Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-13 / 2. szám
Thursday, Jan. 13, 1972 MAGYAR fUk/UXi 7. oldal Kártyaparti, vagy pankráció? Irta: MIKES MARGIT Mik«« Margii Nemrég olvastam a Daily News-ban, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete üléstermében két ország delegátusa ököllel támadt egymásra. A cikket fotók illusztrálták. Már nem emlékszem, hogy mely országoknak voltak küldöttei és a nevükre sem, nem is fontos, mert a személyi adatokon túlmenően egy sokkal nagyobb horderejű, a jövő remény teljesebb perspektíváját meglobogtató eseményről van szó. A UN- be vetett hitemet, amely már nagyon oszlófélben volt, ez a hitéletre galvanizálta, kókadó vitorlámba uj szeleket préselt, s most már bizalommal nézhetek a jövő elkövetkező évei elé! Az alábbiakban fejtem ki, hogy miért. Először is régi, hazai emlékeket idéz fel bennek az ENSZ-ben lefolyt ököljogi aktus. A magyar képviselőházban az obstrukeió idején, már jó régen, szintén tumultuózus, kézitusás jelenetekre került a sor, amikor Tisza István megeléselte a dolgot és karhatalommal vezettette ki az ülésteremből a képviselőket. Most is emlékszem az egykori riportokra, még kép is volt hozzá, a képviselők a padokra rakták ki a zajt okozó eszközöket, gondos kiválogatással: vekkerórákat felhúzott csengővel, kereplőket, autódudákat, mozsarakat, kávéradálókat, stb., . . . melyeknek pokoli lármájával akadályozták meg a tanácskozás folytatását. Persze a zord és hatalmas Tisza István rendőrkarhatalommal dobatta ki a renitenskedőket. Viszont az egyik rendőr odaállt a századosa elé (gondolom Pariiknak hívták a századost), feszes vigyázzban jelentette: Magyar képviselő urakhoz nem nyúlok! Fergeteges, dörgő éljenzés és taps követte ezeket a szavakat az ülésteremben, ahol a rendőrök egymás után vonszolták ki kezüknél-lábuknál fogva a képviselőket. Károlyi Mihály, mielőtt őt is kilökdösték volna, odarohant a kötelességét megtagadó rendőrhöz, — akit természetesen azonnal ki vetkőzi ettek a mundérjából — és rögtön ispánnak alkalmazta a birtokán. De ez a magyar képviselőházban lezajlott dulakodás, a képviselők lábánál fogva való kihurcolása a teremből, amely verekedéssel is járt, hogy úgy mondjam, csak provinciális jellegű volt, miután egy kis ország parlamentjében játszódott le. De mennyivel fontosabb a nemzetközi fórum hasonlíthatatlanul nagyobb akusztikájában a verekedés! Ez világérdeklődésre tarthat számot és bennem is a legvérmesebb reményeket táplálta. Először megdöbbentem, de aztán belül mosolyogni kezdtem. Nem is olyan rossz, a UN uj fejlődési periódusához érkezett! Már az első reménykedésem abból az időből származik, mikor Hruscsov annakidején a cipőjével verte az ENSZ padját, kár, hogy nem dobta a delegátusok, vagy az elnöki emelvény felé, de igy is úttörő jelentősége volt a bátor kezdeményezésnek, ő volt az, első, aki a nyers erő motívumát bevitte a nemzetközi fórum előkelő helyiségébe. De sajnos, ez az invenciózus kezdeményezés követőkre nem találva meddő maradt. Uj Hruscsovok kellettek volna ehhez. Tudniillik igy meghonosodott volna a nyers erőszak, amely most végre ismét fölütötte a fejét az ENSZ palotában és fölajzotta a reményeimet. Fölbizsergett bennem a vágy, hogy ez sokáig az ülések napirendjén szerepeljen, mint egy jól bevált show a TV-ben. Hogy én milyen vágyálmokat indítottam el magamban, milyen képzetek társultak bennem a levegőbe emelkedő ökölhöz kapcsolódva, azt engedtessék meg nekem a következőkben kifejtenem. Az a gentleman, aki vaskos öklével a delegátustársa orra előtt hadonászott és kész volt lesújtani rá, ez a képviselő valósággal egy délibábos álmot varázsolt lelki szemeim elé. Ugyanis mintha a meddő szócsaták után a nemzetközi tanácskozás ultima ratio regumához folyamodott volna. Hiszen már köztudomású volt az ENSZ impotenciája, már maga a főtitkár, U Thant is panaszkodott, hogy nem birja idegekkel a dolgot és az egész együttesnek nincs semmi értelme, ő maga menekül is belőle, megrongált egészségére hivatkozva. A közvélemény már elkönyvelte, hogy a Nemzetek Egyesülése már csak valami beteg gyülekezet, ahol a delegátusok kiüríthetik mé.regzacskóikat egymás ellen, aztán marad minden a régiben. Hiába a kulturált szócsaták, mindez csak lefetyelés, az ősi elv marad a törvény, amelyet Brennus már olyan tömören és sikeresen megfogalmazott, szinte a természettudományok rangjára emelve: “Kardom éle adja hozzá a jogot!” Hát ilyenféle történt most az ENSZ-ben is. A sok szószaporitás után, a nyelvöltögetések után akadt valaki, aki ökölbeszorítottá a kezét és azt mondta magában, hogy ezt már nem tűrhetem és odasózok neki egyet! . . . Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy az ENSZ szellemében alapvető és mélyreható változás állt be. Vége a handabandázásoknak, nyilatkozatoknak, mellébeszéléseknek, amelyek mind csak arra voltak jók, hogy húzzák az időt és elkendőzzék a nemzetközi fórum titkolt csődjét, ahelyett, hogy bevallották volna: uraim, a mi erőnk kevés . . . nincs ütőképes kardhatalom mögöttünk, hányhatjuk a borsót a falra . . . személyeskedhetünk egyik üléstől a másikig, az eredmény nulla. Beszéddel már semmire se megyünk. De van jó öklünk, s ezzel odasujtunk, ahol fészkel az agy és ennek már meglesz a nemzetközi foganatja! Kétszer is meggondolja például a Papundekliosz követ, hogy tovább okvetetlenkedjen-e és a Misszionáriust — ham-ham törzs nemes képviselője is befogja a száját, mert ha nem, egy jólirányzott horogütéssel észretéritjük. A szót fel kell váltaniok a tetteknek, vissza a régi nemesi hagyományokhoz! (Ebből is látszik, hogy a hagyomány-tisztelők az urak.) Üsd, vágd, nem apád! Ez a legjobb argumentum. Egy laposra vert delegátus úgy elbújik a pad alá, mint az egér a lyukába. Az én fantáziám előreszalad és elkalandozik a szép jövőben. Ha igy megy tovább, akkor talán végleg áttérnek a hirigre az ENSZ-ben, a következmény pedig az. lesz, hogy a háborút végleg kiküszöbölik. Amit eddig olyan sóvárogva várt a világ! Most az ENSZ beválthatja a hozzáfűzött reményeket. Hogyan? Karinthynak volt egyszeregy életrevaló javaslata, hogy a háború végleg megszüntethető lenne, ha bevezetnék helyette a kártyapartit. A két hadiállapotban álló ellenség két kiküldöttje leülne a kártyaasztal mellé és eljátszanának egy partit. Amelyik elveszti a játszmát, letenné a kártyákat és csak ennyit mondana: passz. Minek az ágyuk, a puskák (most már a légitámadások és az atombomba is!), mikor ilyen kulturáltan is el lehet intézni a dolgot ? Nagyon szép elképzelés, igazán müveit, jószándéku agy szülötte, de egy hibája van: túl ideális, tehát kivihetetlen. Utópia. Mikor jut el az emberiség idáig ... De az, hogy az ENSZ-ben bevezessék a háborúk helyett az ülésteremben megvívott háborúkat, két delegátus országa képviseletében megvívná a döntő harcot, ez már lehetséges, mert mégsem olyan légiesen intellektuális, mint a kártyaparti. A főszerepet még mindig az ököl játszaná benne. Egy katona se halna meg a harctéren (harctér se lenne), igy ártatlan emberek vére nem folyna ki különböző olajakért, petróleumokért. Minek a háború? Csinálják azok, akik eddig is csinálták, mások rovására . . . Persze akkor minden ország a legtagbaszakadtabb atlétáját küldené az ENSZ-be, a háború kimenetele két ellenfél izmaitól függene. Amelyik agyonbunyózta, laposra verte, kétvállra fektette az ellenséget, az az ország győzött — vér nélkül!.. . Hát nem felemelő dolog ez ? A porondon heverő delegátus megvalósítja a nemzetek örök elképzelését, hogy legyen egyszer már a világon egy fórum, ahol valóban a tartós békét kovácsolják az épület előtt sorakozó zászlók között! Milyen felemelően hangzana a történelemórákon, mikor a tanár azt magyarázná: lássátok, ez a győzelmünk Koczibuha Szilveszternek köszönhető, aki az ENSZ-ben úgy összerugdalta az ellenségünket, hogy azt lepedőben vitték vitték ki az ülésteremből! De nem halt meg egy katona se, sőt a polgári lakosság is aznap békésen folytathatta otthonában a munkálkodását. Lehetséges, hogy ennek a régen történt győzelemnek még most is él egy-két szemtanúja, aki a kétszemélyes háborút látta, mert mondanom se kell talán, hogj ezek a háborúk az üléseken, a nyilvánosság előtt játszódnának le, előzőleg öles plakátokon hirdetve, hogy ekkor és ekkor két afrikai ország, Kannibálföld és az uj Tetovált-land vívja háborúját, két huskolosszus szereplésével tódulnának, mint egy futballmeccsre, persze, felemelt belépődíjak lennének, a háborúk horderejéhez és pankrációjához mérten. A két ökölvívó fényképét az összes lapok hoznák, személyenkint száz kilósak. így egy csapásra megszűnnék az E'NSZ deficitje, mert a delegátusok laposra verésének óriá si közönségsikere lenne, sőt az államoknak tagdijat és szubvenciót se kellene többé fizetniük. Az ENSZ a saját lábára állna, anyagi problémái nem lennének és menne minden, mint a karikacsapás. És örök béke lenne!... KÍSÉRT A MÚLT . . . A "TUBÁKOZÁS” DICSÉRETE Napjainkban ismét divat a burnót. Nyugat- Németországban az idén eddig 300,000, Svédor szágban pedig 2,5 millió kilogram tubák fogyott. — A tubák-, vagy burnótszivás egyidős a dohányzással. A Mexikót 1519-ben elfoglaló spanyolok már láttak apróra vágott, száritott dohánylevelet rágó, vagy orrukba tömő indiánokat. Eu répában kezdetben Spanyolországban a dohánylevelet reuma, köszvény, gyomorfájások elmulasztására rágták, illetve fájós fogra helyezték. Franciaországban az uralkodó II. Ferencet dohányporral tüsszögtették, hogy igy gyakori fejfájása megszűnjön. Az udvar tagjai — urak és hölgyei — őfelségét utánozták. A legtöbb tubák a papoknak kellett — mint mondták — “a szerelem ellen”. * * * VIII. Urbán pápa megtiltotta a tubákozást. A spanyol inkvizíció öt szerzetest élve befalaztatott San Jago de iCompostella falába, mert a “tubákozás” szörnyű bűnébe estek. A német Grimmelhausen ugyancsak dörgedelmes röpiratban átkozta az ördögi tubákot. Svájcban pedig a berni városi tanács a tubákozókat ugyanazzal a büntetéssel sújtotta, mint a házasságtörőket. XIII. Benedek pápa — maga is szenvedélyes tubákozó — 1724-ben feloldotta az egyházi tilalmat. A porosz Nagy Frigyes még a kávéjába is szórt csipetnyi tubákot, hitte, hogy “használ a gutaütés ellen és gyorsítja a gondolkodást.” H: H* A 19-ik század közepétől világszerte mind kevesebben voltak a tubák hívei. Az utóbbi időben azonban sokan újra élvezik a tubák “gyönyöreit”. A burnótozás kétségtelen előnye: a dohányból a kátrány nem kerülhet a tüdőbe, kevésbé kell tartani a félelmetes tüdőráktól. Az orron át szivott tubák — szakértők állítják — óv a náthától, erősiti a fej és a szemidegeket, csak a szaglóérzékre káros egy kissé.
