Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-18 / 46. szám
8. oldal MA«JYAK h*kai>0 Thursday. Nov. 18. 1971 ELADÓ HÁZ Irta: VÁRKONYI ANDOR — Hogy mi van Bormanékkal? Több, mint egy fél éve nem láttuk őket, de ugv tudom, jól vannak. Igen drágám, a barátságnak vége szakadt, nem jövünk össze többé velük. Hogy miért? Hát . . . ezt nem lehet egy-két szóval elmondani ... De ha érdekel a dolog, elmesélem: mi robbantotta fel — egy hosszú eseménysor végén — azt a barátságot, amely bennünket Bormanékhoz fűzött. Azzal kell kezdenem, hogy az esküvőm után rövid ideig szüleim közelében egy kisvárosban éltünk, és csak később, amikor férjem — mint orvos — itt Clevelandban kapott állást, költöztünk ide. Eleinte itt is egy két-hálószobás lakásban laktunk, mert Joe, aki szenvedélyes amatőrfestő, ragaszkodott ahhoz, hogy külön dolgozószobája is legyen. Aztán megszületett Donald, majd egy évvel később Rosemary, és akkor már nagyobb lakásra volt szükségünk. Ebben az időben kötöttünk barátságot Bormanékkal, akik fölöttünk laktak. Nekik is két apró gyermekük vol, és a kölcsönös érdek hozott össze bennünket. Hol Jessie, — Bormanné — babysittelt nálunk, hol én náluk. A barátság aztán egyre jobban elmélyült. Jessie rendkívül praktikus érzékű asszony, férje pedig valóságos polihisztor. Remek estéket töltöttünk együtt, és egyizben, amikor férjem és Harry szabadsága egy időre esett, együtt nyaraltunk egy floridai üdülőhelyen. Ideálisabb barátokat el sem lehetett képzelni náluk. És túlzás nélkül állíthatom, ők is meglehettek elégedve velünk. Egy évvel ezelőtt aztán újabb fordulat állott be életünkben. A harmadik gyerek megszületését vártuk. Ekkor úgy láttuk, hogy nincs más megoldás: házat kell vennünk. Egy kis családi házat, amelynek szép kertje van, ahol a gyerekek majd szabadon futkározhatnak. Nem valami nagy, drága házra gondoltunk, — hiszen férjem kórházi állása ezt egyelőre nem teszi lehetővé — hanem egy kisebbre, úgy harmincezer dollár körül, amit majd részletekben törleszthetünk. Összeköttetésbe léptünk egy ingatlanügynökkel és vártuk az ajánlatokat. Azt ugye te, aki drága, saját házadban élsz, jól tudod, hogy a családi házak ára az infláció következtében, az utóbbi években jelentősen emelkedett. Mégis reménykedtünk abban, hogy azért talán horgunkra akad egy megfelelő ingatlan, egy olyan ház, amelyre vágyakoztunk, és amely nem thaladja túl teherbírásunkat. A derék ingatlanügynök valóban nem sajnált sem költséget, sem fáradságot, hogy megszerezze álmaink tárgyát. Életünk, ezekben a hónapokban egyetlen versenyfutás volt. Majd minden nap megnéztünk egy eladó házat. Az egyik megfelelt volna, de kidedült, hogy favázában termeszek tanyáznak, és egykét éven belül felfalják otthonunkat. A másik túl kicsi volt, a hármaik olyan elhanyagolt állapotban leledzett, hogy nem bírtuk volna a rendbehozatali költségeket. A negyedik távol esett a lakott helyektől, túlságosan elszigetelődtünk volna az emberektől, a bevásárló központtól. Férjem pedig nem engedi azt, hogy én is autót vezessek; félt egy esetleges balesettől. így aztán hosszú ideig útjaink eredménytelenek maradtak. Végre aztán találtunk egy házat, amely minden tekintetben megfelelt volna igényeinknek. Takaros kis ház volt, három hálószobával, széles basementtel, kedves, tágas kerttel, a kertben még hinta is volt a gyerekeknek. Ezt a házat szíves-örömest megvettük volna, ha — ha nem lett volna túl drága. A tulajdonos harminckilencezer dollárt kért érte. Hogy miért nem negyvenezret, azt máig sem értem. Ellenajánlatunk harmincegyezer dollár volt, mert mi is szeretjük a furcsa számokat. Hosszas alkudozás után a tulajdonos engedett ezer dollárt, mire mi is felmentünk harminckétezerre. De a különbség még mindig nagy volt: kereken hatezer dollár. Ezen aztán megfeneklett az ügy. Az ügynök megpróbált mindent, a tulajdonosnál is, — a dolog nem ment. Egy hónapi keserves alkudozás, tárgyalás után feladtuk a játszmát. Elhatároztuk, hogy most várunk egy kicsit. Pihenünk. Hátha egy napon mégis csak rátalálunk az “igazira”, noha erre, a jelenlegi körülmények között, egyre kevesebb reményünk lehetett. Közben Bormanékkal gyakran összejöttünk, megbeszéltünk minden problémát. Helyeselték kitartásunkat, osztoztak reményeinkben. Semmi jel sem mutatott arra, hogy őket is ilyen kérdések foglalkoztatták volna. Nekik is pontosan olyan lakásuk volt mint nekünk, és a két gyerekkel nagyon jól elfértek benne. Aztán elérkezett Joe szabadságának ideje. Akkor már megszületett a harmadik gyerek is és egy rokonunk meghívására négy hétre Californiába utaztunk. Mire visszajöttünk Bormanék már elköltöztek a házból. A saját házukba. Érthető meglepetéssel értesültünk erről az eseményről, és alig vártuk, hogy meglátogassuk őket uj otthonukban. A meghivás nem is késett sokáig. Jessie felhívott telefonon, és arra kért, menjünk el hozzájuk, nézzük meg házukat, amely itt a környéken van. Hát felpakoltuk a három gyereket, a két nagyobbat és a kicsit, és elmentünk “háztüznézőbe” ... Az igazi meglepetés csak ezután következett. Jessiék háza ugyanis ponosan olyan volt, mint amire mi vágyakoztunk ! Sőt, és ezt túlzás nélkül állíthatom, ez a ház legmerészebb álmainkat is túlszárnyalta. A vöröstéglás kis épületben, amely a három hálószobán kivül. két fényűzően berendezett fürdőszobát is rejtegetett, tágas living-room, ebédlő és egy minden kényelemmel ellátott konyha tárult ámuló szemeink elé. Garázs, automatikusan nyíló kapuval, és egy nagy, gyönyörű kert, hintával, meg egy virágzó almafával a közepén. Szemünk-szánk elállt a csodálkozástól. Ismertük Bormanék anyagi viszonyait — ahogy ők is ismerték a miénket — és el nem tudtuk képzelni, hogyan merészelték vállalni egy ötvenezer dolláros ház anyagi terheit?! Mert hogy annyiba került, arról szentül meg voltunk győződve. Ezt meg is mondtuk nekik. Harry ekkor szerény mosollyal az arcán kijelentette, hogy a ház kereken harmincezer dollárjukba került; azt is igen előnyös részletekben törleszthetik. Nem akartunk hinni neki, —*• azt hittük, csak tréfál. De aztán elővette az írásokat, amelyekből kiderült, hogy nem hazudott. A házat valóban harmincezerért vásárolták. Hogyan ? Tisztára a véletlenen múlott, vagy — ha jobban tetszik, — csoda történt. Egy közös ismerősünk mondta el nekik, hogy egyik barátjuk — a ház tulajdonosa — az ausztráliai Sidneyben kapott állást, mégpedig valami nagy, vezető állást, és a házat napokon belül el akarja adni, ha másként nem megy, potom pénzért, ők harminezret ajánlottak, mire az illető szó nélkül elfogadta. A ragyogóan karbantartott ház egy héten belül gazdát cserélt. Nekik ugyan eszük ágában sem volt házat venni, dehát ki tud ellenállni egy ilyen alkalmi vételnek? Hát igy történt. Tudom, hogy fordított esetben, mi is igy cselekedtünk volna, és igy tett volna mindenki más, ha hasonló helyzetbe kerül. A baráti önzetlenségnek is vannak határai, és nincs olyan bolond a világon, aki a legszebb barátság kedvéért is lemondana húszezer dollárról, vagy körülbelül ennyiről. Tulajdonképpen nem is haragudtunk rájuk — amit tettek az a természetes emberi önzés logikus következménye volt. De — talán megérted — képtelenek lettünk volna belépni abba a házba, amely pontosan megfelelt minden elképzelésünknek, fizikai és anyagi vonalon egyaránt. Az ember — miért is tagadnánk — aranyból és sárból van összegyúrva, és csak keveseknek adatott meg, hogy felülemelkedjenek a hétköznapok verébszemléleten. Nem szégyellem bevallani, mi is ilyen esendő, gyenge emberek vagyunk. Haragra, neheztelésre nincs okunk és mégis ... Mi ugyan meghivatnánk őket magunkhoz, de akkor nem utasithatnók vissza az ő meghívásukat. Márpedig én az utcát is elkerülöm, amelyben a házuk van, mert bizony nem tudnék szívfájdalom nélkül ránézni arra a szép kis kőcsodára — álmaink házára . . . Azóta néhányszor telefonálgattunk, még egymásnak, aztán- lassan hideg havába . . . Mert az a barátság, amelyet nem ápolnak, elsorvad és végül meghal. Hangunkon, magatartásunkon ők is nyilván megérezték, hogy barátságunk halálra van ítélve, és feladták a további próbálkozásokat. Hangsúlyozom, nincs okunk haragudni rájuk, dehát igy, ilyen idegrendszerrel születtünk, és ezen már nem tudunk változtatni. Ha azonban véletlenül összejössz velük, és érdeklődnének felőlünk, mondd azt nekik, hogy jól vagyunk, csak nagyon el vagyunk foglalva. Majd egyszer, ha több időnk lesz, ismét jelentkezünk. Addig is add át nekik szívélyes üdvözletünket ! IDÉZETEK A BÉKÉRŐL J Ki volna oly megrögzött bolond, hogy háborút választana a béke helyett? Békében a fiák atyáikat, háborúban az atyák fiaikat temetik el. (Hérodotoz (Kr. e. 484-424) görög történetiró.) * * * Az állam vezetőségének elsőrendű feladata békéhez vezetni az embert. (Platon, görög bölcs.) * * * Elsősorban magadat tartsd békességben, akkor azután képes lész másokat is megbékéltetni. (Kempis Tamás egyh. iró.) * * * v Istenem óh, ki nagy Ur vagy az égben, a csillagokon fül, nézz le szelídre e csúf földre, hol öriiletes harc, szomorúság dúlja a békét, s csörgeti kardját Mars is amerre rohan, pusztul az élet Uram! (Janus Pannonius (1434—1472) pécsi püspök, humanista iró.) * * * Fél menyország, ahol béke van. (Luther, Asztali beszélgetéseiből.) * * * Adjátok kezembe hadihajók árát, és én Európa minden dombtetőjére egy kápolnát, minden völgyébe egy iskolát építek, és minden proletárlánykát úgy felöltöztetek, mint egy királykisaszszonyt. (Thomas Mann.) * * * Vatikáni zsinatunk törekvése találkozni más kér. egyházak törekvésével abban, hogy közelebb hozzák egymáshoz a népeket, hangsúlyozzuk a béke fontosságát. (XXIII. János pápa 1962. zsinaton elh. nyilatkozata.) Összegyűjtötte Vértesi Zoltán
