Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-06 / 14. szám
Vf 'MVVA ** Thursday, April 6, 1972 16. oldal ❖* *V ❖* ❖ Elbeszelesek es igaz történetek ❖ ■íV A TELEKI HÁZ TITKA (Folytatás) Azután barátságosan átölelte, miközben titkon előhúzta zsebéből az előre odarejtett pisztolyát. Egy hatalmas dörrenés, amely felkelthette a szomszéd szobában alvó Teleki Gyula grófot, és amelyet meghallott a Szervita téri boltok éjszakai őrzője is. Ami éjjel fél 2 és hajnali fél 5 óra között történt, arról alighanem csak Gyula gróf tudna beszélni. Hajnalban Domokos gróf inasát valahová elszalajtották — ugyan hová? —, majd reggel a házmester kinyitotta a kaput és a magas ur észrevétlenül elhagyhatta a házat. A házmesternek és családjának megparancsolhatták: az éjszakai látogatásról senkinek nem beszélhetnek. Erre való igyekezetükben csúsztak ellentmondások a házmester, annak felesége és leányuk vallomásába. Ki lehetett a magas termetű ur? Jobb lesz ezt nem kutatni. Bérenceket mindig, minden környezetiben lehet találni. És Thaisz Elek főkapitány okosabbnak látta befejezni a nyomozást. Hogy helyesen cselekedett, arról meggyőzte őt később a nevezetes Beniczky-eset. Teleki halála után az országban sokan voltak, akik tovább reménykedtek: még győzhet az uj forradalom, hiszen él Kossuth és Klapka. Összeesküvést szőttek, azt azonban Asbóth Lajos volt honvéd ezredes elárulta. Az összeesküvőket, köztük Beniczky Lajos 48-as kormánybiztost, börtönbe vetették. Az összeesküvés egy másik tagja Sebes Emil — betegen — az Orczykerti katonakórházba került. Nem sokáig volt ott, mert egyik őre agyonlőtte. Indokolás: szökési kísérlet. A Teleki-történet egyik epilógusa ez a leleplezett összeesküvés. Elgondolkoztató Beniczky sorsának alakulása is. A “kiegyezés” után kiszabadult Beniczky a josephstadti börtönből. S nem sokkal később — kifogták hulláját a Dunából. Ismét egy öngyilkosság? Ennek ellene szól az, hogy a hullának össze volt kötözve keze, Iáiba... (Vége) A SZAJNA LÁNYA Pierre Dubois huszonnyolc éves korában váratlanul özvegyen maradt. S tizenöt tavasszal később lánya is elhagyta. Váratlanul ő is, s éppoly fiatalon, mint anyja. Haja féloldalt a homlokára tapadt, a veríték kisimította belőle a göndörséget. Mosolygott, megint mosolygott, mint amikor még nem fájt a szive sem, a lelke sem. Csak épp az ujját nem emelte a szájához, mint máskor, ha köszönt az apjának. Pierre Dubois, akinek a bajsza is korán őszült, hátat fordított ekkor a városnak; tiz-tizenöt kilométerrel Páris alatt, ahol kanyarogva elszélesedik a Szajna, a kavicsos parton, a fölébe hajló fák alatt, bádogból és deszkából elkerített magának a világtól négy métert, s többé nem volt hajlandó emberek közé menni. Ha más halász arra vetődött, benézhetett hozzá, le is ülhetett * a bogrács mellé, de szót nemigen várhatott tőle. A Szajna-part lakói évről-évre változtak, cserélődtek, néhányan feledkeztek csak ott, olyanok, akik bólintottak inkább a szó helyett : azok leültek vele olykor este a deszkabódé előtt, s valaki mindig hozott egy üveg bort a csend táplálására. Dubois a maga szórakoztatására néha korsót és tányért formázott agyagból, s ha különösen forró volt a s múlni nem akart az éjszaka, arcot is próbált mintázni a formákra, szemet és -szájat is. A folyókanyar társtalanjai számon tartották tudományát és tisztelték érte. Dubois hosszú életű volt. Hetvenéves korában még feszült karján a bőr, és szürke szemével tisztán látott messzire is. Azon a tavaszi hajnalon arcát mosta a parton, épp csak bokáig állt a hideg vízben. Mint minden reggel, most is a keskeny horgászszállás irányába nézelődött, úgy száritkozott a szellőben — de most mintha mozgott volna valami az első cölöpnél. Megmosta hát az arcát még egyszer, s mikor ismét arra nézett, kevesebb látszott az úszó testből, aztán megint felbukott, rózsaszínű, fehér, sárga ... Az öreg halász lába nem reszketett, amikor a deszkára lépett. S ki tudta emelni a cölöpökben fennakadt testet. Könnyebben ment, mint a csónakjához kötött háló bevonása az utóbbi időben. Utána azonban nagyon elgyöngült, le kellett fektetnie terhét a viz fölött a deszkára, nem bírta a partig a karjában. Vonszolni meg nem lehetett, mert rózsaszínű volt, fehér és sárga .. . Haját a viz kifakitotta már és homlokára tapasztotta . . . És mosolygott. Pierre Dubois lekuporgott a jéghidegtest mellé. Azt hitte, álmodik — megmosta hát harmadszor is az arcát. Mert harminc év alatt tavasszal, ősszel, csónakon, vagy egyszerűen a füzesben, talált vizbefulíat többször is, semhogy furcsállnia kellett volna, csúnyát, puffadtat, lilát, kimeredt szeműt — de ez most, ez a lány itt mosolyog... Szeme nyugodtan lehunyva, ajka elpihenten, keskeny, tiszta, mint a boldogoké, mint a festményeken ... A vénember elfordult, belenézett az ébredő napba, aztán, ahogy a deszkán ült, lelógatta lábát és belekevert a vízbe. A lába körül gyürüsödő vizen felejtette tekintetét, s csak sokára mert újra a lány arcába nézni. Most is úgy látta, hogy mosolyog . . . Jó délelőttre járt — még mindig nem mozdult a deszkáról. Fekete füsttel távozó hajó hullámai fröcsköltek fel a cölöpökről. Dubois a keze fejével leszáritotta homlokáról a vizet és ösztönösen a lány arca felé nyúlt, majdnem azt is megtörölte . . . . . . Alex Charron, aki még csak tiz éve élt a Szajnakanyarban, ő ment be a városba a rendőrségre. Akkor már dél volt. Dubois kérte, hagyják a lányt békében, majd ő eltemeti. Ez lehetetlen volt. Akkor legalább estig hagyják — alkudozott szögletes, ügyetlen szavakkal. De a nyomozás miatt el kellett a lányt szállítani. Idegen emberek, hangosan beszélő, erős emberek sürögtek a parton. És autó jött, mély barázdával riasztva föl a kavicsokat, melvek vízhez szóktak, napfényhez és csöndhöz. Pierre Dubois valami ruhafélét kapott a hátára, és azzal a rendőrrel, aki kerékpárral jött, bement a városba, ahonnan harminc éve érkezett. Reggelre a rendőrségen mindent tudtak már a Szajnából kifogottról. Eszerint: Catherine Noel, huszonkét éves, bejelentett lakása Páris, Rue Monsieur le Prince 27, foglalkozása színésznő, szülei ismeretlenek, hozzátartozója nincs. A nyomozók jártak a Theatre Francais-ban, ahová segédszinészi szerződése kötötte. Harmadik éve hoszszabbitották meg a szerződést, Csöndes, szokatlanul szelíd teremtésnek ismerték, a színháznál töltött három esztendő alatt többször játszott néhány szavas szerepet, öltözőbeli társnője elmondta a nyomozóknak a tűzoltó-csigalépcső alatt, hogy Catherine minden darab főszerepét kívülről tudta: ő nem nevette ki ezért a buzgóságáért, csak fölöslegesnek tartotta, de ezt sohasem mondta Catherinenek, mert ezzel — úgy érezte — nagyon megbántotta volna. Különben végül mégis Catherine Noelnek lett igaza, mert vasárnap Annabella Laverdue váratlanul eltűnt, az előadás előtt autóbaleset érte, s már nem tehettek mást: Catherine ugrott be a csodálatos Annabella helyett a kis Catherine Noel, mert mindenki tudta, hogy ez a szerep is a fejében van.. — És megmentette az előadást. Igen, a Cid ment aznap. Vasárnap és telt ház! És milyen fenséges Xiména volt! Az igazgató, a rendező és mindenki véresre szorította az öklét, annyira izgultak, de Catherinet háromszor hívták végül a vasfüggöny elé. A nyomozók megkérdezték, mi történt ezután Catherine Noellel? — Semmi — vonta meg a vállát a kis színésznő, és megigazította előttük a harisnyakötőjét. — Én nagyon örültem, és mégis csókoltam. — Nem mondott semmit? — Tudta, hogy nem fogja többé Ximénát játszani. — Hiszen sikere volt! — Az más. ő tudta, hogy ez csak egyszer lehetséges. — Szomorú volt? — Boldog volt. — Nem értem. — Hogy egyszer, egyetlen egyszer sikeürlt. Persze, hogy ezt maga nem érti. (Folytatjuk)
