Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-02 / 48. szám
16. oldal M Aí;YAw hiw « ..z' Thursday, Dec. 2, 1971 t í A KOKTÉL PARTI (Folytatás) — Isten látja a lelkem — mormolta Carmody —, hogy én nem akartam megölni Helént. Esküszöm, Roger! Azóta pokol az életem. És ma reggel mégis arra ébredtem rá, hogy nem szabad megölnöm magam. Gondolnom kell a családomra, a gyerekeimre! Azért jöttem, hogy megkérjelek: Roger, add vissza a levelemet! Bartlett elhülve nézte, ahogy John beszéd közben a pisztollyal hadonászott. Mint aki a használatára is elszánta magát. — Ne izgasd magad, John!—próbálta megnyugtatni a barátját. — Visszaadom a leveledet. Persze, hogy visszaadom. Tégy vele, amit akarsz. Az biztos, hogy én nem foglak följelenteni. — Őrültség! — kiáltotta Carmody és fölállt. — A te kötelességed az, hogy azonnal följelents engem a rendőrségen. Minden tisztességes ember ezt tenné. És, mert tudom, hogy te is ezt teszed, nagyon sajnálom. Roger, téged is meg kell hogy öljelek! — John! — kiáltott föl Bartlett.—Te vagy az őrült! Biztos vagyok benne, hogy nem te ölted meg Helént! Vidd a leveledet! Különben is én tudom, hogy ki ölte meg Helént! — Kicsoda? — Én! Én öltem meg, amikor kettesben tál láltalak benneteket. — Kettesben? Igaz, hogy meg akartam ölelni, de Helén nem engedte és ekkor én... — Nem igaz, hogy Helén nem engedte! — ordította Bartlett és a hangja már nemcsak a rémülettől, hanem a dühtől és a bosszúvágytól harsogott. — Igenis engedte! Ott feküdtetek a füvön, összeölelkezve. De te olyan részeg voltál, hogy elvesztetted az eszméletedet, és amikor Helén föltérdelve rád hajolt, akkor sújtottam rá azzal a kővel . . . Carmody hangja nagyon halk volt: — Szeretnék neked hinni, Roger, de nem tudok. A véres kő ott volt a kezemben .. . — Hidd el. .. — Nem hiszem, Roger! Tudom, hogy én öltem meg Helént, és azt is tudom, hogy ezért följelentesz engem. S minthogy nekem családom van, nagyon sajnálom, de neked meg kell halnod . . . A pisztoly eldördült, háromszor egymás után . .. (Vége) A KÉPSZAKÉRTŐ Jules Charment, a “Charment Galéria” tulajdonosa jól beebédelt, majd kényelmesen sétálva visszaindult a galériába. Amikor a Boulevard Raspail-ra befordult, azzonnal megpillantotta a házmestert. A házmester, Jean Tourade, a kapu előtt állt, nyilván Charment-ra várakozott. — Lesben áll az öreg — mormogta Charment —, hogy azt az istenverte képét megmutathassa .. . Valóban, a házmester már legalább egy esztendeje nyaggatta a galériatulajdonost, hogy adjon szakvéleményt valami öreg olajfestményről — ahogy a házmester nevezte: egyetlen kincséről —, amelyet a “drága jó” anyjától örökölt. “Csak egyetlen pillantást vessen a képre, drága doktor ur!” Ezt hallja már hónapok óta. Charment az órájára pillantott. Volt még egy fél órája a nyitásig. Isten neki — gondolta. — Essünk túl rajta ... — Jó napot, kedves doktor ur! — harsogta az öreg. Nem is számítottam rá, hogy ilyen hamar visszajön. Szabadna emlékeztetnem . . . — Jól van, jól, kedves barátom. Sajnos, túlságosan el vagyok foglalva . . . — Csak egyetlen percet szánjon rá, kedves doktor ur! — Éppen azt akarom mondani, hogy néhány percet. . . Hát hol is az a kép? — Szóval, most rögtön megtisztel, kedves jó doktor ur? . . . Óh, köszönöm! Nagyon köszönöm! Erre fáradjon! A kis, köpcös ember begurult az árnyékos kapualj fakockáin, végig a lépcsőkön, le az alagsori házmesterlakásba. A kövér Charment szuszogva követte. Tourade felkattantotta a lámpát, a mocskos szoba megtelt villanyfénnyel. — Hol a kép? — szólt Charment kedvetlenül, egyre csökkenő érdeklődéssel. Máris megbánta, hogy ebbe a patkánylyukba betette a lábát. — Azonnal hozom! — hangzott a készséges válasz. — Odaát lóg a hálófülkében, az ágyam fölött. Addig foglaljon helyet, doktor ur. Eltűnt a függönyajtó mögött, majd hamarosan visszatért, kezében egy ütött-kopott képkerettel, a képet festett felével a melléhez szoritva. — Ugye, megigéri doktor ur, hogy őszintén megmondja, mit ér ez a kép? — Az öreg reszketett az izgalomtól. — Persze, hogy megmondom! Dehát mutassa már azt a képet! A házmester, gyakorlott mozdulattal, beállította a képet a lámpafénybe. A keretben egy csendélet volt. Zöld pázsiton napfényben fürdő kerti asztal, az asztalon almák és körték. Jules Charment rámeredt a képre, a meglepetéstől majdnem fölkiáltott. Egy valódi Cézanne! A kép bal sarkában a festő kézjegye, s az évszám: 1891. Vagyont érő felfedezés! — Nos, doktor ur, mi a véleménye? — Úgy látom, elég jó kis kép — felelte Charment, miközben,a tenyerét hideg verejték lepte el. —De hogy az értékét pontosan megmondhatnám, ahhoz alaposabban meg kellene vizsgálnom. Mostanában sok a hamisítvány .. . Egyébként honnan jutott maga ehhez a képhez? — Már említettem, hogy a drága jó édesanyámtól örököltem, aki fiatal lány korában egy őrült festőhöz járt takarítani. Tőle kapta ezt a képet nászajándékként. — S nem akadt a rokonságban senki, aki erről a képről véleményt adhatott volna? — Szerencsére, nincsenek rokonaim — felelte az öreg, észre sem véve, hogy Charment mennyire megörült ennek a válasznak. — Hogyisne, hogy aztán valaki elcsalta volna tőlem egyetlen kincsemet . . . Most sem azért érdekel az értéke, mintha el akarnám adni. Egyszerűen tudni szeretném, hogy ér-e valamit. Tehát, kedves doktor ur? — Nézze, Tourade ur, talán ezer frankot is megadna érte valamelyik képkereskedő. — Ezer frank! Sose gondoltam volna! Hálásan köszönöm, kedves jó doktor ur! — Legalább annyit megér ... S ha netán, mégis eladná, kedves barátom . . . — Szó sem lehet róla!—tiltakozott az öreg. Az egyetlen kedves emlék, a drága jó édesanyámtól! Semmi pénzért meg nem válnék tőle! — Persze, persze — motyogta Charment. — Hát akkor viszlát. . . Jules Charment a legszivesebbebn ki sem nyitotta volna a galériát ezen a délutánon. Sezrencsére nem is volt sok látogató, igy zavartalanul elmélkedhetett a pénztárfülke mélyén. Egyre az járt a fejében, hogy tudná ezt a vagyont érő képet — egy valódi Cézanne! — megszerezni. Az világos, hogy a házmester nem hajlandó eladni ... De mást sem tud veié kezdeni . . . Egy ilyen remekmű egy mocskos házmesterlakás falán . . . Bezzeg ő tudná a módját . . . Ennyi pénzzel uj életet kezdhetne! És lassan megérlelődött benne a szörnyű elhatározás. Előbb még elhessentette a gondolatát, végül azonban, egyetlen lehetséges megoldásként, arra az elhatározásra jutott, hogy a házmestert el kell tenni láb alól . . . S amikor hazatérve, az éjjeliszekrényen megpillantotta a felesége altató tablettáit, a gyilkosság módját is eldöntötte. Altatószer — konyakba keverve . . . Másnap megvett egy üveg konyakot, a galéria magányában fölnyitotta és beleszórta az altatót. . . Késő estig nem ment haza. Amikor lejött a lépcsőn, az öreg Tourade ismét szokott helyén, a kapu előtt álldogált. — Jó estét, kedves doktor ur! — az arca ragyogott a tiszteletteljes örömtől. — Jó estét, öregem — viszonozta Charment lelkesen az üdvözlést. — jó, hogy látom! Egész nap dolgoztam, nem volna kedve egy korty italra? Itt van a táskámban egy üveg konyak! — Nekem illett volna önt megkínálnom! Fáradjon csak be, doktor ur! Charment újra belépett a szurtos házmesterlakásba. Azonnal elővette az üveget, s amint a házmester a két poharat az asztalra állította, azonnal töltött. (Folytatjuk.)
