Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-11-04 / 44. szám

MAGYAR Thursday, November 4, 1971 16. oldal !❖ ❖ 'V tó* ❖ ❖ . Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ ❖ ❖ V TISZTA MUNKA (Folytatás) Nem is utasítottuk vissza. Péntek délután tehát négyesben nekivágtunk a kirándu­lásnak, és még alkonyat előtt megérkez­tünk a tóhoz. Két tündéri bungalót béreltünk, és alko­­nyatkor már ott ültünk a teraszon gyönyör­ködve a tájban. Claudia és Roger olyan édesdeden bántak egymással, mint nászutasok a mézeshetek napjaiban. Ha nem lettem volna nős, kedvet kaptam volna a házassághoz . . . Mielőtt tovább mennék, el kell monda­nom azt is, hogy ezekben a hétvégi kuny­hókban nem volt bevezetve a gáz. Aki mé­gis főzni akart, gázpalackot bérelhetett. Ezt tettük mi is. Vacsorára már a gázon fórait teát ittuk, majd némileg komolyabb ital következett. Négyesben üldögéltünk Rogerék teraszán. A tó szelíden mosolygott a holdfényben, az asszonyok az ölünkben. Mit mondjak, még esókolóztunk is . . . Közben megbeszéltük, hogy mi, férfiak, korán reggel kievezünk a tóra, horgászni. Merő lovagiasságból otthon hagyjuk az asz­­szonyokat, hadd pihenjenek kedvükre, s a reggeli heverészés alatt is rólunk álmod­hatnak. Még a reggeli készítésével sem akartunk nekik gondot okozni. — Drágaságom, — mondta Roger Clau­­diának — ne is fáraszd magad a reggeli­­vel! Majd én mindent előkészítek. A villany­­főzőt máris összekötöttem a rádióval, és az órát hétre állítottam. A többi már az auto­maták dolga, te csak aludj nyugodtan, majd mi felébresztünk, ha visszatértünk. Legkésőbb hétre itthon leszünk. — Igazán drága vagy, — dorombolta Claudia, — csak aztán pontos légy! — Mint a halál! — tettem hozzá én, mert : már néhány korty whisky is dolgozott ben­nem. Hamarosan jó éjt kívántunk egymásnak, és ki-ki haza indult, illetve aludni tértünk. S csak utólag találtam különösnek, hogy amikor Rogertől elbúcsúzva megjegyeztem: öregem, honnan vetted azt az ötletet az au­tomatikus teafőzéshez? — erre ő mitsem válaszolt, csak titokzatos mosoly kíséreté­ben egy gumisapkát mutatott. Egy gázpa­lack gumisapkáját . . . Hogy voltaképpen mit és hogyan csinálta, azt Roger sosem mesélte el, és most már nem is fogja elmesélni. Csak föltételezem, hogy Roger egy darab papirt helyezett a villanyfőző lapja alá, hogy amikor az éb­resztőóra automatikusan bekapcsolja a villanyt előbb a papir gyulladjon meg, s a papír lángja lobbantsa lángra a vékonyan szivárgó gázt . . . így a holdfényben mu­tatott gázpalacksapkát is csak később ér­tettem meg. Roger már az este levette a sapkát, reggel pedig kinyitotta a gázcsa­pot is. A többit már a robbanásra bízta. Az aztán el is intézett mindent. Igazán tiszta munka volt! Másnap, pontosan 5 órakor Roger be­zörgetett az ablakomon. Kiosontam a há­zikóból, s néhány perc múlva már kint jár­tunk a tavon. Nem mondhatnám, hogy va­lami nagy szerencsével jártunk, alig fog­tunk valamit. A motorral is sokat bajlód­tunk, végül is némi késéssel érkeztünk vissza. Roger egyre izgatottabban viselkedett. Időnkint leállította a motort, s a part felé figyelt. Amikor partra szálltunk, egyene­sen a bungaló felé rohant. Én lihegve kö­vettem. Amikor oda értünk, mintha csaló­dottság ült volna Roger arcára. — Viszlát a reggelinél! — mondtam, és magam is hazafelé indultam. Amikor visz­­szanéztem, Roger még a bungaló ajtaja előtt állt. Ebben a pillanatban benyitott. A levegőt hatalmas robbanás rázta meg, a faház a levegőbe repült. Vele repült Roger is . . . És Claudia? Csodálatos megmenekülését csak később tudtam megmagyarázni. Ami­kor mi ketten Rogerrel kora reggel kimen­tünk a tóra, Claudia is fölébredt, s gyanít­va, hogy úgysem térünk vissza pontosan, az ébresztőórát — vagyis a villanyfőzőt — nyolc órára állította be. S bár visszafe­küdt az ágyba, már nem tudott újra ela­ludni. Időközben megérezte a gázszagot is, de azt persze nem sejtette, hogy a gázcsa­pot éppen a férje nyitotta ki. Mindenesetre újra fölkelt, és átment a feleségemhez, meg­kérdezni, mi lehet a magyarázata a gáz­szagnak? És aztán ott ragadt a barátnő­jénél . . . A többit már ismerik. Mi hét óra helyett nyolckor érkeztünk vissza a tóról. A vil­lanyfőző is nyolcra volt beállítva. Roger beleesett saját csapdájába. Ebben a pilanatban odaát a templomban megszólal az orgona. — Kezdődik a gyász­­szertartás . . . Szaladok, nehogy lekéssem korán és tragikusan elhunyt drága bará­tom temetését . . . —VÉGE— A MENTŐ TANÚ A maga meséjétől az Óvodások sirógör­­csöt kapnának! De a rendőrség számára még át kell dolgoznia a sztorit . . . — Esküszöm, felügyelő ur, ez az igazság. Kérdezzék meg a mentő tanúmat. — Legyen nyugodt, fiam, már elküld­­tünk érte. A szembesítésnél minden kidé­iül. Addig pedig folytassuk a mesedélutánt. Hol is volt maga a kérdéses időpontban? Blanchard felügyelő átható pillantással nézett Tommy Horne-ra. Mint a kigyóbüvö­­lő a megfélemlített kobrára. — Legalább egy kilométernyi távolságra voltam a Biltmore Hoteltől. Pontosan nem tudom megmondani, de az biztos, hogy a város másik végén tartózkodtam. Ha akar­tam volna, sem lehettem volna a tettes. Blanchard bólintott. Komoly arccal Corsi hadnagyra pillantott. A hadnagy rábólin­tott. — Úgy látszik — szólalt meg a felügyelő. — A fiúnak alibije van. — De még milyen alibije! — kiáltott föl megkönnyebbülve Tommy. — Bárki meg­irigyelhetné tőlem. És Shirley majd pon­tosan beszámol róla, amennyiben a felügye­lő ur kívánja, hogyan is töltöttük el kettes­ben az egész éjszakát. — És maga, édes fiam — Blanchard hang­ja nagyon halkan csengett — azt szeretné, ha a rendőrség egy ilyen utcasarki tündér­nek a vallomását készpénznek venné? Hal­lod, Corsi! Shirley mint mentő tanú! — Talán, mint kármentő tanú? — neve­tett tele szájjal a hadnagy. — Sajnálom, nekem csak ilyen lány ju­tott. Nem barátkozhatok apácákkal. Shir­ley egyébként nagyon derék kislány, ma­guk is nyugodtan meghallgathatják. Leg­feljebb utána néznek, hogy igazat vallott-e. És akkor máris kiderül, hogy ártatlanul gyanúsítanak. Ez olyan igaz, hogy akár most rögtön szabadon engedhetnek. — Hát hogyne engednénk szabadon — szólt nagy jóindulattal a felügyelő. — Meg is tesszük, amint Peterson visszaérkezik. Nem is tudom, Corsi, hol késik már az az ember? Corsi hadnagy fölpattant, és kiment a szobából. A felügyelő egyedül maradt Tom­­myval. — Akkor hát, Tommy — szólt Blanchard — maga nem is ismeri pontosan, hogy mi történt. Vagy talán ismeri? — Honnan az ördögből ismerném, amikor ott sem voltam. — No-no, ne heveskedjék, fiam. Majd el­mondom. Éjjel 11 óra körül két gengszter — álarccal és rendőrségi 45-ös Colttal föl­szerelve — benyomult a Baltimore Hotel előcsarnokába. A csarnok üres volt, csupán egyetlen em­ber állt a portáspult mögött. A két gengsz­ter ezt az embert arra kényszeritette, hogy nyissa föl a páncélszekrényt és a trésorban levő értékeket — a vendégek értékeit — adja át nekik. — Mielőtt a szekrényt kinyitották volna, merő véletlenségből odaérkezett a szálloda detektivje, és a fickók kénytelenek voltak kereket oldani. Rövid tűzharc védelme alatt sikerült a kocsijukat elérni, de csak egyi­kük tudott elmenekülni, a másikat a járó­kelők segítségével elfogták. Ez a másik a maga kebelbarátja, Freddy Raymond. Mondhatnám azt is, régi, kedves ismerőse, sőt, lakótársa a dartmoori börtönből. Nagy vagány, de azért ezúttal lebukott. Nos, Tommy, nem óhajt nekünk gratulálni eh­hez s. fogáshoz? (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents