Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-09 / 49. szám
16. oldal MAGYAR Thursday, Dec. 9, 1971 ❖ ❖ ❖ AElbeszélések és igaz történetek ❖ .❖ ❖ «♦ í [ ; A KÉPSZAKÉRTÖ (Folytatás) — Láthatnám azt a képet? — kérdezte Charment, miközben Tourade fölhajtotta az italt. — Szívesen! — kiáltotta az öreg. S amig a hálószobában tartózkodott, Charment—anélkül, hogy a sajátját megizlelte volna, az öreg poharát újra töltötte. — Itt a kép, doktor ur! ! — Előbb igyunk még egyet1. — Tourade ezt is fölhajtotta. 1 — Prosit! Doktor Ur! — szavalta már az öreg. — Tudja, nekem sose volt könnyű életem. Barátaim se voltak. A szegény embernek nincsenek barátai. .. Ön volt az egyetlen ember, akiben nem csalódtam! Őszintén megmondta azt is, hogy mit ér ez a kép . . . És most mind a ketten a képre szegezték a pillantásukat. Charment tekintete az elvakult vágytól volt homályos, a házmesteré meg az italtól. Charment újra töltött, az öreg újra ivott. Charmentnak már nem is kellett szinészkednie a saját poharával... A házmester nyelve egyre nehezebben forgott, végül már csak dadogott. Egyszer csak ráborult az asztalra és elaludt.. . Charment pedig azonnal kesztyűt húzott, gondosan elmosta a két poharat, hóna alá vette a festményt, s a maradék konyakkal együtt visszament a galériába. Másnap már az egész ház tele volt a hírrel: az öreg Tourade szívrohamot kapott, és örökre elaludt . . . Alkonyattájban egy őszülő hajú, halk sza- Vu férfi lépett be a galériába. Charment éppen a záráshoz készülődött. — Damiot felügyelő, a bűnügyi rendőrségtől — a látogató igy mutatkozott be. Charmentnak a torkán akadt a szó. — Nyilván értesült róla — folytatta a felügyelő —, mi történt Tourade házmesterrel, ugye? — Igen — nyögte ki Charment —, azt beszélik a környéken, hogy a szive felmondta a szolgálatot. — Könnyen lehetséges ... A halál okát majd a boncolás fogja megnyugtató módon megállapítani — mondta a rendőr vállat vonva —- de ennek úgy sincs különösebb jelentősége. — Tehát minek köszönhetem a szerencsét? •— szólt Charment némileg magához térve. — Voltaképpen gratulálnom kellene — a rendőrtiszt finoman elmosolyodott —, ha bizonyos zavaró körülmények nem akadályoznának ebben. — Miről van szó? — Egy képről. Helyesebben egy olajfestményről, amely — állítólag — az öreg Tourade ágya fölött függött. Sajnos azonban ott ‘ nem függ semmiféle kép. ; . Csak a helye látszik egy képnek. Maga a kép eltűnt. Bocsásson meg a kérdésért, ön végtére is képkereskedő, képekkel foglalkozik. Nem tud ön véletlenül valamit erről a képről? — Mi közöm nekem a házmesterünk képéhez? — Charment hangja, keze reszketett a felindultságtól. — Valóban nem tud róla? Megtaláltuk az öregnek a végrendeletét, amelyben az ágya fölött függő képet, szeretett édesanyjáról rámaradt örökségét, mint egyetlen tisztelt és igaz barátjára, önre hagyományozta, megadva az ön pontos címét és foglalkozását: Jules Charment, a Charment Galéria tulajdonosa... Ez ugyebár ön? Charment elsápadt és leroskadt egy pamlagra. — Én vagyok ... — suttogtga. — De hisz ez borzasztó! — És ön mit sem tudott arról, hogy az öregnek mi a szándéka a képpel? Sosem említette ezt önnek? — Egy szóval sem! Nem is tudtam róla, hogy az öregnek valami kép van a birtokában. — Igazán sajnálom önt — mondta a rendőrtiszt elgondolkozva. — Úgy látszik, valaki ellopta a képet, miután felfedezte,, hogy egy rendkívül értékes műalkotásról van szó . . . Charment homlokát hideg verejték lepte el. Egyszerre rádöbbent arra, hogy milyen értelmetlen tett volt az öreg házmester meggyilkolása. S tette mily mélységesen magában hordta a büntetését is! Az öreg Tourade azzal, hogy az értékes festményt ráhagyományozta, egyúttal a gyilkosának is a nyomára vezette a hatóságokat. — Mi történt önnel? — kérdezte a rendőrtiszt éles hangon. — És ez a kép? — kiáltott föl, amikor megpillantotta a fal mellé támasztott Cézanne-t. — Hogy került ez a kép ide? Pontosan ráillik Tourade leírása: csendélet; körték és almák egy zöld pázsiton álló, napsütötte asztalon. A kép dátuma: 1891. Feleljen, kérem, honnan került ide ez a kép, és miért nem függ a falon a többi között? Charment egy szóval sem válaszolt. Megüvegesedett szemmel, mozdulatlanul görnyedt a pamlagon. így ült mindaddig, amig Damiot telefonhívására a rendőrség a helyszínre nem érkezett. Amikor letartóztatták, még csak nem is tiltakozott. (Vége) A SHERIF ALSZIK A szobát csak a beszűrődő holdfény világította meg. A telefonkészülék mellett egy férfi állt. Baljában a telefonkagylót tartotta, jobbjával óvatos mozdulatokkal ezt a számot tárcsázta: LA 4007. A hívás kicsengett. Halk kattanás, és egy édes hangocska jelentkezett: — Halló! A férfi pontosan tudta, hogy a vonal végén Nancy Steel beszél. Nancy Freetown túlsó végén lakott, a hang mégis egészen közelről csengett. Nem is jöhetett messziről, hiszen Freetown kicsi város volt, a Közép-Nyugat egyik apró mezővároskája. — Halló, Baby! — válaszolta a férfi, miközben a beszélőfejet a zsebkendőjével letakarta. — Ott Lambert 4007? — Igen' — Nancy hangja ezúttal már reszketett. Az imént még tiszta dallamba most lázas zihálás keveredett. S ezen senki se csodálkozzék: Az egész város ettől a hangtól reszketett, ettől a telefonbanditától, akit személyesen senki sem ismert, de mindenki tudta róla, hogy ő az, aki a bájos Susan Damont a Franklin Street-i lakásukon meggyilkolta. — Halló, baby! — folytatta a férfi — te ugyan nem ismersz engem, de én annál inkább ismerlek téged. Gyakran láttalak az utcán, iskolába menet és onnan jövet is. Sok jót és szépet hallottam rólad és most szeretnék veled egy kicsit elbeszélgetni. — A bácsi csak tréfál, ugye? — kérdezte a lányka. — Nem, kislányom — felelte a férfi lágyan, s mégis fenyegetően —, ez egyáltalán nem tréfa . . . — Baby, nehogy letedd a telefont! — szólt újra a férfi. — Még itt vagyok! — válaszolta Nancy. Hangját már a sirás fojtogatta, alig lehetett megérteni. — Baby, hiszen te már nem vagy egészen kislány — folytatta a férfi. — láttalak téged már fiukkal is. S ilyesmi másutt is előfordul a világon, hogy egy férfi meglát valahol egy kislányt és szeretne megismerkedni vele. — Ilyesmi igazán nem ritkaság, mindezt már jól ismerheted a könyvekből is, meg a moziból is . . . Nem lenne kedves egyszer moziba jönni velem? — Bácsi kérem! — a lány már kiabált. Minden áron úrrá szeretett volna lenni egyre növekvő rémületén, megpróbálta hangját megfegyelmezni, de mindez úgy hangzott, mint valami rémült segélykiáltás. — Mondja meg, hogy ki maga? Hiszen még a nevét sem mondta meg! Miért nem mutatkozik be? — Drágám, hiába is mutatkoznék be, a nevem semmit sem mondana neked. Hiszen nem ismersz engem. — De nekem nem szabad beszélgetnem ismeretlenekkel, és én nem is szívesen . . . — Ne beszélj csacsiságokat, kislány. Hiszen majd megismersz engem úgyis . . — Legalább azt mondja meg, hogyan szólítsam! Különben leteszem a kagylót. — Dehogyis teszed le, kicsikém — felelte a férfi, miközben elvigyorodott. Tudta, hogy Nancy csak fenyegetőzni próbál . . . Hogy is tenné le a telefont, amikor a rendőrség az egész várost fölhívta, hogy minél tovább beszélgessenek az ismeretlen hivóval, lehetőleg mindaddig, amig pontosan meg nem állapítják, hogy honnan beszél? Ez az egyetlen célravezető módja annak, hogy Susan Damon gyilkosát megtalálhassák. — Halló, ott van még? — hangzott föl újra Nancy hangja. (Folytatjuk.) " Vj 5
