Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-09 / 36. szám
IE. clidal MAOYAK HÍRADÓ ❖ ❖ ❖❖ * Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ ❖ * ❖ EGY IFJÚ US (Folytatás) Athea leült a hangszer mellé. Lajos le akart hajolni, hogy a hangjegyek között keressen és igy alkalmat nyerjen Atheához ének közben közelebb kerülni, de Zalánka megelőzte őt és hosszasan válogatta a dalműveket. Athea szeme ragyogóvá vált és csengő énekében oly szívből fakadt meleg lyrai bensőség áradt, mely az érzelem legrejtettebb erét is átjárta, felrázta és felolvasztotta. Énekében nemcsak a dallam áltató varázsa, nemcsak a csodálatra ragadó könnyűség és tökély, hanem főleg a való mély érzelem hódított. Még ehhez az olimpiai ifjúság és szépség, nemes női szerénység, kellemes mozdulatok! így jelenhetett meg a múzsa az őspogány eszméjében, midőn először imádta őt. Athea bevégezte az első dalt. Művészetét mély csend, hallgatag bámulat követte, mely őt kétségtelenül jobban magasztalta a legzajosabb tapsviharnál. Gróf Szalárdy, aki a művészeket hitvány naplopóknak tekintette, felállt és kezét nyújtotta. Beatrice grófnő irigyen merült titkos bírálatába és nem vallotta be, hogy érzi ennek a fiatal leányvendégnek ritka tökéletességi fokát és maga ózuginé, aki a túlzott étkezéstől bóbiskolni kezdett, lerázta magáról a kuglóf morzsáit és fel-felütötte Atheára álmos szempilláját. Athea más hangjegyet vett és Meyerbeer Ördög Róbertjét kezdte énekelni. Eközben a főispán beszédbe eredt Gyapjasyval: — Minő eredetű az ön örökbefogadott leánya? — kérdé őt. — Nemes születésű, kegyelmes uram — felelt Gyapjasy. — Mátyás üdéjében virágzó család voltak ősei, de később elszegényedtek. — Hogy vitte ennyire a dalmüvészetben? — Hajlama volt reá. Már öt éves korában, midőn árván hozzám került, Sára zongoráján egyre cincogott és alig hat hónappal később, anélkül, hogy valaki tanította volna, egy-két cigánynótát magától eljátszott. Később igen kért, hogy vinném Pestre, de bizony rosszabnak ismertem Pestet leírásból, mintsem egy gyermeket reá mertem volna bízni és inkább mestert hozattam házamhoz. A kis Juci haladt, mert az egybegyült atyafiságnak vasárnaponként nagy örömet szerzett éneke, de Sára néném haragudott reá, mert a kacskaringós trillákat szívesebben énekelte, mint az egyházi dalokat. Én aggódni kezdtem, mert komoly melancholia foglalta el és ebédnél sem járt az esze az ételen. A kertben késő éjjelig hallgatta egyedül a fülemüléket és lehelletfogytáig próbálta utánozni a hangjukat és ha a mezőn kocsiztunk, meg kellett a lovakat állítanom, hogy a pacsirta énekét mélán kisérhesse. A főispán Atheára nézett és elgondolkozott. Csodálta a géniuszt, mely minden akadályon át megtalálta a lehetőséget művészete kifejlesztésére. — Rövid idő múlva — folytatta Gyappasy a megkezdett életrajzot — mestere azt javasolta, hogy vigyem Jucit a fővárosba, mert ő már nem taníthatja tovább, hiszen képzettebb, mint ő maga. Én hajlandó voltam a tanácsot követni, hogy meggyorsítsam a kisleány elégületlen lelkét, de tudja az Isten, nem haladt. Egyszer egy olasz katonatiszt, gazdag selyemgyáros fia, jött Milánóból lóvásárra hozzám, aki a dalos árvát csodának találta. Többszöri énekpróba után úgy el volt ragadtatva a gyermektől, hogy elfeledkezve a lóvásárról, annak sorsán töprengett. Adjam — úgymond — Olaszországba. Ha költeni nincs kedvem, ő majd kölcsönzi a szükséges pénzt, mig a kis művésznő maga visszafizeti. Dehogy nem költők — mondtam én — ha halhatatlanság lesz a kölcsön kamata, és két hét múlva minánói lakos lett a kis alföldi csalogányból. Egyszer aztán levél érkezett tőle, hogy segélyemet többé ne küldjem, mert őt bálványozzák, igen jelentős összegeket keres és Atheának nevezi magát. Azután egymást követték dicsekvő sorai. Genua, Velence, Padua, Brescia és más müértő városokból jöttek levelei, pénzzel és száraz babérlevelekkel, melyeket dijkoszoruból szaggatott. Óh, de engem nem csak ez tett boldoggá. Én nagy műveltségének, ismereteinek, tömérdek eszének örültem, melyre tanulmányai elfoglaltsága közt tett szert... Fél évvel ezelőtt egy szép levelet küldött, mely minden igazítás nélkül beillenék aranyszáju Szent János könyvébe. Megírta abban, milyen fájdalmasan bántja a honvágy, mint szeretne hazajönni és művészetével országa müveit leányainak örömet szerezni. Csak egy hiányzik a földi boldogságához: hogy hazája koszorúját megnyerje. Megküldte a bíráló cikkeket, több neves herceg érdemajándékát és igen kért, eszközöljem ki az utat számára, hogy mire megjön, megismerjék ... Én persze kerestem ezt az utat, de nem értem célt, aztán egy-két hatalmas szó többet tesz, mint az apró táblabirás futkározás ... ezért vagyok bátor excellenciád kegyét kikérni, könyörögve további magas védelméért. — Bizhatik bennem. Atheát én a magyar művészet nyereségének tartom. Csak alkalma legyen magát bemutatni, kétségkivül készen lesz a győzelem és a dicsőség. A szinigazgatóságnál hathatósan ajánlani fogom. Gondom lesz rá, hogy a napi sajtó megérdemelt figyelmeztetéssel hívja fel a közönséget e tehetségre; félév múlva számíthat táblabiró ur saját nevének országos megünnepeltetésére. Gyapjasy ur a halhatatlanság bájitalától szédelegve hallgatta az Ígéretet ★ Gróf Szalárdy Lajos unottan ült sötét magányában pesti lakásán, mig kívül esős havat kavart a februári szél és csapongó szárnyával olykor megverte ablakát. Csengetett, és lámpát hozatott. Barna ölmagas legény hozta a bronzlámpát és íróasztalára helyezte. Néhány szép szobor állt azon és rámákban hölgyek arcképei és több csecsebecse. Lajos levágta magát asztalához, kihúzta a középfiókot. Jobbra egy szegletben, egy öntött gyik alatt válasz-váró levél feküdt szétbontva, tegnapról keltezve, a következő tartalommal: Uram! Szobalányom hallotta az ön inasától, hogy arcképemet több női arckép között íróasztalán tartja és gyanítani engedi, mintha tőlem kapta volna. Cselédpletykát nem szoktam forrásul használni, de kérdésemre, melyhez ilyen hir után jogom van, mások is megerősítették ez állítását. Azért sietek megtenni óvó tilalmamat, sokkal lovagiasabbnak tartva önt a női becsület kérelme iránt, hogysem tagadásával más útra kényszerüljek, mit nem szívesen tennék, de gyengedtelen hiúsága alól magamat nyilatkozat utján kellene az ön körében kimentenem. Athea, Lajos halvány arcképet vett ki a közép fiókból. Noha nem volt tökéletesen eltalálva, mégis reá lehetett ismerni Atheára. Epedőn, szenvedélyesen függött a képen. Merengése közben ingerültté vált arca; a tegnapi levél jutott eszébe és kikapta azt a réz gyik alól, hogy válaszoljon reá, de mielőtt tollát tintába mártotta, visszatette azt, mert a szégyen és indulat küzdöttek agyában, amiért elhalasztotta a feleletet. Szórakozottan vett elő egy csinos éktokot, melynek atlasz-bélésén párisi név és bélyeg aranylott. Igen drága karperec volt abban, belső fele azúr zománccal behúzva és rajta naphold megfelelő szinü drágakövekből és gyémánt csillagok, kívül pedig éjfekete emaille és a karperec koronáján tiszta smaragdokba foglalt órakép, mely hibátlan pontossággal járt. Tudta, hogy Athea a smaragdot és fekete szint nagyon szereti és neki szánta az ékszert. Lajosnak látogatója érkezett. Anyja, Beatrice lépett be az előszobából lyoni barna bársony öltözékben, keblén gyémánt bokrétával. Lajos a társalgást akkép folytatta, hogy az mielőbb Atheára terelődött. Beatrice rettenetes irigységében csepülni kezdte az énekesnőt és Lajos kedvezni akart neki, tehát igy felelt: (Folytatjuk) 1 Thursday, Sept. 9, 1971
