Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-13 / 15. szám

Thursday, April. 13, 1972 MAGYAR HIRADO 7. oldal VERÉBKE... Irta: HAJNAL ERZSÉBET Már 11 éve ismerem őket. Vagyis, egyáltalán nem ismerem, mert csak távolról, a másik asztal­tól van a barátság, ha ezt a köteléket annak le­het nevezni. Egy vendéglőbe járunk már 11 hosszú éve. Illetve csak a férjjel, aki a lunchát ott eszi meg. Kellemes hely. Barátságos légkör, figyelmes kiszolgálás a régi alkalmazottak részéről és fokozott gondosság. Nagyon tiszta, úgy hogy az ember nyu­godtan fogyaszthatja el, amit Hajnal Erzsébet megrendelt. Mikor elkezdtünk oda járni, akkor a szomszéd asztalnál ültek. Mind a ketten dolgozhattak, mert egyidőben velünk pontosan jöttek. A férfi egy jó­­külsejü stramm ember, az asszony kis, sovány, jelentéktelen, akin meglátszott, hogy napi elfog­laltságán kivül még egy másik műszakot is dol­gozik otthon. A haja nem volt mindég rendben, a ruhája szegényes és ha ránéztem a kezére, bi­zony látszott rajta a sok munka nyoma. így találkoztunk nap-nap után, fejbólintva, kö­­szöngetve, de ennél tovább nem jutottunk. Az idő rohan, jól tudjuk. Valami oknál fogva, a feleség, felteszem, hogy az volt, elmaradt. He­lyette a férj, aki közben mindig jobban kikupáló­­dott, megjelent egy divatos démoni külsejű szőké­vel, akivel szemmelláthatóan bizalmas viszony­ban voltak. Fogták egymás kezét, a nő önfeled­ten nevetett, kacérkodott a férfivel, aztán elmen­tek. E'z tartott pár hétig, s jött egy másik nő. Ez barna volt ugyan, de jólöltözött, elegáns frizu­ra magastornyosan ékesítette. Itt is jutott sze­relmes pillantás a férfi részéről, meleg kézfogás, halálos udvariasság, kabátfelsegités, tüzadás a cigaretta gyújtáshoz. S éltéit megint egy kis idő addig, amig felváltotta egy másik, akinek vörös­re festett haja újból elbűvölte ismeretlen, ismerős szomszédomat. Múlik az esztendő. Már nem is tudjuk számon­­tartani, hogy hány szerelmes kaland játszódik le a közelünkben. Sokszor kisértett a kíváncsiság megtudni, hogy mi van az asszonnyal. De soha nem volt rá alkalom, hogy megkérdezhessem a férjét. Latolgattuk úgy magunkban, hogy mi le­het az asszonnyal. Elváltak. Ez látszott a legva­lószínűbbnek. S az idő iramlott tovább. Hónapok után jöttek az évek és asztalszomszédunk sem volt már a ré­gi hetyke legény. Valahogy kopni kezdett. A hely­színen levő, időnkinti hölgyek sem voltak már a régi, démoni típusok. Szerényebb, kevésbé kimá­zolt, olcsóbb megjelenésüek s a szerelmes kézfo­gások sem voltak olyan melegek, hosszantartók. Sokszor még az újság is előkerült, hogy belenéz­zen a napi hírekbe. Aztán egy szép nap elmaradt a szomszéd, nem jött hosszú ideig és mi együttes rokonszenvvel találgattuk, hogy mi lehetett vele. A vendéglő személyzete a tulajdonossal együtt részvéttel emlegette őt. Senki sem tudott semmit. Egy hideg téli napon, mikor még a lélegzet is megfagyott az emberben, megjelent a feleség. Nagyon rossz bőrben volt szegényke. Kis veréb, szegény kis kopott veréb, vajon mennyit szen­vedhettél amellett a csapodár ember mellett — gondoltam. Mert a szeme piros volt, olyan kisirt féle, vagy mintha álmatlan éjszakák sora viselte volna meg. Most ő jött mindennap. Köszöntöttük egymást, mint régen. De se ő nem közeledett, se mi. Meg­tartottuk a régi távolságot. így kezdődött, igy maradt. így folytatódott az életünk megint hosszú időn keresztül. Hiányzott, ha nem találkoztunk. He­tek, talán hónapok múltak el, a verébke mindig soványabb lett, szárnyaszegett, a menü, amit megrendelt, az olcsóbb fajtából való volt. Sokszor elhatároztam, hogy megszólítom. De valami mindig visszatartott, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Olyan szemérmesen tudott vi­selkedni, hogy féltem, hogy visszautasítja, tola­kodásnak véli közeledésemet. Most a nagy meglepetések korszaka kezdődött. Az egyik napon a férj is eljött. Botra támaszkod­va, bicegő járással, nehezen ült le a székre az asz­­szony segítségével. A feleség a legjobbat rendel­te neki, a kedvenc ételét, amit fogyasztani szo­kott a szép szeretői társaságában. Boldogan te­vékenykedett körülötte, kiszolgálta, s mi az ide­genek, a vendéglő személyzetével együtt örültünk, hogy láthatjuk. A szomszédban lefolyt beszélgetésekből kide­rült, hogy nagyon nagy beteg volt. Mi észre se vettük, hogy hosszú három év telt el időközben. A régi elegáns ruhái úgy lógtak rajta, mintha egy ruhafogas viselte volna őket. S folytatódtak a dolgok, ahol elmaradtak, csak most a verébke kapta a szerelmes mosolyt, a me­legkézfogást, a szemekből sugárzó szeretetet. Verébke kivirágzott. A haja már szépen meg­fésülve keretezte az azelőtt annyira elnyűtt ar­cocskáját. Már a szeme sem piroslott és a keze, az azelőtt érdes, vörös, kidolgozott keze is ápol­­tabbnak látszott. A ruhája egyszerű, de divatos lett. Megnőtt, kiszépült, kigömbölyödött. S mikor délben megjelentek a szomszéd asztal­nál, a mellettünk levő asztalhoz egy démoni kül­sejű, fiatalos, divatos lány került, láttam, hogy megrebben az asszony szeme. Most következett be a válságos pillanat az életében. De a férfi figyelemre sem méltatta a gyönyörű szomszédnőt. Megcsókolta a felesége kezét, ami­kor az megérkezett az ebédhez és hosszan fog­ta a kezét, mint aki szavak nélkül biztosítani akarja a párját a hűségéről. S akkor a verébke rámnézett, egy titkos, dia­dalmas pillantással. Verébke megnyerte a csatát. f-— —----------------­Irta: MIKES MARGIT A Vágtatóhoz —--------------------------------—----------——«, Valami van — hol, hol lehet? a föld alatt, a föld feleit? lenn rejtőzik a televényben vagy fenn áttetsző párafényben? Valami éled, valami moccan, ízlelem, érzem, velem van, itt van körülöttem, szippantom mélyen, mintha a meglódult mindenség itt futkosna az ereimben. A Vágtáié Lét patájának fojtott dobogása hallik, valami kavarog, örvénylik, zajlik, sziklák, tavak, ős tengerek, az egész kozmosz megremeg egy láthatatlan áramlásban. Hasad a mag, iszlik a sejt s a Teremtő Idő kedvében az uj tavasz megszületett. Ha a téli fagy fölenged \‘ csillogóbban fénylik a nap. óh szív! kisüt benned is még egy fénylő, boldog pillanat. NŐI SAROK: DIVATÉKSZER Ezt a fogalmat Chanel találta ki a huszas évek­ben. A hires francia divattervezőnő minden ruhá­hoz a ruha jellegének, stílusának megfelelő ék­szert terveztetett. Azt mondotta, hogy az ékszer nem csupán disz, hanem a ruha kiegészítője, ezért; alkalmazkodnia kell a mindenkori divathoz. A di­vatékszer anyaga — nemesfém, drágakő helyett — fa, könnyűfém, bőr, porcelán, üveg, műanyag. Olcsó tehát és mégis szép, a valódi ékszereket nem is akarja utánozni. Chanel a divatékszereket — akárcsak a ruhá­kat — négy fő csoportra osztotta: sportos, nap­pali, délutáni és esti jellegűekre. Ez a besorolás, habár a huszas évek óta Ízlésünk sokat változott, ma is érvényes. Sportos öltözékhez a fa, a bőr, a szines mű­anyagok, a nem túlzottan fénylő, a csillogó kő nélküli divatékszerek illenek. Nappali ruhához szintén viselhetjük a sportos jellegűeket, a most oly divatos fából, fémből, bőrből készült nyakör­veket, az ötvös-divatékszerek nappali, délutáni és esti öltözékhez egyaránt illenek. A gyöngy dél­utáni és esti ruhákhoz való. Kivétel: a szines mű­anyag gyöngysor. A csillogó kövekkel díszített divatékszer csak esti ruhákhoz illik. Ilyenek a jabloneci kristályok, a teklagyöngy és minden más, erősen csillogó gyöngy. A különböző alkalmakhoz illő divatékszereke,t egyéb alkalmakkor viselni nem tanácsos. Ameny­­nyire a jól megválasztott divatékszer elegánssá teszi a ruhát, annyira lerontja a hatását, ha nem hozzá való. A legszebb strassz nyakék is nevetsé­ges a sportpulóveren, a legdivatosabb bőrszí j - nyakék is nevetséges az esti lurex ruhán. S még valami: sok a divatékszerből is megárt. Csak az esti öltözék “bírja el” a csillogást. Maglódi Magda SZÍNFOLTOK RITKASÁG A középkori történelem professzora műgyűj­tő. Van nála középkori faangyal, valamilyen fa­lusi templomból, aquincumi apró “idol”, a közel­ben találták diákgyerekek és néhány nagyon szép szivárvány szinü római üvegedény. Egy nagyon formás kis illlatszeres üvegcsével történt a bal­eset, hogy a takarítónő fényesre akarta törölni és leejtette. Az üvegcse csengő hangot adott és darabokra tört. A professzor felszisszent, majd­nem sirt és szemrehányóan fordult a tetteshez: — Hányszor könyörögtem, hogy ne töfölges­­se le ezeket a dolgokat! A takaritónő dühösen legyintett: — Érdemes szólni egy ilyen ócska vacakért? Tessék levonni elsején a fizetésemből. — Hát ezt, sajnos, nem tehetem — mondta a professzor —, nem telik ki belőle. A takaritónő elgondolkozott, majd igy szólt: — Úgyis akartam már szólni, hogy tavaly óta nem tetszett emelni. A professzor megijedt. Utóvégre a takarítónő ritkább a római edényeknél és megkérdezte: — mennyire gondolt...? RÖVIDEN Ma vettem egy összecsukható ernyőt. Holnap veszek egy kinyitható ernyőt. KLINIKÁN — Ne haragudjanak, de én jöttem előbb — mondta a fáradt, megviselt orvos, és az ápolónő­vel beadatott magának egy injekciót. j ABSZOLÚT ROSSZ EMBER \ — Már megint fizetésemelést kér? ü — Nem. Meg vagyok elégedve a fizetésemmel. Csak azt kérem, hogy csökkentsék a kollégáimét. Galambos Szilveszter

Next

/
Thumbnails
Contents