést sem szerette, de azt mondta, ő tudja, hogy rettenes ez igy nekem is, neki is, de állásbajai vannak és sok más problémája, egyelőre nem tudja jobban megoldani. Kér, hogy értsem meg, de ez szörnyű igy. Ha tud valami tanácsot adni, kérem, válaszoljon. VÁLASZ — Levelében néhány ellentmondás is akad. Például azt, írja, hogy a férfi csinál dolgokat a házban és próbál a kislánya kedvébe járni, utána rögtön azt Írja, hogy állandóan talál kifogást a találkozás elkerülésére. Ha sohasem megy oda, akkor hogyan csinál dolgokat a házban, hogyan jár a kislány kedvében? Ebből úgy gondolom, hogy nem állandóan, hanem talán csak mostanában maradt el. Bizonyos mértékig elfogadható mentség rá, hogy baja van az állásával és egyéb problémái is vannak. Persze azért szakíthatna egy kis időt a találkozásra. Viszont minden nap hivja telefonon, figyelmes és törődik a gondjaival. Mindez arra mutat, hogy ragaszkodik magához, elmaradása csak átmeneti és ha sikerült megoldania a problémáját, akkor a látogatások, találkozások problémája is megoldódik. Várni nehéz, — ebben igaza van. De ha úgy érzi, hogy érdemes várni erre a férfire, akkor legyen türelmesebb. ☆ ☆ ☆ ISMERETSÉG JELIGE — Kedves Homoki Erzsébet, független fiatal nő vagyok és talán könnyen félreérti azt, amit írok, azonban kiváncsi vagyok a véleményére. Megrögzött weekendező vagyok. Az irodában csak péntek délig dolgozunk. Én egy óra múlva már mindig autóbuszon ülök és kirándulok valahová hétfőn reggelig. Luxusl nem engedhetek meg magamnak, de mindig elég jó hotelben vagy motelben szállók meg. Higgye el, nem kalandot keresek, nem is vagyok kapható kalandra, csak örülök, hogy ilyenkor uj emberekkel ismerkedek meg, hogy ne azokkal legyek, akikkel egész héten keresztül együtt vagyok. A háromhetes nyári szabadságom alatt is utazgatok, csak pár napig vagyok egy helyen, több helyre megyek, hogy minél több uj embert lássak. A weekendeken és a nyaralásokon mindig találkoz am olyan valakivel, aki érdekesnek vagy értékesnek látszott, de aztán mindegyikről kiderült, hogy nem az. Mit gondol erről az egészről? VÁLASZ — Felesleges mentegetőznie. Az emberek vonaton, autóbuszon, üdülőhelyeken általában gyorsabban ismerkednek meg. Ennek lélektani oka van. A megszokott környezetéből kiszabadult ember uj élményeket keres. Tudat alatt önkéntelenül nagy és döntő eseményeket vár attól, hogy kikerül a mindennapi taposómalomból. Ilyenkor hajlandó az optimizmusra és szinte várja az életét átformáló eseményt, csodát. Váratlan nagyszerű találkozást egy ismeretlennel. Ha maga is ezt teszi, ez nem vet rossz fényt magára. De óvatosnak, kell lenni. Nagyon sokan élik ki MAGYAR HÍRADÓ kalandor vagy legalábbis kalandos vágyaikat az idegenben, ahol nem ismerik és ezt arra használják fel, hogy másnak mutassák magukat, mint amik a valóságban. Az idegenben kötött friss ismeretséget csak előjátéknak szabad tekinteni, mint amikor játék előtt megmutatják a kártyapaklit. De amikor a parti valóban megkezdődik, ki kell teregetni a kártyát az asztalra. így nem lesz csalódás. Azt kérdi, mit gondolok erről az egészről. Elhiszem, hogy nem kalandot keres. Szerintem azonban nagyon magányos és azt a bizonyos “valakit” keresi, elég nyugtalanul. Rövid kirándulásokon aligha találja meg, kevés az idő arra, hogy alaposabban kiismerje. Próbáljon meg inkább a környezetében jobban körülnézni. Nyugtalanságában talán észre sem vette, hogy nyugodtabb vizsgálódással, hétvégi utazások nélkül is ott lehet az, aki “valakinek” számit. ☆ ☆ ☆ ÖLTÖZKÖDÉS JELIGE — Kedves Homoki Erzsébet, a társaáságunkban egy házaspár majdnem mindig úgy jön a partyra, hogy az asszony az alkalomhoz illő módon, elegánsan öltözködik, a férj azonban munkaruhában van. Mi a véleménye erről; helyes az, ha mindig csak az asszony öltözik fel? .... VÁLASZ — Nem helyes. A férfi is öltözzön úgy, ahogy az alkalom kívánja. Megtörténhet azonban, hogy a házaspár vendégségbe vagy partyra készül, a férj azonban elkésik, már nem tud hazamenni a munkahelyéről átöltözni, hanem egyenesen a partyra megy. Ilyenkor az aszszonyban legyen annyi ízlés és tapintat, hogy ne öltözzön talpig gálába, hanem egyszerűbb holmit vegyen fel. Minden nőnek megvan az a bizonyos “kis fekete” ruhája, ami ilyen alkalomra jó és mégsincs rikító ellentétben a férje öltözködésével.-KÉRDÉS ÉS FELELET: HOGYAN LESZ AZ EMBER HUMORISTA? I. Nekem aztán igazán szerencsém volt: Már az első müvemet viszontláthattam nyomtatásban. Igaz, hogy a mü csak ennyi volt: — Mondja, győzhet a Mrna? — Mrne? Pompás éle, ugye? Hát még ha hozzáfűzöm, hogy azon a nyáron, 1930-ban, a pesti Beketowcirkuszban mérkőzött Mrna, Prága medvéje, a mi nagyhírű Czája Jánosunkkal, s ez okból kettejük nevétől volt hangos a sajtó. Húszéves voltam és rejtvényrovatot vezettem a Nemzeti Sportban, havi negyven pengőért. Mellékállásban pedig bedolgozója voltam Graetzer Józsefnek, a rejtvénykirálynak, akinek vagy nyolc-tiz rovata volt. Eladdig az irás, mint hivatás, vagy pénzkereső foglalkozás az eszembe sem jutott. A Barcsay utcai gimnáziumban, ahol nyolc esztendőt ültem le, s végül jó magaviseletéin miatt pótérettségivel szabadultam, tevékeny önképzőkör működött; a felsős diákok egész serege olvasta itt fel verseit, novelláit, az irodalompártoló tanár urak szenvedéseivel mit sem törődve. Egyszer elmentem, de örökre kitiltottak. Joggal. Kar-felemeléssel kellett szavazni, hogy ki legyen az elnök, s hogy a barátom voksait szaporítsam, félkaromról lehúzva a kabátot, mindkét karomat a magasba emeltem. Megszámláltattam és szélhámosnak találtattam. És — mint mondtam — eltávolíttattam. írói pályám igy véget ért, mielőtt kezdetét vehette volna. Tanulmányaim befejezése után néhány hónapig drogista-tanonc voltam a Pharmacia r. t. dohos pincéiben, végül szakmát változtattam: biztosítási üzletszerző lettem. Népes családom tagjaival előbb élet-, később balesetbiztosítást köttettem, jégkár ellen azonban nem voltak hajlan7. oldal dók biztosítást kötni (lévén valamennyien pestiek), s igy főnökeim csakhamar más pályára tanácsoltak. Ily előzmények után kerültem a sportláphoz, rejt vény róva tot vezetni. No de hogyan jutott eszembe viccet Írni? Ennek is megvan a maga édesbus története, mint alább következik. Volt akkoriban egy világhírű töltőtoll kereskedő. Egyik fiók-üzlete a Váci utcában díszelgett. Ennek kirakatában fekete bársolyfüggöny mögül női kéz nyúlt ki, csak csuklóitól az ujjakig láthatóan. E két női kéz — melynek kecsességét, szép formáját, alabástrom hamvasságát ecsetel ni hiába is kísérelném meg — szóval e két női kéz egy valódi T . . . féle töltőtollal foglalatoskodott: néhány szót irt vele, majd rácsavarta a kupakját, ismét levette, irt, megint elrakta — mit részletezzem: propagálta a tollat. Elbűvölt a látvány. Természetesen nem a toll látványa, hanem a két kézé. S mert aznap délelőtt vettem fel kétheti illetményemet, ropogós húsz pengőt, úgy döntöttem, hogy vásárlás ürügyén bemegyek az üzletbe, s szemügyre veszem, hogyan s miben folytatódik a két csodálatos női kéz. Meglepetésemet fejeztem ki a látottak felett, s néhány órával később már E. kisasszonnyal az oldalamon baktattam felfelé a Gellérthegyre. Kistermetű, éjfekete haju-szemü, gömbölyded, barátságos lány volt. Csak néhány évvel lehetett idősebb nálam. II. Olvasóim zöme nem tudhatja, hoyy mennyi pénz volt 1930-ban húsz pengő. Tisztes összeg volt, ha vagyon nem is. Jelen történet tárgya arra késztet, hogy éttermi vacsorában számolj unt Nos, akkoriban két pengőért jó vacsorát ehetett az ember valamelyi ezüsttükrös kávéházban. Luxushelyek persze akkoriban is voltak. Méregdrá gák. Ilyen volt például a Kioszk a Gellérthegyen, valamivel a Citadella alatt, a hegyoldalban. Hogy némi tekintélyre tegyek szert, ide hívtam meg sörözni a vonzó leányt. Két üveg sörnek 3—4 pengőből ki kell jönnie, akárki muzsikál is melléje. — igy számítottam. A meghívást nyájasan elfogadta, de alighogy letelepedtünk, örömmel jelentette, hogy éhes. Nos, megpróbált azóta az élet egyszer s másszor, de nem tudom, hogy éreztem-e magamai mélyebb kút fenekén, mint azon az estén. Hosz szán részletezhetném, hogy mi mindent evett E kisasszony, s verejtékező homlokomat egyre tö rülgetve számoltam szüntelenül, mint egy National-kassza, miközben egy adag kaszinótojást piszkálgattam étvágytalanságot színlelve. S mindehhez a nagyhírű cigányprímás kizárólag nekünk húzta, mert e kora esti időben más vendég mégnem akadt. Mit mondjak egyebet: két lidérces álom riogat még mostanában is néha. Az egyik: érettségiztem matematikából (erről még talán máskor), a másik: vacsorázom E. kisasszonnyal a Kioszkban (erről egy szót se többet). III. Csak még annyit, hogy E. nemcsak vonzó és éhes, de módfelett erényes is volt. Titkos reményem (mely a vacsora alatt ugyahogy életben tartott), hogy tudniillik viszonozni fogja gyengéd érzelmeivel, nem vált valóra. Még a kezét, azt a csodálatosan szép kezét sem szoríthattam meg Lehet, hogy engem unt, lehet hogy a gazdag vacsorától pilledt el — mindegy. Hazakisértette magát a Mester utcába. Azóta nem láttam. (Ha jól meggondolom, tulajdonképpen sértve érezhetném magamat.) Másnap pedig ott ültem a szerkesztőségi szobában, egyetlen fillér nélkül. Félhavi jövedelmem úszott el a csalfa leány miatt. Rossz kedvem volt, istenverte rossz. S most jött a fordulat. Nemcsak ebben a történetben, hanem magában az életben is. A fordulat, vagyis V. kollégám (jelenleg egy népszerű hetilap főszerkesztője), a pénztártól jött, néhány ezüstpengőt csörgetve a markában. (Folytatás a 8-ik oldalon)
