Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-17 / 7. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, February 17, 1972 ❖ ❖ ❖ ❖Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ A A AAAA*»****AA*t*A****t*A*»**»*AAA*»**»**»*AAAA*»*AAAAAAAAAAAAAA BETEGSZABADSÁGON (Folytatás) Álmodozni! Harmnickét évi szolgálat után, Finlay számára ez a gyógyszer keserűbb volt, mintha a főorvos ricinust irt volna elő. Miközben múltján és jövőjén merengett, időnként a szeme elé emelte a távcsövet és közelebbről megbámulta a táj egy-egy szögletét. A távolban, ahol a folyó partján a dombok lankákká szelídülnek, néhány apró fehér épület csillogott a napfényben. Mintegy tiz percig figyelte a házacskákat, majd megunta a szemlélődést, letette a távcsövet, hátra hanyatlott és megpróbált aludni egyet. De nem jött álom a szemére. S alig telhetett el öt perc, már ismét szeme előtt volt a távcső. Ezúttal egyenként vette szemügyre a házakat. És, ime, arcán az eddig lágy merengés egyszer csak feszült figyelemmé változott. Végül hirtelen fölállt, a napfényes teraszról belépett a ház hűvös halijába, egyenesen a telefonasztalkához. Fölemelte a készüléket és mindenestül kivitte a teraszra. Visszaült a fekvőszékbe, a készüléket az ölébe helyezve, fölhívta az üdülő egyetlen hoteljét. — Csak nincs valami baj, Mr. Finlay? — érdeklődött kedvesen a telefonos kisaszszony, a hadnagy régi ismerőse. — Akár a menyországban, drága Betty, úgy érzem magam. Csupán azt szeretném tudni, miféle házak azok ott a völgyben, a folyó partján? Lehetnek úgy három-négv mérföldnyire délkeleti irányban. — Jaj, biztosan a Rosenthal-telepre gondol, amit az augustai Morris-Banktól lehet vásárolni részletre. Csupa piros téglás ház, fehér tetővel és olyan egyformák, hogy az ember azt hiszi, haza érkezett, pedig a szomszédjához nyitott be ... — És mondja, drága Betty — Finlay alig várta már, hogy közbeszólhasson. — Már valamennyi házat eladták? — A tucatból talán kettőnek, ha nem akadt még gazdája. Az embereket nem izgatja, hogy ezek a házak jobban hasonlítanak a vándorcirkusz elhagyott lakókocsijaihoz, mint egy kertváros villáihoz ... Az istenért, Mr. Finlay, csak nem akar maga is odaköltözni ?! — Szó sincs róla, Bettykém! Csak éppen kiváncsi voltam, hogy mi történik ott a folyóparton. És mondja, nem ismeri véletlenül a telep lakóit? — Eszembe sincs ilyen kitudja-lhonnanjött emberekkel barátkozni. Ha magát ez érdekli, forduljon Bili Jessuphoz, ő a bank ügynöke. És miért érdeklik magát a Roserithal-telep lakói? — Semmi különös, csak éppen nagyon unatkozom. — Hát akkor jobbulást kívánok, Mr. Finlay ... — búcsúzott a hölgy, miután megadta Jessup telefonszámát. Finlay letette a kagylót, majd újra felvette. Ezúttal Jessup számát tárcsázta. — Természetesen, uram, minthogy személyesen tárgyaltam velük, minden családot ismerek a telepen. De, ha szabad tudnom, kihez van szerencsém? — Herbert Finlay nyomozóhadnagy a szövetségi rendőrségtől. Mr. Jessup, mint valami leckét, fölmondta az egész névsort. Finlayt azonban nem érdekelte sem a Buchanan család, amely pillanatnyilag éppen New Yorkban tartózkodott rokoni látogatáson. . Sem Sandhurstékra nem volt kiváncsi, akik éppen külföldi utón voltak, még kevésbbé Parkersék, akik ugyan már megvásárolták a 10. számú házat, de még nem költöztek be . . . Finlayt kizárólag azok a családok érdekelték, akik ebben a percben a telepen tartózkodtak. Tehát csakis a következő öt család jöhetett számításba: Cotterék, Wilsonék, Twynamék, Pilchakék és Smileyék . . . — Mr. Jessup — érdeklődött tovább konok kíváncsisággal Finlay — tudna-e nekem erről az öt családról valami apró érdekességet, esetleg valami különlegesen figyelemre méltó dolgot mesélni? Jessup elunta a faggatást. — Ide figyeljen uram! Én kizárólag telkek és házak eladásával foglalkozom, nem pedig pletykák forgalmazásával. Ha pedig önt ez érdekli, Hal Crumpot ajánlom szives figyelmébe. Én dolgozó ember vagyok és nem érek rá arra, hogy ügyfeleim magánéletével foglalkozzam. — Nagyon helyes! És ki az a Hal Crump ? — A Maine Journal tulajdonosa, főszerkesztője és a főportása. Mr. Jessup ingerülten letette a kagylót. Mr. Crump viszont annál készségesebben válaszolgatott Finlay kérdéseire. — Cotterék? — a főszerkesztő tele szájjal nevetett. — Fiatal házasok. Vagy a hivatalban vannak, vagy otthon az ágyban. A Wilson házaspár? Ezek már 60 felé közelednek, s egész nap a TV előtt ülnek. Twymanék se mai gyerekek, a férfi nyugdíjas és egész nap a kertjében bogarászik. Pilchakék egész nap az ablakból lesik, mikor jön meg a lányuk. Smileyék az egyetlen család, amellyel mindig valami botrány van. A férfi iszik és veri a feleségét. A rendőrség is járt már náluk, talán háromszor is. A rendőrség hallatára Finlay őszinte örömet érzett. Helyben vagyunk! — gondolta elégedetten. És azonnal felhívta a rendőrőrsöt. — Cox őrmester! — hangzott a telefonban, amikor Finlay bemutatkozott. — Őrmester — Finlay hangja most hivatalosan csenget —, nagyon szeretnék némi információt kapni egy bizonyos Smileyről . . . — Te jó Isten, már megint ezek a Smileyék ! — Cox hangja remegett a felháborodástól. — Mennyi bajunk van ezzel a részeges csibésszel. Tegnap este is behoztuk ide az őrszobára. A szomszédok jelentették fel csendháboritásért. Állandóan részeg, és agyba-főbe veri szegény feleségét. Pedig, ha látná, micsoda vézna jószág, olyan, mint valami sovány alvóbaba. — Letartóztatták Smileyt? — Nem, a fene ette volna meg, mert nincsen letartóztatási parancsunk. Az éjszakát itt töltötte, de ma reggel hazaengedtük. Pedig tudom, hogy baj lesz belőle. Ne csodálkozzék rajta, ha ma újra ki kellene mennünk hozzájuk. — Még egy kérdést, Mr. Cox. — Finlay öreg szive egyre hevesebben vert. — Hol laknak ezek a Smileyék? Nem kelet felől a harmadik házban, közvetlen a folyóparton? . . . — Pontosan ott! — kiáltott fel az őrmester. — A kertjükben három ezüstfenyő áll egymás mellett. — Őrmester — szólt Finlay most nagyon izgatottan. — Én a maga helyében nem várnék addik, amig a szomszédok jelentik fel ezt a Smileyt . . . Azt ajánlom, menjen ki azonnal, mielőtt még nem késő! Finlay továbbra is ott maradt a teraszán a nyugszékben, ölében a telefonkészülékkel. Hiába csengetett fülében a főorvos intelme, nem tudott elaludni. És egyszer csak megcsendült a telefon: — Itt Cox őrmester! — Finlay! 1 — Nagyon sajnálom, hadnagy ur, már későn érkeztünk ... — Az őrmester hangja elcsuklott az izgalomtól. — Megölte azt a szerencsétlen asszonyt? Látja . . . — Fordítva, hadnagy ur! Az asszony ölte meg a férjét . . . Lent ült a pincében, még a vért sem mosta le a fejszéről ... Az olajkazánt fütötte teljes erővel, — abban akarta elégetni a holttestet. Hála az ön értesítésének, igy legalább ezt sikerült megakadályoznunk. De mondja, hadnagy ur, honnan szerzett ön erről tudomást? Hiszen, ha jól tudom, az ön bungalowja legalább 4 mérföldnyire van a helyszíntől . . . — Tudja, őrmester, magam sem értem. Addig nézegettem ezt a tájat, a folyóparti apró házakat, mígnem egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik kémény úgy füstöl, mint valami gyárkémény. Nyár derekán, ilyen kánikulában, vajon mit keli ilyen nagy tűzön elégetni? Ez jutott eszembe. S miután semmi egyéb dolgom nem volt, kerestem magamnak valami munkát . . . Amikor a kagylót letette, egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát. Bevett valami nyugtatót, hátra dőlve, kényelmesen elhelyezkedett a nyugszékben. S miközben behunyta a szemét, az elalvás előtti utolsó gondolata ez volt: Remélem, Brown főorvos sohasem fogja megtudni . . . (Vége) Á
