Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-02 / 35. szám
19 *!dal • MAGYAR HÍRADÓ * Thursday, September 2, 1971 BUDAPESTI RIPORT: IDEGENFORGALOM ÖNKRITIKÁVAL Mindenféle statisztika nélkül is, csupán a budapesti utcákat járva, megállapítható, hogy soha ennyi külföldi ven dég nem volt Magyarországon. Budapest éjjel. A túra ára 300 forint. Voltaképpen nem is sok. Ha a vendég mindent maga fizetne, jóval többe kerülne. (Oe azért a vendéglátóipar sem jár rosszul.) Indulás: este 8 órakor a Roosevelt térről, a jókedvűen lelkes Hedvig (nappal jogász, éjjel idegenvezetőnő) vezényletével, kényelmes buszon, nyolc különböző országból rekrutálódott, 36 vendég részvételével. Mindenki pontos, mindenki elegáns, mindenki jegyez. Hedvig útközben ecseteli az épületek rendeltetését németül, angolul, franciául, és a közelében ülőknek arra is válaszolgat, hogy mennyi nálunk az átlagkereset meg az anyasági segély és hogy hány lakás épül a tervben. Mindent tud, hangulatot teremteni is. Amint kanyarodunk felfelé- a Várba, nem a hangulatkeltés kedvéért mondja, hanem spontán, őszintén súgja a mikrofonba: “Soha nem tudnám 1 megunni ezt a panorámát’’ — és a busz utasai helyeselnek, az egymást eddig sosem látott utasok egymásra találnak: “Budapest gyönyörű.” Az első stáció a Várban a Régi Országház Étterem pincéje. Háromféle bor (nem lesz ez sok?) repetával, zsíros kenyér hagymával, cigányzene, “Hej, cigány !”nyal. Milyen nagy dolog is az idegenforgalom ! Félóra múlva az internacionális társaság egymást átkarolva énekel. Az Intercontinental halijában megkérdeztem Tanabe, tokiói mérnöktől: tudja-e, hogy a Szépművészeti Múzeumban Greco-, Raffael-, Tiián-, Rembrandt-, Van Dyck-, Goya-képek is vannak? Ezt mondja: —Ha tudtam volna, elmentem volna legalább egy félórára oda. Ez a szálloda egyébként remek, akár ki sem kellene innen mozdulni, de tessék mondani, egy ilyen luxushotelben miért nem vásárolhatok könyvet Budapestről? Odaléptem a hallban levő IBUSZ-kirendeltséghez, sorbaálltam, végül megkértem őket: húsz éve nem voltam itthon, állítsanak össze nekem valami jó, gazdag programot. Kezembe nyomtak egy kis prospektust azzal, nézzem át, keressek ki valamit, és fizessem be a dijat náluk. Szóbeli felvilágosítást, javaslatot, egyszó nem sok, de annyit sem kaptam. (Sokkal több, idegen nyleveket tudó, müveit ember kellene az idegenforgalmi irodákba, szállodákba, hogy a rengeteg vendéggel, lehetőleg egyenként foglalkozhassanak. A fizetővendég-ellátásra : a szállásadóknak csak egy kis százaléka tud idegen nyelvet, és már emiatt sem tájékoztatják vendégeiket. Vajon nem volna-e helyes, hogy magasabb szállásdijtéritést adjanak azoknak a szállásadóknak, akik legalább valamelyest megtanulnak idegen nyelveket?) De térjünk vissza éjszakai túránkra. A Márványmenyasszony a második állomás. Mi mással fogadhatna minket a cigányzene, mint a “Hej, cigány!”—nyal? Fél darab mini hortobágyi palacsinta, maximális bormennyiséggel, s már újra együtt énekel a táréGY DARAB MAGYAR MÚLT: MONOKO A monoki Kossuth-ház uj »szerzeményekkel gyarapodik. Az 1848—49-es szabadságharc vezérének szülőházában berendezett muzeum anygát a török államtól kapott, Kossuthra emlékeztető értékes mozaiktáblával, korabeli bútorokkal és egyéb emléktárgyakkal egészítik ki. Az erdős-dombos tájon fekvő kis falu nagy történelmi múltra tekinthet vissza. Régen a zempléni várurak birtokához tartozott, átvészelte a tatárdulást, befogadta Rákóczi szabadságharcosait, nemegyszer került főúri birtokperek középpontjába, de mindig talpraállt. Pedig lakóinak sokszor kellett menekülniük az égő, lerombolt házakból erdőségekbe, barlangokba. És mikor elvonultak a viharfelhők, az élet újra kezdődött a kedves, virágos völgyben. Borsod megye északkeleti csücskében, Szerencs szomszédságában húzódik meg szerényen Monok, a múltban elzárva a külvilágtól — ma már autóbuszon közelíthető meg. A házat, amelyben ma a múzeum van, az 1700-as évek második felében építették uradalmi tisztilak, illetve j ügyészi lakás céljára. Ebben a házban született 1802. szeptember 19-én Kossuth Lajos. Az idősebb monoki asszonyok ma is büszkén emlegetik, hogy szépanyáik dajkálták a gyönyörű kék szemű kisfiút. A Kossuth házaspár nyolc hónap után elköltözött Olaszliszkára, majd Sátoraljaújhelyre. A családi események következő évtizedei már a történelem lapjaira kerültek. Kossuth Lajos halála és hamvainak hazahozatala után terelődött a figyelem ismét Monokra, és erősödött meg a Kossuth-kultusz. A magyar nők osztoztak a nemzet gyászában, és Budapesten 365-en vállalták, hogy Kossuth mauzóleumán mindennap lesz friss virág — naponta más és más nő helyez el ott koszorút . . . A Kossuth Lujzának küldött részvéttávirat szövegét Jókai Mór fogalmazta meg, és négyezer nő irta alá. Az Országos Nemzeti Nőegyesület alakuló közgyűlésén kezdeményezte a szülőház megvásárlását a nemzet részére. írók és művészek közreműködésével nagyszabású bazárt rendezett a Városligetben, és a tiszta jövedelmet a monoki ház megvételére kívánta fordítani. Mivel a birtokos Andrássyakkal nem tudtak megegyezni, a házat nem sikerült megvenni. Évek múltán is csak annyit tudtak elérni, hogy a ház homlokzatán díszes emléktáblát helyezhettek el. A háború befejezéséig a grófi uradalom erdészetének központi hivatala volt ebben az épületben és 1949-ben adták át a házat, múzeumnak, emlékhelynek és 1960-ban Kisfaludi Stróbl Zsigmond bronz Kossuth-szobrát állították fel Monok főutcáján. A magyar szabadságharc vezére igy tért vissza szülőfalujába — jobbjában tartva a jobbágyszabaditás függőpecsétes okmányát. A monokiak büszkék falujukra és a jövőbe mutató tradíciókra. És a nagy embernek kijáró tisztelettel őrzik Kossuth Lajos emlékét. Kossuth Klára HIRDESSEN LAPUNKBAN saság, tovább sem akarnak menni. Közben érdekes találkozások is akadnak: egy idős meg egy nem is olyan régen a tengerentúlra szakadt fiatal magyar itt deríti ki, hogy Torontóban, egy utcában laknak. A fiatalabb: “Azért jöttem, mert honvágyam volt, meg hogy az édesapámat meglátogassam, hogy megy neki a sárospataki tsz-ben. Hál’ istennek jól.” Egy másik találkozás: ezen a túrán adott randevút egymásnak egy Ny. Németországbeli és egy Kelet Németországbeli házaspár, az asszonyok testvérek, a férfiak közül az egyik vasutas, a másik könyvtáros. A két férfi megkérdezte tőlem, hogyan lehetne magyar vasutasokkal és könyvtárosokkal találkozni? (Csoportos szakmai utazásokat is kellene szervezni, jóval többet, mint eddig.) Nem szégyen: a magyar konyha is vonzerő. Főleg a specialitások. A Citadella vendéglője — ez a következő állomásunk — bográcsgulyást tálal. És elsőként ismét a “Hej cigány”-t. Sírva vigadnak a vendégek, mert a gulyás olyannyira speciális, hogy a rengeteg paprika és bors révén a magyarok sem állják meg könnyezés nélkül. És megint bor, bor és bor . . . Az éjszakai túra utolsó állomása a Moulin Rouge. Mi mással fogadhatna minket az énekesnő, mint a “Hej cigány-”-nyal. Bizony, elég kopott, szegényes a Moulin Rouge külseje, a műsora is. A 300 forintban benne foglaltatik a pezsgő is, de alig fogy el néhány pohárnyi (majd eladja a lokál újabb vendégeknek), sokan műsor közben elmennek. Nem a sztriptíz hiánya miatt, hanem mert fáradtak az emberek. Összegezve? Bár — ahogy mondani szoktuk: vannak még hibák — a “Budapest éjszaka” túrán jól szórakoztak a vendégek. Milyen jó lett volna egy pohár sörre elcserélni másnap azt a sok pezsgőt, ami az előző éjszaka megmaradt! Ugyanis a másnap délelőtti, rekkenő hőségben, nyitott buszon három óra hosszat lebonyolított városnézés közben legalább a Citadellán, a vendéglőben, jó lett volna szomjat oltani, de ez nem szerepelt a programban. Este a folklórcentrumban (Fehérvári ut) a Budapesti Táncegyüttes vastapssal jutalmazott játékának szünetében is jólesett volna a vendégeknek egy pohár sör a büfében. Apróságok, de figyelmességként nyugtázták volna, mint ahogy ennek nyugtázták, hogy fiatal egyetemista vezetőnk délelőtt a Várba menet több olyan helyen állította meg a buszt, ahonnan a legjobban lehet fotózni a Halászbástyát, a Mátyás-templomot, a Várat. Ez a körút nagy vonzerő. A várbeli Történeti Muzeum is. Innen alig lehet tovább vinni a vendégeket, akiknek ime, a komoly látnivalók iránt nagy az érdeklődésük. S ide sorolom a magyar népművészetet is, megállapitásom a vendégek vásárlásaiban is igazolódik, hiszen egy tavalyi statisztika szerint a vendégek 36.4 százalékban népművészeti cikkeket vásároltak, a következő a sorban az italféle, 26.9 százalékkal, a hanglemez 7 százalékkal. A legkeresettebbek a népművészeti térítők. “Miért kicsik a népművészeti hímzésű blúzok ?” — kérdezték többen. A vendégek további kívánságlistája: több magyar népdal és — Liszt-, Bartók-, Kodálylemez, nagyobb választék régiségekből és — puli meg kuvasz kutyából. Hadd idézzek végül néhány mondatot Baranyai Ferenccel, a Budapesti Idegenforgalmi Igazgatóság igazgatójával folytatott beszélgetésemből. A többi között ezt mondta: — Valamit az idei terveinkről: 1971 végére a 28 budapesti szállodában 8965 hely lesz, ez 20 százalékkal több, mint 1970-ben volt. A fizetővendég-szolgálat keretében 9700-ra emelkedik. Az az érdekünk, hogy a vendég Budapestről rövidebfc kirándulásokat is tegyen, hogy minél többet ismerjen meg az országból. Nemcsak egyszeri, hanem visszatérő vendéget akarunk, és ezért kell tevékenykedni minden idegenforgalmi szakembernek és minden hazánkfiának, akiket a vendég azzal keres fel, hogy a magyarok hiresek vendégszeretetükről. GYÖRGY ISTVÁN Vad-Nyugat Nyugat Európában MÜNCHEN — Felső-Bajorországban egy élelmes vállalkozó felépítette Nyugat- Európa első “vadnyugati városát.” Az épületek az amerikai cowboyfilmek hangulatát idézik, és száz “bércowboy” részvételével mindennap rablótámadás-bemutatót rendeznek kiváncsi turisták számára. A “Forró puskák városá”nak nevezett vurstliban egyegy bemutató során kilenc mü-cowboy hal álhalát. A környékbeli községek >1 lakói most mozgalmat indítottak a vadnyugati város lerombolására. “Itt a gyerekek csak gyilkolni tanulnak” feliratú transzparenseket helyeztek el a mutatványos-város bejáratánál.