Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-01 / 26. szám
MAGYAR HÍRADÓ 6. oldal BELLAVÁROSI BÚCSÚ Irta: MÁRER GYÖRGY Gyermekkorom egyik kedves emléke a kirakodó vásár. Már .nem emlékszem pontosan, hogy a mi kis városunkban hányszor tartottak ilyet egy évben, gondolom, négyszer, minden évszakban egyszer. Nagy öröm volt ez nekünk, gyerekeknek. A főutcát kétoldalt sátorsorokkal rakták meg, a pultok roskadoztak az árutömegektől. Szépen csoportosítva sorakoztak egymásmelleit a rőfösök, csizmadiák, ruhakereskedők, szíjgyártók, kádárok, gölöncsérek, üveg- és porcelánkereskedők, fazekasok, háztartásicikk árusok, kerti szerszámosok, bazárosok, gyertyaöntők, mézeskalácsosok, kalaposok és kosárfonók és mindenféle más becses emberi alkotás szemfüles sáfárjainak sátrai. Jöttek a vásárosok a szomszédos megyei városokból, de itt-ott versenybe álltak velük a helybéli szaktekintélyek is: Szomor, a szürszabó, Pokorny, a röfös, Parditka, a szigyártó és Kertész Armand, az üveges, aki szabad óráiban műkedvelő előadásokat rendezett és pesti kuplékat énekelt határozott tehetséggel. Bizalmasan köszöntöttük a hazaiakat, ezzel mintegy részt vállalva a kirakodó vásárból; volt a köszöntésünkben bizonyos biztatás, ilyesfajta, hogy “Tempó, szécsényiek!” és persze rém büszkék voltunk rájuk, hogy a nemzetközi konkurrenciában ilyen bátran kiálltak városunk becsületéért. Persze ebben, hogy “nemzetközi”, volt némi túlzás, de nem sok, mert nemcsak Gyarmatról, Losoncról, Tarjánból érkeztek portékás szekerek, hanem távolabbi vidékekről, még Pestről is, ami igen nagy dicsőségnek számított. Volt ugyanis az országban egy külön szakma: a vásárosok szakmája. Ezeknek volt otthon egy nagy naptáruk, ebben nyilvántartották az egész rettenetesen nagy Nagy-Magyarország minden vásárját és azokon — már t.i. ott, ahol érdemesnek tartották — hűségesen megjelentek. Szilasbalháson éppen úgy, plint Balmazújvároson, Ökörmezőn éppen úgy, mint Malackán. INDEPENDENCE DAY A kongresszus 1776 julius negyedikén fogadta el a Függetlenségi Nyilatkozatot. (Declaration of Independence.) S ezzel útjára indult egy uj és fiatal ország, amely rövidesen a világ leghatalmasabb és leggazdagabb országa lett. Az úttörők merész, szabadságra és függetlenségre vágyó férfiak és nők voltak, akik lendületesen indultak az uj életnek. Az Egyesült Államok fejlődése korántsem volt akadálytalan és korántsem volt egyenletes: gazdaságilag és politikailag egyaránt, mélységek és magaslatok váltakoztak. A “tipikus amerikai” világfogalom lett. Sokan bírálják, mert egész életstílusa más, mint az európaiaké: lendületesebb, optimistább, törekvőbb és erőteljesebben kívánja az érvényesülést. Korántsem mondhatjuk azt, hogy Amerika tökéletes ország — ilyen ország sehol sem létezik. Tény azonban az, hogy ilyen függetlenségben és ilyen szabadságban a világ egyetlen más országának a polgárai sem élnek, mint amilyet Amerikában találunk. S Independence Day alkalmából idézni szeretnék Nixon elnököt, aki nemrégiben kijelentette: — Számos országot bejártam és nyugodtan állíthatom: hibáink ellenére is büszke vagyok arra, hogy amerikai vagyok és ebben az országban élhetek — sehol máshol nem szeretnék élni. Bennünket, gyerekeket elsősorban a mézeskalács érdekelt meg a nótáskcnyv. Ez utóbbiban minden nóta benne volt, attól kezdve, hogy “Hulló falevél”, egész addig, hogy “Ezt a szoknyát úgy hívják, hogy bukj-el szoknya”. A legizgalmasabb nóták azonban a “bűnügyi balladák” voltak. Ebben az időben, sőt még kissé később is (nem tudom, ma hogy van) nyomban dalba foglaltak minden hátborzongató bűntényt, mint pl. Kolompár Balog Tuta és társainak rablógyilkosságát vagy Savanyú Jóska viselt dolgait és bilincsbeverését. Szivhezszóló ének beszélt a cinkotai Kiss Béláról, aki fémhordókba gyömöszölte nőáldozatait, továbbá Haverda Máriáról, akinek dala igy kezdődött: “Szép leány volt a Haverda Marcsa” és igy fejeződött be: “És azután, mint egy bősz turul, lelőtte az anyját hátulról”. Szóval ezeket szerettük a vásáron és azt is (de akkor már udvarló sorba kerültünk), hogy ott a sátrak között kidüllesztett mellel nagy büszkén végigfeszithettünk ideálunk oldalán, nem szólt meg érte a világ, sőt azért sem, ha planétát huzattunk neki a verklis ember papagályával. Amikor azután egészen nagy fiú lettem és Pestre kerültem magasabb iskolába, akkor a kirakodó vásárok lassankint elhalványodtak emlékezetemben és csak akkor jutottak hirtelen újra az eszembe, ha a főváros valamelyik kerületében búcsú volt. Ferencvárosi búcsú, Józsefvárosi búcsú, Terézvárosi búcsú, rendszerint a kerület névadójának napján és rendszerint a kerület plébániájának szomszédságában. Ezeken a búcsúkon is volt mindig mézeskalács, egy és más hasznos árucikk is és sok-sok játék, nyávogó, csipogó, fütyülő, durrogó szerszámok, szóval sok minden, ami nemcsak a szem-szájnak, de a fülnek is ingere. A nótáskönyvekbe természetesen uj nóták kerültek, ilyenek, hogy “Lédererné, mi van kosárba? Kodelkának keze, feje, lába.” Hogy jutott mindez most az eszembe? Hát úgy, hogy a minap itt New York kellős közepén, a West oldalon a 72-ik utcában ilyen bucsuszerü hangulat keletkezett. Itt rendes körülmények között autóbuszok járnak és elég sürü az autóforgalom is. Most mindezt egy napra leállították, az utca közepére rácsos fapadokat raktak ki, amikre idős hölgyek és urak ültek, a kávéházi terraszokat( ilyenek is vannak ám a mi utcánkban) ellepték a vendégek, kisgyerekek hancuroztak a csodálatosan kisubickolt flaszteron, zenekarok helyezkedtek el az utca külömböző szakaszain és percek alatt megtelt a járda és a kocsiút mosolygó járókelőkkel, labdázó fiatalokkal. Röpcédulákat nyomtak az emberek kezébe, mit hol lehet kapni ingyen. Az egyik cukrászda előtt gusztusos friss turósbélest osztogattak (repetálni is lehetett), máshol savanyucukorral traktálták a járókelőket, az egyik férfifodrász díjtalan “haj elemzést” ígért és ingyen puncsra csalogatta fel szalonjába az érdekelt urakat. A Krisztus-hivő zsidók temploma előtt bibliát és limonádét adtak, az egyik billiárd-terem gazdája pedig, nyilván az amerikai-kinai olvadásra való tekintettel, ping-pong asztalokat állított ki az utca közepére, ahol ingyen lehetett játszani. A Független Demokraták pártja ingyen kcnyveekt, társasjátékokat és banán-süteményt ígért, egy virágüzlet 2000 margarétát osztott szét az arra járók között, egy divatbolt női bőrtáskákat akasztott ki az ajtaja elé, és azokat 20 százalékos árengedménnyel kínálta, egy bolond néni pedig, aki mellesleg rendes napokon is bolond szokott lenni, a zenekar elé perdült és hetven évét meghazudtoló fürgeséggel ropta a vatusit. Szóval minden szép és jó, mulatságos és hóbortos dolog megtalálható volt ezen a napon a Thursday, July 1,1971. 72-ik utcában: ingyen hot dog és (bár erről nem győződtem meg, ingyen hot pants. Néhány órára felfüggesztették a generation gap-ot, a women lib-eté, az alienation-t s a többi ma kötelező magatartást és ebben a néhány órában mindenki, még a bolond néni is úgy festett, mintha normális lenne. Hogy miért neveztem el ezt a “happeninget” Bellavárosi búcsúnak? Hát, mert ennek a városrésznek a congresswoman-ja (majd azt mondtam: “védőszent”-je) Bella Abzug, aki két dologról nevezetes: hogy rettenetesen ellenzi a vietnami háborút és hogy rttenetes sok széleskarimáju kalapja van. Állítólag az ő ötlete volt ez az egynapos majális itt a 72-ik utcában és ő vágta el a szalagot is, amivel az ünnepséget megnyitotta. Közben a zenekar tusst húzott és az énekes szívhez szóló dalt énekelt. Gondolom, valami időszerű balladát, mondjuk Abbie Hoffman yippie-vezér orráról, amelyet Washingtonban egy brutális rendőr alkotmányellenesen bevert. FLÓRIÁN TIBOR: ÉPÍTS FALAT! A falban a téglák egymáshoz simultak, összefogództak. Ök voltak a valóság és a történelem. Bennük egyesült békésen a három-arcú idő: a múlt, jelen és a jövő. Építs magadban is bátor szavakból, versből és álmokból merész falat! Elvonulnak a felhők, de a vers és álmod az emberről fönnmarad. ANEKDOTA IGAZÁN EGYSZERŰ Karl Friedrich Gauss (1777—1855) nagy német matematikus, fizikus és csillagász gyermekkorából való az alábbi kis történet. Az elemi iskolában a tanító azt a feladatot ad ta a gyerekeknek, hogy 1-től 100-ig írják egymás alá a számokat, és adják össze. Az osztály azonnal hozzáfogott a feladathoz. Akkori szokás szerint, palavesszővel rótták egymás alá a számokat a palatáblára. Csak a kis Gauss bámult a levegőbe. — Gauss ! Te miért nem dolgozol ? — kérdezte fenyegetően a tanító. — Azonnal, tanító ur! . . . Már meg is van . . . — felelte szórakozottan Gausz. — Mi van meg? — mérgelődött a tanító. — 5050 — felelt csendesen a jövő nagy matematikusa. A többiek akkor még valahol 50 és 60 között körmölték a számokat a palatáblára. — Hogyan számítottad ki ilyen gyorsan? — álmélkodott a tanító. — Arra gondoltam — magyarázta Gauss —, hogy 1-től 100-ig párba lehet fogni a számokat, például 1—99, 2—98, 3—97, és igy tovább, ezek összege mindig 100. Csak a középső 50-nek és az utolsó 100-nak nincsen párja. Tehát van 49 pár, melynek összege 49-szer 100, vagyis 4900, ehhez hozzáadtam az 50-et és a 100-at, az eredmény 5050. Igazán egyszerű . . . Már ex Györg
