Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-06 / 14. szám
Thursday, April 6, 1972 MÄCiYAK 1Í1KAÜÓ 7. oldal Hol volt, hol nem volt. . . Irta: PAPP VARGA ÉVA Régi kézirataim rakosgatása közben kezembekerült egy félbeszakadt Írásom. Amint most viszszaemlékszem, nem folytattam, mert úgy érezhogy tudásomat, tehetségemet meghaladja a feladat, hogy kellően méltassam a nagy Móricz Zsigmond “Betyár” című regényét. Hogy most mégis folytatni kívánom, oka két dedikált könyv, amelyet Budapestről kapott Bandi fiam és mint minden szépet és értékeset, ismertetni kívánta velem, ezeket is elküldte átolvasásra hozzám. Mielőtt azonban a könyvekről és íróikról beszélnék, legyen szabad most már — önmagámmal megalkudva —, folytatni a régen kezdett mesét. ★ Móricz Zsigmond regénye annyira érdekfeszitő, hogy ebben a kaliforniai exotikus keretben sem tudtam letenni, amig végig nem olvastam. Ez a könyv elénk hozza azt a letűnt világot, melyben az első és második világháború között élt a nép Magyarországon. 1896-ban zajlik le az a jelenet, amelynek színhelye a rendi Magyarország, szereplői pedig a két szélsőség; a Mágnás és a legszegényebb földturó paraszt. Egy dunántúli grófi kastélyba betört egy betyár, aki Szörnyű Jóska néven rettegésben tartja a környék lakosságát. Bár csak egy cimborájával jön, nevének olyan hatása van, hogy a nagyszámú cselédség ijedten bújik előle. a szegény szegény maradjon ? ... Az lenne a legjobb, ha megértenénk, hogy itt a szegénynek semmiféle módja nincs arra, hogy kimásszon abbul az utálatos nyomoruságbul. Nincs ember, aki nálam többet birt vóna és jobban akart véna dolgozni, de hát mennyit lehet keresni itt a fődmunkával ? Már régen kimentem vóna Amerikába, de hiszen azt is csak az teheti meg, kinek van valamije, amit eladhat, mert legalább a hajójegyre kell százötven korona, nomeg a vasútra. Ha az nekem lett vóna, már régen elmentem vóna ebből a nyomosuságos életbül az uj világba, ahol megbecsülnék és megfizetnék a munkámat.“ A nőt mintha meggyőzte volna ez a beszéd, szelíden felelt: “Elismerem, igazságtalan, hogy a társadalom úgy van berendezve, hogy az egyik rétegnek vagyona van, a másiknak alig van mit enni, de a megoldás nem az, amit maga gondol . . . tegye le azt a pénzt az asztalra és távozzék! “Azt nem tehetem — mondja a betyár — ez a pénz már nem az enyém, még ha a zsebemben van is . . . Nem vagyok magam . . . Nekem ezen meg kell osztozni, mert magas sora van ennek a pénznek. Sok kétségbeesett család várja már ezt a kis pénzt, olyanok, mint én is, akik nem akarnak egész életükben ciberelevesen kínlódni. Maguk itt hattan akarják megenni harminc csirkének a mejjehusát, odalent- meg az éhező emberek a répát lopj át a földbül . . . hát csak azt akarom evvel mondani, hogy nem a szegénybe van a hiba . . .“ A kastélyban épp vacsoránál ülnek, vendég is van, Dea, a fiatal özvegy, aki azért jött a kastélyba, hogy megismerkedjék kérője, Antal gróf családjával. Rá nem hat ijesztően a betyár, inkább érdekesnek véli, mint gyermekkori olvasmányaiból ismert alakot, aki csak úgy belépett hozzájuk, mintha az természetes dolog lenne. Cifraszíirben, ragyogó csizmában, a fején áryalányhajas pörgekalappál érdekes jelenség. Az sem ijesztő, amikor megszólal: “Meg ne moccanjon, aki az életét szereti...!” Elvette az öreg és a fiatal gróf duzzadt pénztárcáját, az intéző urat sem kiméivé, aki épp elszámolásra jött . . . , aztán jelenlétét rákényszeritve a társaságra, ült az asztalhoz és mig társa kezében tartja a fegyvert, ő hozzáfog az evéshez. Közben egyre jobban megbabonázva az özvegy szépségétől, beszélni kezd és . elmondja, miért lett betyár. “... mert egyre több a szegény . . . olyan rettenetes nyomorúságot kell látni és megismerni, hogy azt élő ember nem nézheti tétlenül. Tudják meg, hogy én is vagyok olyan jó, mint akárki Isten teremtése. Semmi rossz nincs bennem, csak a szegénység, de arrul meg maguk nem tudnak semmit . . . Ne féljenek, nem kell az életük ... csak a pénzük kell, hogy a sok nyomorult szegényen segíthessek. Istennek ajánlom mindnyájokat ... és menne is már, de a fiatal nő, Dea rákiált: “Megálljon ! Vegye tudomásul, hogy maga gonosz, alávaló ember ... a maga zsiványsága nem lesz javára, akiknek segitségéért rablásra vetemedett, mert szörnyűséggel a szörnyűséget nem lehet megszüntetni és addig is, amig a törvény elbánik magával, én tudtára, adom, hogy mi a véleményem magáról . . .” Elszánt léptekkel közelebb ment a betyárhoz, és miután bátran a szemébe nézett, pofonvágta. A betyár nyugodtan fogadta a pofont, visszaült az asztalhoz, érezte, hogy ez alkalmat ad neki arra, hogy mondjon egyet-mást az asszonynak, akinek a szépsége megbabonázta . . . “A törvény . . .’ — mondja gúnyosan a társaság felé fordulva. “Hát- az a törvény a világon, hogy ★ A könyv következő része szabolcsi kis faluba viszi az olvasót, ahol Avar Jani parasztember él, szüleivel és gyerekeivel. Felesége meghalt, nem bírta tovább a földhözragadt szegények sorsát. Avar Jani — mert ő a “Szörnyű Jóska” elhozta a zsákmányt, el is rejtette és az országos hajtóvadászat ellenére, sikerült megbújnia az ismeretlenség homályában, az Istenhátamögötti sáros kis faluban. Arról álmodozik, ami most már lehetséges: elmenekül innen, Amerikába mehet, ahol annyit ér mindenki, amennyire az ereje és tehetsége képesíti. Sikerül is Bécsbe jutnia, ahol a rabolt pénzből kivándorló csoportot szervez és mennek Amerikába uj életet kezdeni azzal a reménnyel, hogy kihozatják hozzátartozóikat is.” A regény utószavában Nagy Péter iró méltatja Móricz Zsigmond munkáját, mondván, hogy nagy bátorság kellett ahhoz, hogy azokban az időkben egy iró, a falu nyomorának ilyen sötét képét rajzolja meg. Engem ez a belátás nem lepett meg, többször voltam együtt a pesti Pannónia kávéházban akkor még néhány fiatal íróval a ma már halhatatlan nagy iró, Móricz Zsigmond társaságában, aki úgy mint írásaiban, beszélgetés közben is ostorozta a helyzetet, egymás mellé állítva a grófi kastély és a szabolcsi “putri” lázitóan ellentétes képét. Ami engem ebben az Írásában különösen megkapott, leginkább az, ami Amerikával kapcsolatos. Nemcsak azért, mert ez a rész különösen hatásos, hanem mert “szemtanúnak” vallhatom magam ... Még otthon éltem, gyerek voltam, de felfigyeltem arra, ami történt . . . “... és indultak az ország minden vidékéről szegényemberek, csupa olyan ember, akinek se háza, se földje nem volt, csak a két keze és az erős akarata, az egészséges, dologra született teste. Ezek aztán testvérek lettek, mert nemcsak az a testvél*, aki egy anyától születik, hanem az is, aki egy ismeretlen világban egyforma törekvéssel indul...” (Folytatjuk) -CSALÁDI SZÍNFOLTOK: EZ A NAP IS JÓL KEZDŐDIK... Fél hétkor csörög a vekker. Anyuka felugrik, Apuka a másik oldalára fordul. Tomika meg se moccan. — Kelj fel, Tomika — turbékol anyuka —, mert elkésel az iskolából. Szivem — fordul apuka felé — neked is fel kell kelned . . . — Törődj csak a kölyköddel — morog apuka, de azért felül az ágyban és igy szundikál még egy sort. — Tomikám, Tomi, kicsinyem . . . Nyisd ki szépen a szemecskédet — gőgicsél anyuka. — Nem tudnád ezt kissé csendesebben csinálni? — riad fel apuka és leereszti az egyik lábát az ágyról, természetesen a balt. — Mit kell könyörögni annak a kölyöknek? Rántsd le róla a takarót — mondja és újra szundit egv sort. — Tomi! Most már elég legyen . . . Tegnap is elkéstél ... — csattan fel anyuka hangja. — Szivem, te is készülhetnél . . . — Látod, hogy készülök — morog apuka, de nem nyitja ki a szemét, hátha egy pillanatra láthatja még a tündért, akivel az előbb álmodott .. — Jézusmáriaszentjózsef! Háromnegyedhét'. — sikit anyuka, — Én csak titeket keltegetlek, közben és is elkések. Tamás, a mindenit a lusta fejednek! Kelj fel, mert kapsz egy akkora pofont ... — Miért kell neked mindig kiabálni? — nyügösködik Tomika. — Hogy beszélsz anyáddal? — ordít apuka és kinyitja az egyik szemét. — Azonnal ugrás ki az ágyból, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom — mondja apuka és olyat tesz, mert kinyitja a másik szemét is, igy meglátja, hogy öt perc múlva hét óra. Hirtelen felugrik és az asztal sarkánál belefutott a jobbról szabályosan közlekedő anyukába. Szerencsére személyi sérülés nem történik, csak Tomika kakaója ömlik ki a szőnyegre, pontosan oda, ahová tegnap is kiborult. — Nem tudsz vigyázni?! — kiabál anyuka. — Nem tudok. Mert nekem is sietnem kell, én nem engedhetem meg magamnak, hogy elkéssek. Belém nem szerelmes a főnököm, hogy mindent elnézem ... — mondja apuka, — Szégyeld magad — sirdogái anyuka, közben elindul a második kakaóért. Amig a veszekedés tart, Tomika édesdeden alszik. Hét óra után öt perccel veszik észre, egyszerre ugranak neki: — Mi lesz belőled, te lusta kölyök? Bezzeg nekem ötkor kellett kelnem, hogy beérjek a gyárba, ahol inas voltam ... — kiabál apuka, közben az egyik- cipőjét keresi . . . Végre Tomika is kihengergőzik az ágyból, ő is a cipőjét keresi, amig anyuka a harisnya tartóját keresi. Természetesen mindenki a másikon keresi. Tomika ezalatt bezárkózik a mellékhelyiségbe, ahol a fürdőszobát is elhelyezték. Apuka és anyuka veri az ajtót. Apuka borotválkozni, anyuka mosakodni szeretne. Közben anyuka megtalálta a harisnyakötőjét: apuka cipőjében volt. Végre Tomika is előkerül a mellékhelyiségből. Amig apuka és anyuka azon veszekszik, hogy ki me»jen be előbb,- Tomika gyorsan-felöltözik, ezzel megússza a mosakodást. — Jézusmáriaszentjózsef- Mindjárt fél nyolc! — sikit anyuka, miközben félelmetes mennyiségű kenyeret ken meg, félelmetes mennyiségű vajjal.— Legalább ezt vállalhatnád — sziszegi a férje felé, aki a teáját issza, közben az újság sportrovatát böngészi. — Nekem nem kell, hogy lunchot csomagolj — és elindul a szokásos nyakkendő-keresésre. Apuka megtalálja a nyakkendőjét és gondosan megkötve a zsebébe teszi. Tomika harmadszori kísérletére, végre a jobb lábas cipőjét a jobb lábára huzza, a két férfi hamarosan elkészül, csak (Folytatás a 9-ik
