Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-23 / 12. szám
Thursday, March 23, 1972 MAGYAR H1KA1K* 11. oldal Március a Central parkban írta: IVÁNI ZOLTÁN Úgy is mondhatnék: rossz gyermek volt. Már amilyen rossz lehet egy szőke hajfürtű, kékszemű ötéves leányka. A család egyetlen szemefcnye. Akiből a “csak azért is” ellent mondások, ha ki-kitörtek mindegyre, nevelés ügyében, az életindulás útján, valami többletet: élénkséget, erőt jelentettek. Azt a bizonyos ártatlan gyermekigazságot, amelyben gyakran előfordul, hogy édes íze van a rosszaságnak, csínytevésnek. A Mándoki házaspár — vasúti főmérnök és feltűnően szép felesége abban a marosmenti városban, ahol vértanúk és várromok avatják történelemmé még a sétatéri játszóteret is — sokszor öszszenézett egymással, kislányuk ügyében. — Te vagy az oka. Elkényezteted ... — Ugyan Albert. Hát ki fogta pártját, ha nem éppen te? Tegnap is, amikor toporzékolt, rúgott, hogy először a bal lábára húzzuk fel a cipőt. S mert nem így tettünk, mérgében visszahúzta a már sétára kész lábát, a paplan alá. Különben ment az élet, a maga útján. Felhőkkel, napsütéssel váltakozva, amint arrafelé szokás, úgy általában. De ahol, az igaz emberi helytállás, kenyérkeresetben, magatartásban, minden közelebbi hovatartozandóságon túl, megbecsülést szerzett nekik. Az élet különböző nyelvén beszélő emberek tarkaságában. Úgy, a Magdi rosszaságával együtt. Akiről csak a mélyebben nézők tapasztalhatták, hogy baj van vele, mert akaratossága ellenére, hinni és lelkesülni is akar. Szinte jobban, mint azok a gyermekek, akik ősidők óta ottani családok hajtásai. És lám éppen bizonyos márciusi napok egyikén, a Budapestről idekerült Mándokiék kislánya toporzékolni kezd: — Magyar ruhát akarok! ... Olyant, amiről mami beszélt nekem. Pesti leánykora idejéből. Az ötéves gyermekszájból öröm és gond egyformán kikel. A szülők szemében. — Hallod mit mond? — jegyzi meg a szépaszszony, férjének. — Vigyázz, nehogy elhelyezzenek emiatt a hatóságok. — Ugyan? — Igazad van. Csak azért is! ... ☆ ☆ ☆ Azóta az időmalom átőrölt magán és embereken, háromszor tíz évet is. Most a “rossz gyermek” a világ más égtáján a Central parkban Benjáminnál sétál. Benjáminnál, aki régóta kint van. De életlehetö ségeiben erre felé eléggé szárnyaszegett. Hiszen a magyar betű napszámosa idekint is. És most, az alig pár éve kijött Magdót, mint szülőföldjéről jöttét dédelgeti. — Valahogy úgy jött ez a dolog, hogy egyformák vagyunk. Én az előbb kijött, bizonyos alkati hátrányommal és maga Magüó —, mondja Benjamin. S alig hagyja el a szó ajkát, már futnak boldog önfeledten, a park mókusait etetni, pereccel, mandulával, a tavaszi napsütésben. Erdély jóvoltából, magyar—német—román, majd itt megtanult angol beszédben, szavakban jártasak már. Folytathatnák akármelyiken a társalgást. De minek, ha mindketten egy bölcső nyelvén indultak el?. — Aradról? — Én Kolozsvárról. Ilyen és hasonló hangfoszlányokról tanúskodhatnak a mókusok. Amint leülnek a padra. És elkacagva a közös emlékeket, majd megtárgyalva az itteni "nem tudom miért-i magán\-osságot” — ott a pádon, súgják egymásnak: — Be szép ez a park. Áldja meg az Isten azt, aki adta. Ide jövünk nyáron, ingyen koncertre ... Máshová nem igen tudnám vinni magát. — Sok jó színdarabot láttam otthon. Nagyon olcsó volt... Dehát a társbérlet! Elvált férjem, jaj ne is beszéljünk róla, egvszoba, az anyósommal... És még sok-sok minden szőnyegre kerülne. De diadalmaskodik az apróságok felett, a mindenütt egyformán szép márciusi napsugár. S a fényben a lényeg. Amikor már közvetlenekké válnak a váltott tegező szavak is. Amikor a “gondolod, hogy lehetne nekünk így kettesben valami jövőnk” megjegyzésnél megállnak ... És hosszú-hosszú csend után — mert rügyek és megindult fák, virágok, patakok is vannak az életben, mint lám, most a Central parkban — a március kibuggyan az asszonyból. Aki ide, Amerikába kijőve és Benjáminnál találkozva, újra csak az ötéves csintalan Magdóra változik most. — Hogy is volt? — Jobb ha nem kérdezed. — De mégis? — Miért? — Hogy miért? Talán azért, mert szokatlan, hogy ilyen önfeledt vagy, erre felé. És szegény emberrel is szívesen sétálsz — mondotta Benjamin. És akkor valóban jelentkezett a régi “rossz” Magdó. Úgy ötévesen. — Jaj be kedves emlék — húzta el, ívelt szép száját. — Nos mondd mi történt? És egyáltalán miről akarsz beszélni? — Arról a bizonyos magyar ruháról. Amit akkor kaptam. Piros pruszlikkal, fehér szoknyával, zöld köténnyel. — Nos? — Mindenki gyönyörködött benne, amikor megkaptam. A szomszédok szeme is tüzelt, mikor elindultam édeanyámmal a sétatérre. És akkor hirtelen átmenettel odasúgta Benjamin fülébe: — Akkor vertek meg szüleim először és utoljára életemben. Benjamin érthetetlenül dadog: — De miért?... Nem értem ... Bajod támadt a hatóságokkal? — Ó dehogy, dehogy. — Hát? — Egyszerűen azért, mert olyan boldog voltam, olyan szimpompás sikerem volt az aradi sétatérén, hogy amikor hazamentünk, még jóval éjfél után is toporzékoltam, hogy nem megyek aludni, nem fekszem le, nem vagyok hajlandó levetni a ruhát magamról. Legalább is, így emlékszem akkori ötéves koromra, a történtekre. ☆ ☆ És az aszony, egy finom öleléssel vonla rragához Benjamin: — Köszönöm, köszönöm ezt a visszaemlékezést. Aradról, itt a Central parkban. Arról, hogy történelmet csak az igazi gyermeki hit példázhat maradéktalanul, ilyenkor. Még ha önzés is lenne benne. FÖLDÜNK VÁLTOZÁSAIRÓL (A Smithsonian Institute jelentései alapján.) ÉLET ÉS TUDOMÁNY: A Perzsa-öbölben, hozzávetőlegesen 100 kilométernyire a Laban-sziget partjától, tavaly, december 2-án kitört az JM1NOCO (Iran Marine International Oil Co.) egyik olajkutja. A kiömlött olaj csakhamar 32 kilométer széles és 64 kilométer hosszú területet fedett be. A hatalmas olajfolt lassan továbbuszik az öbölben a Hormuzszoros irányában, amely kivezet a nyílt Indiai-óceánra. A megfigyelők szerint az olaj mozgását semmi sem akadályozza az Ománi-félsziget partja mentén. Eltekintve attól, hogy az olajszenynyeződés súlyos kárt okoz a helyi halászatban, tudományos szempontból nagy érdeklődéssel figyelik, milyen kihatással lesz az olaj jelenléte a vizi élővilágra, s miként viselkedik majd, hogyan oszlik el a félig tropikus vízben, egy, a nyilt óceántól eléggé elkülönülő áramlásrendszerrel rendelkező öbölben. * * ff 1971 novemberében és decemberében két nagy erejű földrengésre került sor. November 21-én a déli Csendesóceánban levő Utupua-szigeten (Santa Cruz-csoport), a 11,i5 fokos déli szélesség és a 167,0 fokos keleti hosszúság mentén fekvő pontban pattant ki egy, a Richter-féle skálán 7,0 méretű földrengés; december 16-én pedig Kamcsatka körzetében, a Parancsnok-szigeteknél, az 56 fokos északi szélesség és a I 164 fokos keleti hosszúság által meghatározott ponton egy 7,8 méretű rengés. Ez utóbbi sekély (70 kilométert meg nem haladó mélységű) fészekből származott. Az Aleuti-szigetcsoportba tartozó Attu és Shemya szigetek, valamint Alaszka partjain a földrengést követően kicsiny nem romboló erejű szeizmikus szökőárt észleltek. * * * Az észak-karolinai Scotland Xeckből jelentették, hogy a téli időszak beálltával hat millióra becsült számú fekete rigó jelent meg és telepedett le egy harminc acre (egy acre: 1125 négyszögöl) nagyságú területen, majdnem pontosan ugyanott, ahol a madarak az 1970—71-es tél folyamán is teleltek. A rendkívüli madár invázió ellen már akkor megkíséreltek védekezni, de nem sok eredménnyel. A jelen évadra vonatkozóan ez idő szerint még semmiféle tervet nem dolgoztak ki. :!< *>!< ifc Az 1971-es év befejező negyede a tűzhányók működése szempontjából átlagosnak volt mondható, öt vulkán kitöréséről kaptunk jelentést. Ezek közül az egyik, a nicaraguai San Cristobal már 1971. május 3-a óta állandóan működik. A vulkán tetőkráteréből folyamatos a gázkibocsátás. Május elejétől julius kezdetéig több kisebb robbanást észleltek, amelyeket gyenge hamuszórás kisért 10 kilométeres körzetben. November 30-án a Dartmouth kollégium geológusainak expedíciója elérte a főkráter peremét. Minthogy a tűzhányó a mostani működését megelőző háromszáz évben nyugalomban volt, a kutatóknak módjukban állott helyszíni vizsgálatokkal tisztázni, milyen változásokat okozott a vulkán ébredése a környező táj fizika-földrajzi arculatán. HUMOR HÁZASSÁGI TÖRTÉNET A házaspár este kettesben tölti az időt. A férfi keresztrejtvényt fejt, felesége újságot olvas. Persze, ha valami érdekeset olvas, azonnal közli a férjével. Egyszer például felkiált: — Egy tudós megállapította, hogy az átlagember naponta tiz ezer szót ejt ki a száján. Mire- a férj unottan megszólal : — Szivem, én csak annyit akarok ehhez hozzáfűzni, hogy te nem vagy átiag-aszszony . . .