Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-23 / 38. szám
16. óldal MACYAK Hí KAIK Thursday, Sept. 23, 1971 I* * ❖ ❖ ❖ ♦> * ❖ _______________________________ __ ❖ Elbeszélések és igaz történetek i EGY IFJÚ UR (Folytatás) Lajos kikönyökölve a páholy bársony vánkosára, leste Athea minden mozdulatát. Athea feltűnően óvakodott tőle és amenynyire szerepe engedte, folyvást távolodott attól az oldaltól, amelyen Lajos ült. Ha kénytelen volt arra közeledni, háttal a páholysornak énekelt vagy ha illemből egyszer mégis arra tekintett, zavar és sietség látszott tekintetén, ami különben nem volt sajátja. Lajos epekedő pillantással egy félmosolyt egy elszárnyaló sugarat várt a keresett szemekből, vagy legalább a tüntető megvetésnek abbahagyását, de Athea hü maradt tiltó szigorához. Csüggedten vetette a szenvedélytől lankasztott gróf Szalárdy Lajos hátát páholyának, majd türelmetlenül vágta előre magát a látcsövét keskeny fehér kezeibe ragadva, hosszan és merészen bámulta Atheát, aki ilyenkor zavarában remegett és mihelyt tehette, a kar közé vonult. — Nézzétek csak Szalárdyt, milyen izgatott, hogy a tenorista öleli Atheát — mondta a földszinten Lajos pajtásainak egyike. — Talán haragban vannak — szólt a másik — mert a hölgy egész darab alatt hátát forgatja rá. — Nem is hiszem én, hogy szeretné az a leány — súgta a harmadik. — Lehetetlen oly tettetés, mely soha el nem árulja magát. — Miért viseli hát mindig emlékeit? — Ki tudja, miként áll az ajándékok dolga? Henyéldyné azt vitatta velem, hogy a gyöngyöt vele s az ő neve alatt adatta Szalárdy, hátha a karéket és többi emlékeit is másoktól küldte s Athea nem is sejti, hogy tőle származnak? — Ez már azután kudarc! Ennyi pénzt kidobni és a végén felsülni! — tette hozzá az egyik s oly hangosan nevették ki Lajost, hogy a földszint pisszegni kezdett. Az igaz, hogy nyomorultul néz ki, sápadtabb az ürítőknél! — kezdte ismét valamelyik a földszinti beszélgetést. A földszinten ismét pisszegni kezdtek. Azután elkezdtek ezek az urak' Atheára látcsövezni, tapsolták, ujjongtak minden sikerült hangfutamnak s ha a mosolygó művésznő csillagszeme odatévedt, kézzel és virággal integettek tetszést és hódolatot. Athea mosollyal köszönte a kacér tapsokat, meghajolt, mélyen hajolt meg és... ez Lajos szivét tépte. — Hah, hálátlan kígyó, ki feledni tudja, hegy atyám tette őt a főváros félistenévé — gondolta és kétségbe esve látta Athea mosolyát, mellyel a kihívó tapsokat köszönte. Szűnni nem akaró tapssal záródott a felvonás és a koszorúk özöne zudult a színpadra. Athea pihegve állott jutalmai között, többször lebegett ki és be többszöri tapshivások folytán. A taps nem akart szűnni, s a lányka átszellemült arccal emelt fel egy szálat virágai közül, melyet csókkal illetet. A virág az urak ajándéka volt, akik kinyújtott karral a botrányig tapsoltak és kiabálták: “éljen!” Lajos áspistekintettel nézte vetélytársait és szilaj mérgében eszeveszetten csapkodta, vágta koszorúit a színpadra. Féltékeny rohama annyira szembeötlő volt, hogy a közönség szemtől-szembe nevette ki, mire magára vette köpenyét és szemrevágott kalappal maga után csapta az elhagyott páholy ajtaját. Kívül a csarnokban készen várta fényes legénye, aki fogattal jelent meg uráért, de ő valamit súgva neki, haza parancsolta lovait és szemébe huzva kalapját, egy bérkocsiba vetette magát. Arra nem gondolt, hogy Rigó Ferke és Pisze Pista, aki Ferkét elválhatatlan őrangyalként kisérte, felkaptak a kocsi hátsó bakjára. A szitáló esőben mogorván néztek ki a zajtalan utcák ... Lajos lelkében zavartan tolongott a színházi jelenet képe. A bérkocsi Athea lakása előtt állott meg. Mig Lajos csengetett a két hívatlan kisérő egy kiálló szeglet árnyában rejtőzött el. Gróf Szalárdy Lajos három húszast nyomott a házmesterné markába, aki rendes pesti szokás szerint ekkor már nem kérdezte, hogy kicsoda és mi járatban van, szabadon bebocsátotta. Tapogatózva haladt fel a sötét lépcsőn és kicsengette Athea komornáját, kinek hűségét bérben bírta. — Bettykém, engedékenységedre számítok — mondta nyájasan, miközben egy ropogós uj ötvenest csúsztatott kezébe — Kisasszonyodat akarom meglepni. Elrejtőzöm és ha aludni készül, meglepetést szerzek neki hirtelen megjelenésemmel. Bocsáss be, kérlek, szobáiba, s hallgasd el titkunkat, ha játék után hazaérkezik. Lajos elbújt a kedves termekben. Kesztyűjét, kalapját s köpenyét begyürte egy virágpolc mögé és Athea halványkék szalonjában foglalt helyet. — Hátha elvenném őt? — gondolta sóváran. — Hátha magamhoz láncolnám? Igen, igen, el kell vennem őt. Úgyis mi az életem nélküle? Lám, lám, mily igazán Írják a költők, hogy a tiszta szerelem megnemesiti szivünket! Összefont karokkal állt s szemei akaratlanul megakadtak néhány igénytelen metszeten, melyek egyikén angyali naivsággal állott egy pór lányka a pásztori háztáj békés udvarában. Körülötte halászok, gyümölccsel hajló gally, kezén galambkája — egy egész boldogság— s gömbölyű arcában élet és egészség. A kép alatt ez a felirat volt: “Óh, ha gazdag lennék!” A kép párján ugyanazon alak volt festve, aranybojtu kárpit mögött, márvány kandallónál, egy diszasztal ezüst edényei között. Csipkeköntöséről drágakő és gyöngyök füzérei lógtak, de álmodozó szenjén vágyak sugara látszott s elégedetlen lelkét nyomni látszott a fullasztó boldogtalanság. A kép alatt ez állott: “Bárcsak szegény volnék!” Lajos megdöbbent az eszmék ellentétén. E kép megmutatja — gondolta magában — mennyire nem kútfeje a szív boldogságának a kincs. Érezte, hogy e két kép tulajdonosa nem szeretheti őt, a vesztegetőt, az összeesküvőt. Átment a hálószobába, mely fehér volt és egyszerű. Vágyódó szemekkel nézte az ártatlan álmok nyughelyét és keblére szorította az arannyal hímzett török cipőt, mely a vetkőző angyal lábacskáira várt. Aztán felvette a hálófőkötőt, mely az ágyon előkészítve volt és összecsókolta azt. Majd széttekintett irigy szemekkel a titkos falak között, s az Íróasztal ékei között festett férfiarcképet pillantott meg. Mohón rohant azt megtekinteni. Ritka szabályos s életerős, lelkes arcot látott. Magas, tiszta homlok, értelmes, átható szemek, vonzó száj s az egésznek nemes, előkelő kifejezése, valamint a keresetlen, egyszerű öltözet ízlése elárulták, hogy nem mindennapi férfit ábrázol a kép. E kép láttára Lajost, a gőgös, reménytelen imádót kétségbeesés ragadta meg. Ki lehet a szerencsés. E pillanatban Petrarca alabástrom szobrára esett pillantása, melynek mintája és szelleme tökéletesen megegyeztek az anyja birtokában lévő szoborral. Eszébe jutott Athea viselkedése, midőn Beatrice szalonjában e szobor párját meglátta. Meggyőződéssé vált gyanúja, hogy Athea egy olasz szobrászba szerelmes, akinek arcképe oly elragadó. Az asztal jobb felén, egy bronzszobor lábai alatt talált egy kis olasz levélkét, melynek tartalmát szikrázó szemekkel olvasta: Hü Atheám! Csillagom boldogsággal bízat. Müvemet befejeztem, melynek eszméje, tárgya oly régtől foglalkoztatott. A kivitel annyira megnyerte a mübirák tetszését, hogy a hercegi muzeum jelentékeny összeget ajánlott érte. Hírem igy emelkedik, közelebb lesz a tiedhez, melynek hézagát végtelen szerelmem fogja betölteni. Husz-harminc nap alatt Pesten lesz boldog jegyesed : Adrián. — Vége, vége! — kiálltott őrült kacajjal Lajos, miközben mint villámsujtott megszédült. Kocsirobogások töltötték meg az utcákat, A színházból tértek haza a fogatok. — Kisasszony! Betty beteg — mondta a házmester cselédje, aki felkisérte lakásába a művésznőt. — Mi baja szegénynek? — kérdé részvéttel Athea. (Folytatjuk)
