Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-04 / 44. szám
MAGYAR Thursday, November 4, 1971 16. oldal !❖ ❖ 'V tó* ❖ ❖ . Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ ❖ ❖ V TISZTA MUNKA (Folytatás) Nem is utasítottuk vissza. Péntek délután tehát négyesben nekivágtunk a kirándulásnak, és még alkonyat előtt megérkeztünk a tóhoz. Két tündéri bungalót béreltünk, és alkonyatkor már ott ültünk a teraszon gyönyörködve a tájban. Claudia és Roger olyan édesdeden bántak egymással, mint nászutasok a mézeshetek napjaiban. Ha nem lettem volna nős, kedvet kaptam volna a házassághoz . . . Mielőtt tovább mennék, el kell mondanom azt is, hogy ezekben a hétvégi kunyhókban nem volt bevezetve a gáz. Aki mégis főzni akart, gázpalackot bérelhetett. Ezt tettük mi is. Vacsorára már a gázon fórait teát ittuk, majd némileg komolyabb ital következett. Négyesben üldögéltünk Rogerék teraszán. A tó szelíden mosolygott a holdfényben, az asszonyok az ölünkben. Mit mondjak, még esókolóztunk is . . . Közben megbeszéltük, hogy mi, férfiak, korán reggel kievezünk a tóra, horgászni. Merő lovagiasságból otthon hagyjuk az aszszonyokat, hadd pihenjenek kedvükre, s a reggeli heverészés alatt is rólunk álmodhatnak. Még a reggeli készítésével sem akartunk nekik gondot okozni. — Drágaságom, — mondta Roger Claudiának — ne is fáraszd magad a reggelivel! Majd én mindent előkészítek. A villanyfőzőt máris összekötöttem a rádióval, és az órát hétre állítottam. A többi már az automaták dolga, te csak aludj nyugodtan, majd mi felébresztünk, ha visszatértünk. Legkésőbb hétre itthon leszünk. — Igazán drága vagy, — dorombolta Claudia, — csak aztán pontos légy! — Mint a halál! — tettem hozzá én, mert : már néhány korty whisky is dolgozott bennem. Hamarosan jó éjt kívántunk egymásnak, és ki-ki haza indult, illetve aludni tértünk. S csak utólag találtam különösnek, hogy amikor Rogertől elbúcsúzva megjegyeztem: öregem, honnan vetted azt az ötletet az automatikus teafőzéshez? — erre ő mitsem válaszolt, csak titokzatos mosoly kíséretében egy gumisapkát mutatott. Egy gázpalack gumisapkáját . . . Hogy voltaképpen mit és hogyan csinálta, azt Roger sosem mesélte el, és most már nem is fogja elmesélni. Csak föltételezem, hogy Roger egy darab papirt helyezett a villanyfőző lapja alá, hogy amikor az ébresztőóra automatikusan bekapcsolja a villanyt előbb a papir gyulladjon meg, s a papír lángja lobbantsa lángra a vékonyan szivárgó gázt . . . így a holdfényben mutatott gázpalacksapkát is csak később értettem meg. Roger már az este levette a sapkát, reggel pedig kinyitotta a gázcsapot is. A többit már a robbanásra bízta. Az aztán el is intézett mindent. Igazán tiszta munka volt! Másnap, pontosan 5 órakor Roger bezörgetett az ablakomon. Kiosontam a házikóból, s néhány perc múlva már kint jártunk a tavon. Nem mondhatnám, hogy valami nagy szerencsével jártunk, alig fogtunk valamit. A motorral is sokat bajlódtunk, végül is némi késéssel érkeztünk vissza. Roger egyre izgatottabban viselkedett. Időnkint leállította a motort, s a part felé figyelt. Amikor partra szálltunk, egyenesen a bungaló felé rohant. Én lihegve követtem. Amikor oda értünk, mintha csalódottság ült volna Roger arcára. — Viszlát a reggelinél! — mondtam, és magam is hazafelé indultam. Amikor viszszanéztem, Roger még a bungaló ajtaja előtt állt. Ebben a pillanatban benyitott. A levegőt hatalmas robbanás rázta meg, a faház a levegőbe repült. Vele repült Roger is . . . És Claudia? Csodálatos megmenekülését csak később tudtam megmagyarázni. Amikor mi ketten Rogerrel kora reggel kimentünk a tóra, Claudia is fölébredt, s gyanítva, hogy úgysem térünk vissza pontosan, az ébresztőórát — vagyis a villanyfőzőt — nyolc órára állította be. S bár visszafeküdt az ágyba, már nem tudott újra elaludni. Időközben megérezte a gázszagot is, de azt persze nem sejtette, hogy a gázcsapot éppen a férje nyitotta ki. Mindenesetre újra fölkelt, és átment a feleségemhez, megkérdezni, mi lehet a magyarázata a gázszagnak? És aztán ott ragadt a barátnőjénél . . . A többit már ismerik. Mi hét óra helyett nyolckor érkeztünk vissza a tóról. A villanyfőző is nyolcra volt beállítva. Roger beleesett saját csapdájába. Ebben a pilanatban odaát a templomban megszólal az orgona. — Kezdődik a gyászszertartás . . . Szaladok, nehogy lekéssem korán és tragikusan elhunyt drága barátom temetését . . . —VÉGE— A MENTŐ TANÚ A maga meséjétől az Óvodások sirógörcsöt kapnának! De a rendőrség számára még át kell dolgoznia a sztorit . . . — Esküszöm, felügyelő ur, ez az igazság. Kérdezzék meg a mentő tanúmat. — Legyen nyugodt, fiam, már elküldtünk érte. A szembesítésnél minden kidéiül. Addig pedig folytassuk a mesedélutánt. Hol is volt maga a kérdéses időpontban? Blanchard felügyelő átható pillantással nézett Tommy Horne-ra. Mint a kigyóbüvölő a megfélemlített kobrára. — Legalább egy kilométernyi távolságra voltam a Biltmore Hoteltől. Pontosan nem tudom megmondani, de az biztos, hogy a város másik végén tartózkodtam. Ha akartam volna, sem lehettem volna a tettes. Blanchard bólintott. Komoly arccal Corsi hadnagyra pillantott. A hadnagy rábólintott. — Úgy látszik — szólalt meg a felügyelő. — A fiúnak alibije van. — De még milyen alibije! — kiáltott föl megkönnyebbülve Tommy. — Bárki megirigyelhetné tőlem. És Shirley majd pontosan beszámol róla, amennyiben a felügyelő ur kívánja, hogyan is töltöttük el kettesben az egész éjszakát. — És maga, édes fiam — Blanchard hangja nagyon halkan csengett — azt szeretné, ha a rendőrség egy ilyen utcasarki tündérnek a vallomását készpénznek venné? Hallod, Corsi! Shirley mint mentő tanú! — Talán, mint kármentő tanú? — nevetett tele szájjal a hadnagy. — Sajnálom, nekem csak ilyen lány jutott. Nem barátkozhatok apácákkal. Shirley egyébként nagyon derék kislány, maguk is nyugodtan meghallgathatják. Legfeljebb utána néznek, hogy igazat vallott-e. És akkor máris kiderül, hogy ártatlanul gyanúsítanak. Ez olyan igaz, hogy akár most rögtön szabadon engedhetnek. — Hát hogyne engednénk szabadon — szólt nagy jóindulattal a felügyelő. — Meg is tesszük, amint Peterson visszaérkezik. Nem is tudom, Corsi, hol késik már az az ember? Corsi hadnagy fölpattant, és kiment a szobából. A felügyelő egyedül maradt Tommyval. — Akkor hát, Tommy — szólt Blanchard — maga nem is ismeri pontosan, hogy mi történt. Vagy talán ismeri? — Honnan az ördögből ismerném, amikor ott sem voltam. — No-no, ne heveskedjék, fiam. Majd elmondom. Éjjel 11 óra körül két gengszter — álarccal és rendőrségi 45-ös Colttal fölszerelve — benyomult a Baltimore Hotel előcsarnokába. A csarnok üres volt, csupán egyetlen ember állt a portáspult mögött. A két gengszter ezt az embert arra kényszeritette, hogy nyissa föl a páncélszekrényt és a trésorban levő értékeket — a vendégek értékeit — adja át nekik. — Mielőtt a szekrényt kinyitották volna, merő véletlenségből odaérkezett a szálloda detektivje, és a fickók kénytelenek voltak kereket oldani. Rövid tűzharc védelme alatt sikerült a kocsijukat elérni, de csak egyikük tudott elmenekülni, a másikat a járókelők segítségével elfogták. Ez a másik a maga kebelbarátja, Freddy Raymond. Mondhatnám azt is, régi, kedves ismerőse, sőt, lakótársa a dartmoori börtönből. Nagy vagány, de azért ezúttal lebukott. Nos, Tommy, nem óhajt nekünk gratulálni ehhez s. fogáshoz? (Folytatjuk)
