Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-10-07 / 40. szám
Thursday, October 7, 1971 MAGVAK HÍRADÓ 7. oldal FŐ A KÉNYELEM Irta: RUBY ERZSÉBET A tudósok és egyébb jósolók ijesztgetéseitől eddig valóban ijedeztünk. De már ezt is megszoktuk, — mert egyebet .nem tehetünk — hogy ha nem lesz vizünk, hát nem lesz. Levegőnk se lesz, mit lehet tenni? Velünk született adottságunk az önzés megnyugtat bennünket: Amig én élek nekem elég lesz a viz is és a levegő is. Viszont: ahogy jósolják, mindezek a veszedelmek már 20—30 év múlva bekövetkeznek; mit tagadjuk? kicsit megszeppenünk, mivel a korhatár meghosszabbításával, ezt az emberiséget elpusztító állapotot a 60—65 éves emberek is megérhetik. Nemcsak pazaroljuk a vizet, de meg is mérgezzük a levegővel együtt, amikor a felhasznált ipari és egyébb termékek salakjai, mint: salétromoxid, szénhidrogén, kénoxid és egyébb. gyilkos oxidok elzabálják előlünk az oxigént és megölik az oxigént lehelő fákat is. És miért? Mert megszoktuk a kényelmet és ezt a mindenkinek jótevő állapotot egyre jobban fokozzuk, az emberi telhetetlenság vágyával. Erre gondoltam, amikor Jóska fivérem három fényképes levelezőlapot küldött Balatonfüredről, ahol a feleségével: Rózsával nyaralnak, jobbanmondva Rózsa szivbántalmai miatt üdülnek. Idevonatkozólag érintenem kell Jóska pénztárcájának teherbíró képességét. Jóskának, mint nyugalmazott honvédőrnagynak olyan nevetségesen kevés a nyugdija, mint valamikor békében a daliás k.u.k. tisztek “Kaiser rock-ban feszítve botrányosan kevés nyugdijat kaptak. Jóska felsége, Rózsa nyugdíjas polgáriiskolai tanárnő magyar szakos, — ugyancsak kevés nyugdíjjal lépett le a katedráról . . . Mint békeidőben is a tanítókat megalázó kevés nyugdíjjal küldték pihenni. Jóska lehatározta, hogy junius 1-től, október SO-ig, tehát öt hónapig a Balaton partján pihennek, elfelejtve Budapest kormos szennyes levegőjét és ideglölő lármáját. Pénztárcájuk tartalmát számítva, öt hónapig nem lakhatnak hotelban, de még az alig olcsóbb motelban se, kibéreltek privát házban, egy nagyszoba, konyha lakást. Ezért is olyan borsos árat számított a tulajdonos, hogy le sem merem írni, mert úgy sem hiszi el az olvasó. Jóskának első levelezőlapján — többekközt — ezt írja: — Ózondus itt e levegő, isteni csend. Nem is tudom elképzelni, hogy birtuk ki eddig Budapest szennyes, fojtogató levegőjét és idegölő lármáját. Pár hét múlva a második lapon ezt Írja: — Áldott csend és béke. A kristálytiszta levegő szinte gyógyít. Nemsokára itt se lesz levegő, csak csend, temetői csend, mint a Holdon. Harmadik levelezőlapja: — Sietünk vissza Budapestre! Nem bírjuk itt ki öt hónapig; hiányzik a megszokott házikényelem. Inkább szivom a budapesti büdös levegőt, inkább magas vérnyomást kapjak a rettenetes zajtól, de kényelem nélkül nincs élet! Hát itt van a kutya eltemetve: Kényelem, gazdagnak, koldusnak, mert hozzászoktunk . . . hozzászoktattak bennünket. A kényelem ezerféle válfaját feltaláló géniuszok és azt véghezvivő gyárak elkényesztették a mai emberiséget. A repülőgép se elég gyors már. Pedig de kesesü szívvel látom amikor New Yorkból a számtalan repülőgép messze útjára indulva, vagy messze útjáról viszszatérve, már itt Brooklyn felett a repülőtér felé landolva olyan sürü fekete füstfarkat húz maga után, hogy elsötétedik a levegő. Az autó is bűnös, de a levegőszennyezésben a repülő vezet. A viz szennyeződése is katasztrofális, de mielőtt ez bekövetkezne, ivóvizünk se lesz. Ezt a drága kincset lelkiismeretlenül pocsékoljuk. Különösen az egyre jobban szaporodó és népesedő külvárosok. Kerteket locsolnak, a házuk előtti járdát vizsugárral tisztítják meg a portól. Semmiféle megelőző irányzatot nem olvasok, hogy valamikép be ne következzen a végzetes vízhiány. New York két nagy folyó közt fekszik, mint egy hosszú sziget és ezt a bőséges vízmennyiséget ipari, háztartási és locsolási tervezettel külön csöveken kellene a házakba vezetni. Az eddigi ivásra és főzésre: használni a tiszta vizet és az ugyancsak megtisztított folyóvizet mosásra, fürdésre és a fürdőszobában — ahol is a legtöbb vizet pazaroljuk kellene használni. A gáz és villany órák mellett vízórák is lennének, hogy ellenőrizzék a lakók tisztaviz használatát és a megengedett mennyiségen felül “pocsékolt” vízért büntetési összeget fizetnének. Hogy ez az elképzelés utópia? És sok pénzbe kerül? Kevesebbe, mint a háborúk és a Holdra való kísérletezések. Példának hozom a régi rómaiakat. Kr. e. 312- ben Appius Claudius censor gazdagabb volt, mint — mondjuk — Roekefellerék. Appius Claudius mutatott először követésre méltó példát, hogyan áldozhat a közjóért egy gazdag és hatalmas ur és “HOGY HASZNÁLJA FEL A NÉP ÉRDEKÉBEN AZ ÁLLAM VAGYONÁT.” Ez a nagyszerű római építtette az “Aqua Appia” vízvezetéket, hogy a jó kutak nélkül szűkölködő egészségtelen városnak a messze Praeneste vidékről szolgáltatja a forrásvizet. Ezt, a népet boldogító nemes teljesítményt követték az utód államvezetők is, különösen Augusztus császár áldozott sokat a vízvezetékekre. FLÓRIÁN TIBOR: KÉT HÓNAP AUGUSZTUS Érleli az időt a füillatu nyár, forró testén fölkuszik a láz, a tücsök szúnyogokkal vitáz, asszonyokat csipked a tóban a gúnár. SZEPTEMBER Halvány vonalat írnak az égre a fák, a nyáj kolompja felhőkig ér, vörös bogyókat csipked a szél, holt levelek hullnak, az alkony ledönti az árnyakat, köd lép lassan a völgyre, és lent, a köd alatt kutyával beszélget egy' ember, s itt velem egy másik: a Szeptember JOBB KÉSŐN MINT SOHA . . . VÁLASZ Lajos bácsi éppen kitálalta a vacsoráját, finom tejberizst, amikor kocogtattak a konyhaab-Nemsokára, Caligula császár építtetett a Campagna síkján Rómába vezető kolosszális vízvezetéket, melyeknek romjai ma is tanúskodnak a népért élő császár emberséges uralkodásáról. A vízcsövek nem a föld alatt voltak elhelyezve, — mint a többi, — hanem téglából és kőből épített magas ivekre helyezett csöveken folyt a viz Rómába. Ezek a ma is látható romok némelyike néhol harminc méter magasak. Ennek a vízvezetéknek kr. e. időkben történt építése olyan nagy teljesítmény volt, mint napjainkban a Holdra utazni. Kezdetleges technikával, de annál több rabszolgával mégis megcsinálták. És a mai ember nem tudná ezt követni? A római vízvezetékek emberfeletti teljesítménye mellett a mai csodálatos technikával nem volna olyan nehéz, mint ahogy elképzeljük. A levegő szennyeződésével és vészes elhasználásával még billiós költségek árán sem tudnánk megbirkózni, hogy a mérges oxidok el ne pusztítsák az éltető oxigént. Némileg vigasztaló tudat, hogy földünk nagy tüdeje: Afrika beláthatatlan nagy őserdői lehelik az oxigént. De már ott is megkezdődött a rombolás. Percenként döngetik le a százados fákat, hajléktalanná téve annak védtelen állatállományát — hogy a kiirtott erdők helyébe városokat építsenek. A titokzatos fekete Afrika, immár fehéredbe. Az állandó fehérek bevándorlása folytán gombamódra nőnek a városok ... és egyre több bennszülött lázadozik az őket elnyomó betolakodók ellen. Ma ugyanaz a térhódítás, vagy a népek honfoglalásának kegyetlen véghezvitele, mint Columbus amerikai utján az utána bevándorló jövevények kegyetlenkedése a bennszülött indiánok ellen. Nemsokára — különösen Délafrikában, a bennszülöttek is olyan rezervációkban élnek, mint Amerikában az indiánok. De addig még sok várost építenek a fehérek, sok erdőt kiirtanak és sok vér fog folyni mint minden olyan alkalomkor, amikor az erősebb ellenfél élni akar... A tulszaporodást túlhaladja a napról, napra ölünkbe pottyant kényelem. Könnyű megszokni, de lemondani nem tudunk róla, még kipusztulásunk árán sem . . . lakon. Házi papucsában odacsoszogott az ajtóhoz és kinyitotta. A küszöbön fejkendős, sötét ruhás néni állt. Barátságosan mosolygott és csak annyit mondott: — Megjöttem a válasszal, Lajos. Az ember előtt lassan, homályosan, de felderengett valami. Ez lehetetlen. Még negyvenhét esztendővel ezelőtt történt . . . — Legalább megkínálhatna, Lajos. Adna egy kicsit a tejberizsből? — Nagyon szívesen. Parancsoljon — dadogta Lajos bácsi. Egy darabig szótlanul ettek, aztán Jolán egy kis pátosszal megszólalt: — Maga, Lajos, negyvenhét évvel ezelőtt, július 4-én, délután háromnegyed háromkor megkérte a kezem. Egy gyönyörű rózsacsokrot is kaptam. Emlékszik? — Emlékszem. A csokor ötven koronámba került. — Én akkor egy kis gondolkodási időt kértem, a házasság komoly dolog. Nem lehet csak úgy fejjel nekimenni a falnak. Igazán mérlegeltem, fontolgattam, feleségül menjek-e magához. Nem mondom, negyvenhét év szép idő, de döntöttem. — Mi a válasza? — kérdezte izgatottan Lajos bácsi és feszült várakozással nézett Jolánra. Jolán lassan, ünnepélyesen megszólalt: — Határoztam. Soha nem leszek a felsége, Lajos. Kérem, viselje el fegyelmezetten. Lajos bácsi megkönnyebbülten felsőhajtott: — Nagyon köszönöm. Én még csak nyolcvanegy éves vagyok. Egyelőre nem szeretném lekötni magam. Jolánka, legyünk jó barátok. Hálás vagyok. Köszönöm, amit magától kaptam. Ennél többet nő nem adhat egy férfinek, mint hogy nem megy hozzá feleségül . . . Galambos Szilveszter
