Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-20 / 16. szám
( 16. oldal magyar htkaho Thursday, April 20, 1972 ❖ «❖ ❖ k*Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ ❖ ❖ | HAJTÓVADÁSZAT (Folytatás) Irinowka Pétervártól 36 verstnyi távolságra fekszik. Jó utakkal, jó lovakkal, három órai hajtás. Az idő már délre járt — ergo — nem kell, de nem is lehet sokáig okoskodni — ha megyünk, hát menjünk! Én hamarjában felöltözködtem, saison szerű vadász ruhámba. Uj vadász csizmák, belső öltöny csupa gyapjú szövetből, felül a szokásos orosz pulusubka térden alul fél lábszárig érő, hosszú kabát szabású bunda, cserzett báránybőrből, amelynek szőre jól ki van fésülve, s ezáltal az öltöny igen könnyű és mégis igen meleg. Szőr sapka. Egy nyakba akasztható 24 töltéses tárcza. Erős vadász kés az övön. Szivarok kellő mennyiségben. Apró pénz, puskám a tokban, egy Cognackal telt fiaskó. Egy puska kaukázusi módra tokban a nyakamra kötve egészitette ki a correkt vadász felszerelésemet. Időközben inasom a mi megszokott lieferánsunknál egy négy ülésü zárt kocsit kialkudott és jelentette, hogy minden készen van — a három lóval befogott kocsi a kapu előtt áll. Felültünk és eldöcögtünk a három lovas kocsiban. Kocsisunk kivételesen nem volt részeg, a legjobb előjelekkel indultunk el. Útközben imitt-amott megálltunk, hogy enni és inni valókat bevásároljunk. Mindenből a javát vettük, meg, amint ez usus ilyen társas vadászatoknál, s körülbelül 8—10 ember gyomrának megfelelő mennyiségben. Lassacskán megtelt a négy üléses kocsi, még a kocsis lábai alá is jutott a bevásárlott portékákból. Prevost lakása is a mi utunkba esett. Elérve oda, én a kocsiba maradva, az okból is, nehogy a mi poggyászunk valamelyik darabja felvigyázat nélkül maradván, lábot kapjon és eltűnjön, bevártam, mig ő is a vadászatra equipirozza magát. Meg is jelent, de nem éppen kellemes meglepetésemre, ölében két teli vérü kutya kölyökkel, melyeket Irinowkába szándékozott elvinni és erdő őrünknél kosztba és nevelésbe adni. Ezen két kölyök társadalmi kifejlődése jelenleg még abból állott, hogy megtartván a kis kutyák minden ronda szokásaikat, már elkezdtek harapózni, t-üh egyes fogaikkal és körmeikkel a velük játszó kezeken igen érezhető és tartós karcolásokat hagyván hátra. Morogva ugyan, de barátom kedvéért belenyugodtam utitársaságunk váratlan szaporításába. Utunkban a hosszú utón, úgy véltem, elmulatunk velük — aztán majd el is alusznak és nem fognak alkalmatlankodni. Már a város külső részeiben kocsiztunk, mikor észrevettük, hogy az elemózsia nélkülözhetetlen részét, a narancsokat venni elfelejtettük. A legközelebb eső gyümölcs boltban ezekből is vettünk két tuczatot. — Ezek, könnyedén papírba pakkolva már kocsink fedezetét érték el. Lett is elég gondunk, hogy a döcögéstől megzavart élelmek egyensúlyát rendben tartsuk. Hol egy narancs, hol a zsemlék, hol egyike a nyugtalanító kutya kölyöknek lepottyant. A hóesés megszűnt, de kárpótlásul vékonyan, mintha szitán át, újra esett az eső. Kiértünk végtére a városból, az a gonosz, macskafejnagyságu, kövekkel kirakott kövezet nem nyaggatott többé bennünket és ami előbb a döcögés zaja miatt lehetetlen volt, most már érthetőleg beszélgethettünk egymással. A jó macadamizált Chausséen vigabban hajtottunk. Már-már kiszámítottuk, hogy ha igy megyünk, talán két és fél óra alatt is elérünk Irinowkára. Körülbelül félúton voltunk, amikor kocsisunk megállította a lovakat és aggódva előre és vissza nézett, egész hosszában felemelkedve a bakról. Kérdeztük: “mi baj?” — A nagyhidat reperálják, nem lehet áthaladni rajta! Ez persze nagy baj volt. Kocsisunk le. szállva a bakról, előre ment és észrevette, hogy a közlekedésügyi minisztérium mégis gondoskodott a mozgás szakadatlanságáról és a reperálás alatt levő nagy hid mellett volt egy ideglenes átmenet, ennek fundamentális gerendái, felülrakva faágakkal, összetörve, összetiporva az ezen az utón járó paraszt szekerektől, félig a vízben és a sárban úsztak — de elég tartósnak látszottak. Kocsisunk óvatosan neki tartott, de bizony a hídfőnél, sártól födve, mély árok volt. A lovak, szokásuk szerint, ilyen esetekben, mintha éreznék a veszedelmet, átugrottak a gerendákra, de kocsink első kerekei bele estek az árokba. Lovaink második rántására pedig nekiütköztek a gerendáknak és kocsink két első ressortjai tövükben eltörtek. Kocsink orrával nekidült a lovak farkának. Képzelhetlen zűrzavar támadt a kocsi belsejében mi velünk, a szerencsétlen benne ülőkkel. A kutya kölykök ijedtükben a nyakunkra másztak és nyüszögtek. A felhalmozott pakéták, kosarak össze vissza hányattak. Lett erre a “nőm de Dieu! — a “Himmelsaker”-menteknek és a lecziffrább muszka szidalmaknak nagy folyama. Kocsisunk leesve a bakról nézte a megesett kárt, vakarta a haját — de bizony hiába, se ez, se a mi szidkolódásunk a bajon nem segítettek. Ezen baj pedig történt éppen két helységek között. Elöl három vei*stnyi, visszafelé két és fél verstnyi távolságra reménylhettünk szekereket és lovakat kaphatni. A mi kocsink kigyógyithatatlan állapotában nem volt számításba vehető. Elhatároztuk, hogy Pi'evost barátom vissza megy és az ottani helységben keres modust a tovább menetelre. Én pedig ez idő alatt gondját viselem a kis kutyáknak és rendbe szedem a halomba dűlt kosarakat, pakétokat. Egyelőre a legloyalisabb egyenlőséggel két részre osztottam a podgyászt. Ráadásul Prevost barátomnak octroyáltam a két kutya kölyköket. j Prevost küldöttségének feladatát váratlan gyorsasággal végezte. Lefoglalt két; velünk egyirányban haladó üres szekeret. Szép szóért és jó pénzért ezeknek gazdái beleegyeztek bennünket, kocsi törötteket Irinowkába elszállítani. Prevost barátom látszólag nyugodt arczkifejezéssel, az én beosztásom szerinti podgyász részének plus-ját elfogadta, elbúcsúzván a mi, annyi élvezetet ígérő négy ülésü, három lovas kocsinktól, nagy nehezen elhelyezkedtünk a kosarainkkal tömött könnyű, egy lovas paraszt szekereken és a soha se ártó vagy fölösleges keresztet — a la russe — vetve magunkra indultunk tovább. Én elől — Prevost utánam. Utunk legrosszabb felén még át kelle vergődnünk. Főkép gonosz volt, a többszörös tapasztolásoktól ösmert három verst hosszú ut, egy mocsáros lápon át. Oroszországban szokás, hogy az átjárást ilyen feneketlen helyenen lehetővé tegyék ~ jó sünien egymás mellé, keresztbe az utón át, gerendákat, levágott fák törzseit rakják, imitt amott, ahol éppen szakad,, levágott fenyő és nyírfa ágakkal foltozzák. Gyalog ilyen utakon kellemetlen, mert a gömbölyű és mozgó fatörzseken az ember könnyen elcsúszhat, de veszedelmes is, mert elestében lábát is törheti. A parasztok lovai ezen utakan megszokták, botlanak ugyan, de mégis elég könynyen áthaladnak rajtuk. De bizony nem úgy az, aki a szekéren ül és akit a balsorsa vagy vadászati szenvedélye ilyen kínzásra Ítélt. A szörnyű döcögésben az utazó szive gyomrába esik, kalapja lecsúszik a fejéről, szivarja kiesik a szájából, ha pedig* éppen beszél, nyelvét is elharaphatja. Én kitaláltam, hogy legeltürhetőbb, ha az ember, testének lehető legcsekélyebb részével érintkezik a szekérrel. Én kilógatom lábaimat és karjaimra támaszkodva, félig a levegőben, csak a combjaimon ülök. Ez a torna-fogás eltart félóráig is, elfárasztja az embert, de megmenti melső mechanizmusának végleges felbomlásától. Vissza néztem néha, néha az én szegény barátomra. Szomorú látvány volt! A ló, mintha részeg lett volna, amely oldalon éppen megbotlott, jobbra vagy balra tántorgott, fejével bakkintva, kiszéledt orrlyukain keresztül fújta a páráját. Gazdája az én modusomra, csak fél faron ülve, egyik lábát kilógatta és karikázott kurta ostorával, de nem ütötte a lovát, inkább gyengéd szavakkal biztatta és nógatta. A szekér kerekeinek ugráló nyomása alatt, szökőkút módjára freccsent ki a sáros viz az útra rakott fatörzsek hézagai közül. Prevost barátom pedig jobbról, balról hóna alá szorítva egy-egy kutya kölyköt, egy szerencsétlen Caritas mintájául szolgálhatott volna. (Folytatjuk)
