Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-09-23 / 38. szám

16. óldal MACYAK Hí KAIK Thursday, Sept. 23, 1971 I* * ❖ ❖ ❖ ♦> * ❖ _______________________________ __ ❖ Elbeszélések és igaz történetek i EGY IFJÚ UR (Folytatás) Lajos kikönyökölve a páholy bársony vánkosára, leste Athea minden mozdulatát. Athea feltűnően óvakodott tőle és ameny­­nyire szerepe engedte, folyvást távolodott attól az oldaltól, amelyen Lajos ült. Ha kénytelen volt arra közeledni, háttal a páholysornak énekelt vagy ha illemből egyszer mégis arra tekintett, zavar és siet­ség látszott tekintetén, ami különben nem volt sajátja. Lajos epekedő pillantással egy félmosolyt egy elszárnyaló sugarat várt a keresett sze­mekből, vagy legalább a tüntető meg­vetésnek abbahagyását, de Athea hü ma­radt tiltó szigorához. Csüggedten vetette a szenvedélytől lankasztott gróf Szalárdy La­jos hátát páholyának, majd türelmetlenül vágta előre magát a látcsövét keskeny fe­hér kezeibe ragadva, hosszan és merészen bámulta Atheát, aki ilyenkor zavarában remegett és mihelyt tehette, a kar közé vo­nult. — Nézzétek csak Szalárdyt, milyen izga­tott, hogy a tenorista öleli Atheát — mond­ta a földszinten Lajos pajtásainak egyike. — Talán haragban vannak — szólt a má­sik — mert a hölgy egész darab alatt hátát forgatja rá. — Nem is hiszem én, hogy szeretné az a leány — súgta a harmadik. — Lehetetlen oly tettetés, mely soha el nem árulja magát. — Miért viseli hát mindig emlékeit? — Ki tudja, miként áll az ajándékok dol­ga? Henyéldyné azt vitatta velem, hogy a gyöngyöt vele s az ő neve alatt adatta Sza­lárdy, hátha a karéket és többi emlékeit is másoktól küldte s Athea nem is sejti, hogy tőle származnak? — Ez már azután kudarc! Ennyi pénzt kidobni és a végén felsülni! — tette hozzá az egyik s oly hangosan nevették ki Lajost, hogy a földszint pisszegni kezdett. Az igaz, hogy nyomorultul néz ki, sápad­­tabb az ürítőknél! — kezdte ismét valame­lyik a földszinti beszélgetést. A földszinten ismét pisszegni kezdtek. Azután elkezdtek ezek az urak' Atheára látcsövezni, tapsolták, ujjongtak minden si­került hangfutamnak s ha a mosolygó mű­vésznő csillagszeme odatévedt, kézzel és virággal integettek tetszést és hódolatot. Athea mosollyal köszönte a kacér tapso­kat, meghajolt, mélyen hajolt meg és... ez Lajos szivét tépte. — Hah, hálátlan kígyó, ki feledni tudja, hegy atyám tette őt a főváros félistenévé — gondolta és kétségbe esve látta Athea mosolyát, mellyel a kihívó tapsokat kö­szönte. Szűnni nem akaró tapssal záródott a fel­vonás és a koszorúk özöne zudult a szín­padra. Athea pihegve állott jutalmai kö­zött, többször lebegett ki és be többszöri tapshivások folytán. A taps nem akart szűnni, s a lányka átszellemült arccal emelt fel egy szálat virágai közül, melyet csókkal illetet. A virág az urak ajándéka volt, akik kinyújtott karral a botrányig tapsoltak és kiabálták: “éljen!” Lajos áspistekintettel nézte vetélytársait és szilaj mérgében esze­veszetten csapkodta, vágta koszorúit a szín­padra. Féltékeny rohama annyira szembe­ötlő volt, hogy a közönség szemtől-szembe nevette ki, mire magára vette köpenyét és szemrevágott kalappal maga után csapta az elhagyott páholy ajtaját. Kívül a csarnokban készen várta fényes legénye, aki fogattal jelent meg uráért, de ő valamit súgva neki, haza parancsolta lo­vait és szemébe huzva kalapját, egy bérko­csiba vetette magát. Arra nem gondolt, hogy Rigó Ferke és Pisze Pista, aki Ferkét elválhatatlan őrangyalként kisérte, fel­kaptak a kocsi hátsó bakjára. A szitáló esőben mogorván néztek ki a zajtalan utcák ... Lajos lelkében zavartan tolongott a színházi jelenet képe. A bérko­csi Athea lakása előtt állott meg. Mig La­jos csengetett a két hívatlan kisérő egy ki­álló szeglet árnyában rejtőzött el. Gróf Szalárdy Lajos három húszast nyomott a házmesterné markába, aki ren­des pesti szokás szerint ekkor már nem kér­dezte, hogy kicsoda és mi járatban van, szabadon bebocsátotta. Tapogatózva ha­ladt fel a sötét lépcsőn és kicsengette Athea komornáját, kinek hűségét bérben bírta. — Bettykém, engedékenységedre számí­tok — mondta nyájasan, miközben egy ro­pogós uj ötvenest csúsztatott kezébe — Kisasszonyodat akarom meglepni. Elrejtő­zöm és ha aludni készül, meglepetést szer­zek neki hirtelen megjelenésemmel. Bo­csáss be, kérlek, szobáiba, s hallgasd el tit­kunkat, ha játék után hazaérkezik. Lajos elbújt a kedves termekben. Kesz­tyűjét, kalapját s köpenyét begyürte egy virágpolc mögé és Athea halványkék sza­lonjában foglalt helyet. — Hátha elvenném őt? — gondolta só­­váran. — Hátha magamhoz láncolnám? Igen, igen, el kell vennem őt. Úgyis mi az életem nélküle? Lám, lám, mily igazán Ír­ják a költők, hogy a tiszta szerelem megne­­mesiti szivünket! Összefont karokkal állt s szemei akarat­lanul megakadtak néhány igénytelen met­szeten, melyek egyikén angyali naivsággal állott egy pór lányka a pásztori háztáj bé­kés udvarában. Körülötte halászok, gyü­mölccsel hajló gally, kezén galambkája — egy egész boldogság— s gömbölyű arcában élet és egészség. A kép alatt ez a felirat volt: “Óh, ha gazdag lennék!” A kép pár­ján ugyanazon alak volt festve, aranybojtu kárpit mögött, márvány kandallónál, egy diszasztal ezüst edényei között. Csipkekön­töséről drágakő és gyöngyök füzérei lóg­tak, de álmodozó szenjén vágyak sugara látszott s elégedetlen lelkét nyomni látszott a fullasztó boldogtalanság. A kép alatt ez állott: “Bárcsak szegény volnék!” Lajos megdöbbent az eszmék ellentétén. E kép megmutatja — gondolta magában — mennyire nem kútfeje a szív boldogságá­nak a kincs. Érezte, hogy e két kép tulaj­donosa nem szeretheti őt, a vesztegetőt, az összeesküvőt. Átment a hálószobába, mely fehér volt és egyszerű. Vágyódó szemekkel nézte az ártatlan álmok nyughelyét és keblére szo­rította az arannyal hímzett török cipőt, mely a vetkőző angyal lábacskáira várt. Aztán felvette a hálófőkötőt, mely az ágyon előkészítve volt és összecsókolta azt. Majd széttekintett irigy szemekkel a tit­kos falak között, s az Íróasztal ékei között festett férfiarcképet pillantott meg. Mohón rohant azt megtekinteni. Ritka szabályos s életerős, lelkes arcot látott. Magas, tisz­ta homlok, értelmes, átható szemek, vonzó száj s az egésznek nemes, előkelő kifejezése, valamint a keresetlen, egyszerű öltözet íz­lése elárulták, hogy nem mindennapi férfit ábrázol a kép. E kép láttára Lajost, a gőgös, remény­telen imádót kétségbeesés ragadta meg. Ki lehet a szerencsés. E pillanatban Petrarca alabástrom szobrára esett pillantása, mely­nek mintája és szelleme tökéletesen meg­egyeztek az anyja birtokában lévő szobor­ral. Eszébe jutott Athea viselkedése, mi­dőn Beatrice szalonjában e szobor párját meglátta. Meggyőződéssé vált gyanúja, hogy Athea egy olasz szobrászba szerel­mes, akinek arcképe oly elragadó. Az asz­tal jobb felén, egy bronzszobor lábai alatt talált egy kis olasz levélkét, melynek tar­talmát szikrázó szemekkel olvasta: Hü Atheám! Csillagom boldogsággal bíz­at. Müvemet befejeztem, melynek eszméje, tárgya oly régtől foglalkoztatott. A kivitel annyira megnyerte a mübirák tetszését, hogy a hercegi muzeum jelentékeny össze­get ajánlott érte. Hírem igy emelkedik, kö­zelebb lesz a tiedhez, melynek hézagát vég­telen szerelmem fogja betölteni. Husz-har­­minc nap alatt Pesten lesz boldog jegye­sed : Adrián. — Vége, vége! — kiálltott őrült kacajjal Lajos, miközben mint villámsujtott meg­szédült. Kocsirobogások töltötték meg az utcá­kat, A színházból tértek haza a fogatok. — Kisasszony! Betty beteg — mondta a házmester cselédje, aki felkisérte lakásába a művésznőt. — Mi baja szegénynek? — kérdé rész­véttel Athea. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents