Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-09 / 10. szám
FEKETE GYÉMÁNTOK írta: HALÁSZ PÉTER 8. oldal MACiYak Híradó Néhány személyes emlékem fűződik bányászokhoz s most, az angliai bányász-sztrájk és az annak következtében előállott viszontagságok idején, ezek a hajdani élmények határozottan segítségemre vannak a mostaniak megítélésében. Egyszer még diákkoromban néhány hetet töltöttem Várpalotán egy bányász-család vendégeként, jóval később pedig, már mint újságíró lent jártam az alberttelepi bányában az emlékezetes vízbetörés után. Élesen emlékezetemben maradt egy este: a várakozás az éjszakai "sikte” tagjai között a leszállási körzetben. A fölkészülés az ismeretlen környezettel és körülményekkel való találkozásra és majdnem áhítatos tisztelet az emberek iránt, akik otthonosan mozognak abban. Évek múlva riporterként egy légitámaszpont jet-pilótái között ácsorogtam ugyanígy, az F-100-as szuperszonikus géppel való felszállás előtt. Mindkét esetben az izgalommal teljes kiváncsiságon-túh-homályos szégyenkezést is éreztem. Könnyű megmagyarázni. A potyautas hetyke veszélyvállalása ezeknek az embereknek mindennapi dolguk és mindennapi kenyerük. A vendég jelenléte trivializálja a veszélyt. Nem ők érzik így, de a vendég, ha eléggé fogékony hozzá. De van ebben a szégyenkezésben még valami, ami bonyolultabbá teszi. Hirtelen fölismerése annak: ami az én számomra kellemesen borzongató évődés a veszélylyel, ezeknek az embereknek nemcsak mindennapi dolguk, de természetesnek tekintem, sőt el is várom tőlük, hogy mindennapi dolguk legyen. Várpalotán résztvettem a bányászotthon egy táncestélyén, aztán meg egy-két alkalommal ittam is velük a kör söntésében. A légitámaszpont bárjában is poharaztam este a hangnál sebesebb gépek pilótáival. Szabad idejükben ezek is, azok is hangosabbak és harsányabbak, mint a kockázattól mentesebb foglalkozást űző emberek. Nagyobb indulatok szabadulnak fel bennük és erősebb feszültségüek. Kívülálló jól érzékeli azt a láthatatlan kört, ami ezeket az embereket elválasztja tőle. A veszély véd- és dac-szövetsége. A veszély fogalmával azonban óvatosan kell bánni. Szántalpon óránkénti 150 kilométeres sebességgel lesikló ifjak az Alpe d’Huez hajtűkanyaros jégmeredélyén, iszonyt ébresztenek ugyan, de tiszteletteljes áhítatot aligha. A harakiri is életveszélyes, de fütyülök rá. Csakis a kötelességtudó veszélyvállalás tiszteletreméltó, az tehát, amely egzisztenciális és ílymódon hasznos cél érdekében történik. Annyira hivatásszerű, hogy felületes megítélés alapján nem is tűnik veszélyesnek. Annyira megszokott. A szakma minden emberileg megtehetőt megtesz a veszély kiküszöbölésére. De, aki nem áltatja magát az tudja, hogy az emberileg megtehetőn túl is vannak bizonyos hatóerők, amelyek veszélyessé teszik, mind az egyszemélyes, hangnál sebesebb katonai jetekben való repülést, mind pedig a földalatti bányamunkát. A bányász és a szuperszonikus gép pilótája közti hasonlóságok ezzel megszűnnek és a továbbiakban a döntő különbségek kezdődnek. A különbségek száma végtélen, de én itt csak eggyel akarok foglalkozni .amelyből az összes többi súlyos gondok fakadnak. A sugárhajtású gép pilótája korszerű veszélyt vállal, teljesítménye nélkülözhetetlen. A bányász veszélye korszerűtlen veszély. Ez teszi tragikussá és oly fájdalmassá a mostani angliai sztrájkot. A szénbányászat minden iparilag fejlett országban: hanyatló iparág. Mind kevésbé és kevésbé van rá szükség. 1955-ben, három esztendővel az Európai Szén- és Acél-Közösség megteremtése után a Közös Piachoz tartozó hat ország energiatermelése 64 százalékban a szén függvénye volt. Most már a Közös Piac energia-szükségletének 59 százalékát az olaj biztosítja és mindössze 23 százalékát a szén. A brüsszeli bizottság becslése szerint a szénigény másfél évtizeden belül kilenc százalékra csökkent. 1967-ben a hat európai országnak még több, mint egy millió szénbányásza volt. Tavaly: 415-ezer. A munka nélkül maradó szénbányászok más szakmákra való átképzése nagy erőfeszítéssel és igen sikeresen folyik. Angliában, a hagyományok hazájában mindez valamivel lassabban történik. De micsoda áron! Az elmúlt tíz esztendő során a kormány valósággal rákényszerítette az elektromos iparra a szén használatát, részben azzal, hogy két fontsterling különadót vetett ki minden tonna gázolajra. Mesterségesen tartotta fent a szén iránti igényt. De még így is, az elmúlt tíz év alatt háromszázezer szénbányász akasztotta szögre a csákányát. És a következő tíz év során a még meglévő 280-ezemek nagyrésze is szögre akaszthatja. Hogyan lehetne másként? Ma már minden erőműtelep üzemelni tud olajfűtéssel, északitengeri gázzal, az 1966 óta épített erőműtelepek pedig atomerővel is. A szén máris drágább, mint az olaj, még a tavalyi közel-keleti olaj-áremelés után is. 1980-ig az Északi-tengeri forrásaiból annyi olajhoz jut Anglia, hogy úgyszólván semmi szénre nem lesz szüksége. Ebben a bányász sztrájkban az a legtragikusabb tehát, hogy a legnagyobb kárt önmaguknak okozzák vele a bányászok. Mint minden igazi konfliktusban, úgy ebben is, mindkét félnek igaza van. A bányászoknak igazuk van, amikor ugyanannyi keresetet követelnek, mint amennyi az autógyári munkásoké, mert saját teljesítményüket nem fogadják el, nem fogadhatják el kisebb értékűnek. És a kormánynak igaza van, amikor a bérelemlés színvonalát az észszerűség határain belül akarja tartani, mert ha a szén árát tovább kell emelni, akkor még tíz esztendejük sincs a bányáknak. Akkor a szén végérvényesen kiárazza önmagát a közhasználatból. A legnagyobb szénfogyasztó máig az elektromos-ipar. 145 millió tonna szenet hoztak felszínre tavaly a bányászok, abból 72 millió tonnát az áramtelepek vásároltak meg. Jobb meggyőződésük ellenére. Drágábban üzemelnek, mint üzemelhetnének. Meddig tehetik? Azt mondják az angol bányászok, törődnek is vele, ha nem kell szén, hát ne kelljen, szakadjanak be az aknák. De amíg elvárják tőlük, hogy leszálljanak a bányába, amíg elvárják tőlük, hogy szénport szívjanak a tüdejükre és az életüket, igen, az életüket kockáztassák a fekete gyémántért, addig fizessék meg őket legalább úgy, mint az autógyáriakat. A fekete gyémánt azonban nem gyémánt többé, csak fekete. Pora ugyanúgy öli azért a tüdőt, mint amíg még gyémánt volt. Ez a szomorú a dologban. Hogy a bányászok most már azért kockáztatnak életet, egészséget, amiért már nem is kellene. S ha az ember ennek a drámának a mélyére pillant, akkor megérzi és megsejti, hogy dehogy is akarják ők az kanák beomlását, dehogy is akarnak ők hátatfordítani a bányának, a bányászfalunak, annak az életformának, ami nemzedékeken át szállt rájuk örökül. Mintha ez az elkeseredett és minden logikát nélkülöző 47 száza- ; lékos béremelési követelés csak azért szakadt volna ki belőlük oly dühvei és csak azért ragaszkodnának hozzá oly engesztelhetetlenül, hogy most már végképp farkasszemet nézzenek saját sorsuk dilemmájával. Emberek, akik apjuktól s nagyapjuktól és dédapjuktól megörökölték a mesterség, az élethivatás hősi magatartását, akiknek családjában minden bizonnyal voltak hősi halottak, tragikus bányaomlások, földalatti tüzek emlékei, feketekendős, néma asszonyok serege a bánya-feljárónál, távoli, tompa dörömbölés elzárult járatok mögött... Emberek, akiknek életszükséglete életük kockáztatása. Nincs nagyobb szakmai sértés és megalázás annál, mint hogy — bármily óvatosan, bármily tapin-Halász Péter latosan — a tudomásukra hozzák: nem kell kockáztatni többé az életüket. Nem kell többé lehatolni a föld mélyére a fekete gyémántért. Maradjon ott a gyémánt. Drága. Alkalmatlan. Korszerűtlen. Hogyan lehet ezt megbosszulni? Sztrájkkal. És ostromzár alá venni az erőműtelepeket. Se szénkészlet, se olaj, se gáz ne juthasson a telepekre. S míg ennek az ostromzárnak következtében az erőműtelepek veszítik erejüket és lassan sötétség borul az országra, mégegyszer átadhatják magukat a nagy illúziónak, hogy azért történik mindez, mert nem száll le senki a föld gyomrába, a fekete gyémántért, élete kockáztatásával. Korszerűtlen hősök utolsó csatája a tegnapért — a holnappal. Thursday, March 9, 1972 EMBEREK ÉS ESETEK: A VONATON Egy alkalommal felszálltam a Páris—Marseille gyorsvonatra és kényelmesen elhelyezkedtem egy első osztályú kupéban. Igaz ugyan, hogy ott volt a figyelmeztetés: “Nem dohányzók részére”, de nem figyeltem oda, inkább rágyújtottam. A szemben ülő férfi idegesen nézte a műveletet, s rámmordult: —- Nagyon megkérném uram, itt ne dohányozzon ! — Én pedig megszoktam már uram, hogy azt teszem, amihez kedvem van! — No, majd meglátjuk — folytatta ő.—-Azonnal hívom a kalauzt. — Nincs értelme uram, hogy fáradjon — jegyeztem meg, mivel úgyis láttam, hogy a kalauz benyitni készül. — íme, itt is van. — Mi baj van? — kérdezte a kalauz. — Kérem, tegye meg a szükséges intézkedéseket ! — fordult hozzá a dühös utitárs. — Ez az ur fittyet hány az előírásokra, és a nem dohányzó fülkében gyújt rá erre a büdös szivarra! — Uram — kezdte a kalauz, s nyilván meg akarta magyarázni, hogy milyen szabálytalanul viselkedem. Én azonban közbevágtam: — Tudom, mit kíván mondani, helyes. E’iőbb azonban ellenőrizze ennek az urnák a jegyét, egyáltalában jogosan utazik-e ebben a kupéban? A kalauz hozzálátott az aktushoz: — Szabad? . . . Szomszédom elsápadt, remegő kézzel vette elő a jegyet és átnyújtotta a kalauznak: — Ohó! Hiszen másodosztályúra szól a jegye! Jogtalanul utazik itt! Azonnal hagyja el a fülkét . . . A volt szomszéd gyilkos pillantást vetett rám, bőröndjével és a kalauzzal elvonult. Még egy fiatal nő is ült a fülkében, eddig olvasott, de most félretette a könyvet és érdeklődéssel kérdezte: — Mindent hallottam. És, őszintén szólva, örülök, hogy megszabadultunk ettől a zsörtölődő frátertől. Csak azt nem tudom, hogyan jött rá, hogy másodosztályú jegye van az illetőnek? — ó, — szerénykedtem —, semmi különleges nincs ebben, kisasszony. Egyszerű megfigyelés az egész. Észrevettem ugyanis, hogy utitársunk zsebéből ugyanolyan kék szinü jegy kandikált ki, mint amilyennel én utazom. Tristan Bemard Szép március Szép Március, szeles, fényes, sürü ibolya-fejékes. Olvad szivemből a bánat, kitűzhetem öreg kokárdámat. Szép Március, szeles, fényes, sürü ibolya-fejékes. Csontomat vizeid mossák, ragyogj nekem, örök világosság! S. L.