Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-09-02 / 35. szám

19 *!dal • MAGYAR HÍRADÓ * Thursday, September 2, 1971 BUDAPESTI RIPORT: IDEGENFORGALOM ÖNKRITIKÁVAL Mindenféle statisztika nél­kül is, csupán a budapesti ut­cákat járva, megállapítható, hogy soha ennyi külföldi ven dég nem volt Magyarorszá­gon. Budapest éjjel. A túra ára 300 forint. Voltaképpen nem is sok. Ha a vendég mindent maga fizetne, jóval többe ke­rülne. (Oe azért a vendéglátó­­ipar sem jár rosszul.) Indulás: este 8 órakor a Roosevelt tér­ről, a jókedvűen lelkes Hed­vig (nappal jogász, éjjel ide­genvezetőnő) vezényletével, kényelmes buszon, nyolc kü­lönböző országból rekrutáló­­dott, 36 vendég részvételével. Mindenki pontos, mindenki elegáns, mindenki jegyez. Hedvig útközben ecseteli az épületek rendeltetését néme­tül, angolul, franciául, és a közelében ülőknek arra is vá­­laszolgat, hogy mennyi ná­lunk az átlagkereset meg az anyasági segély és hogy hány lakás épül a tervben. Mindent tud, hangulatot teremteni is. Amint kanyarodunk felfelé- a Várba, nem a hangulatkeltés kedvéért mondja, hanem spontán, őszintén súgja a mik­rofonba: “Soha nem tudnám 1 megunni ezt a panorámát’’ — és a busz utasai helyeselnek, az egymást eddig sosem látott utasok egymásra találnak: “Budapest gyönyörű.” Az első stáció a Várban a Régi Országház Étterem pin­céje. Háromféle bor (nem lesz ez sok?) repetával, zsí­ros kenyér hagymával, ci­gányzene, “Hej, cigány !”­­nyal. Milyen nagy dolog is az ide­genforgalom ! Félóra múlva az internacionális társaság egymást átkarolva énekel. Az Intercontinental halijá­ban megkérdeztem Tanabe, tokiói mérnöktől: tudja-e, hogy a Szépművészeti Múze­umban Greco-, Raffael-, Ti­­ián-, Rembrandt-, Van Dyck-, Goya-képek is vannak? Ezt mondja: —Ha tudtam volna, elmen­tem volna legalább egy fél­órára oda. Ez a szálloda egyébként remek, akár ki sem kellene innen mozdulni, de tes­sék mondani, egy ilyen luxus­hotelben miért nem vásárol­hatok könyvet Budapestről? Odaléptem a hallban levő IBUSZ-kirendeltséghez, sor­­baálltam, végül megkértem őket: húsz éve nem voltam itt­hon, állítsanak össze nekem valami jó, gazdag progra­mot. Kezembe nyomtak egy kis prospektust azzal, nézzem át, keressek ki valamit, és fi­zessem be a dijat náluk. Szó­beli felvilágosítást, javasla­tot, egyszó nem sok, de annyit sem kaptam. (Sokkal több, idegen nyleveket tudó, müveit ember kellene az idegenfor­galmi irodákba, szállodákba, hogy a rengeteg vendéggel, lehetőleg egyenként foglalkoz­hassanak. A fizetővendég-el­látásra : a szállásadóknak csak egy kis százaléka tud ide­gen nyelvet, és már emiatt sem tájékoztatják vendégei­ket. Vajon nem volna-e he­lyes, hogy magasabb szállás­­dijtéritést adjanak azoknak a szállásadóknak, akik legalább valamelyest megtanulnak ide­gen nyelveket?) De térjünk vissza éjszakai túránkra. A Márványmeny­asszony a második állomás. Mi mással fogadhatna minket a cigányzene, mint a “Hej, cigány!”—nyal? Fél darab mini hortobágyi palacsinta, maximális bormennyiséggel, s már újra együtt énekel a tár­éGY DARAB MAGYAR MÚLT: MONOKO A monoki Kossuth-ház uj »szerzeményekkel gyarapodik. Az 1848—49-es szabadság­harc vezérének szülőházában berendezett muzeum anygát a török államtól kapott, Kos­suthra emlékeztető értékes mozaiktáblával, korabeli bú­torokkal és egyéb emléktár­gyakkal egészítik ki. Az erdős-dombos tájon fek­vő kis falu nagy történelmi múltra tekinthet vissza. Ré­gen a zempléni várurak birto­kához tartozott, átvészelte a tatárdulást, befogadta Rákó­czi szabadságharcosait, nem­egyszer került főúri birtok­perek középpontjába, de min­dig talpraállt. Pedig lakóinak sokszor kellett menekülniük az égő, lerombolt házakból er­dőségekbe, barlangokba. És mikor elvonultak a viharfel­hők, az élet újra kezdődött a kedves, virágos völgyben. Borsod megye északkeleti csücskében, Szerencs szom­szédságában húzódik meg sze­rényen Monok, a múltban el­zárva a külvilágtól — ma már autóbuszon közelíthető meg. A házat, amelyben ma a mú­zeum van, az 1700-as évek második felében építették uradalmi tisztilak, illetve j ügyészi lakás céljára. Ebben a házban született 1802. szep­tember 19-én Kossuth Lajos. Az idősebb monoki asszonyok ma is büszkén emlegetik, hogy szépanyáik dajkálták a gyö­nyörű kék szemű kisfiút. A Kossuth házaspár nyolc hónap után elköltözött Olaszliszkára, majd Sátoraljaújhelyre. A családi események következő évtizedei már a történelem lapjaira kerültek. Kossuth Lajos halála és hamvainak hazahozatala után terelődött a figyelem ismét Monokra, és erősödött meg a Kossuth-kultusz. A magyar nők osztoztak a nemzet gyá­szában, és Budapesten 365-en vállalták, hogy Kossuth mau­zóleumán mindennap lesz friss virág — naponta más és más nő helyez el ott koszorút . . . A Kossuth Lujzának küldött részvéttávirat szövegét Jókai Mór fogalmazta meg, és négy­ezer nő irta alá. Az Országos Nemzeti Nőegyesület alakuló közgyűlésén kezdeményezte a szülőház megvásárlását a nemzet részére. írók és mű­vészek közreműködésével nagyszabású bazárt rendezett a Városligetben, és a tiszta jövedelmet a monoki ház megvételére kívánta fordíta­ni. Mivel a birtokos András­­syakkal nem tudtak meg­egyezni, a házat nem sike­rült megvenni. Évek múltán is csak annyit tudtak elérni, hogy a ház homlokzatán dí­szes emléktáblát helyezhet­tek el. A háború befejezéséig a grófi uradalom erdészetének központi hivatala volt ebben az épületben és 1949-ben ad­ták át a házat, múzeumnak, emlékhelynek és 1960-ban Kisfaludi Stróbl Zsigmond bronz Kossuth-szobrát állítot­ták fel Monok főutcáján. A magyar szabadságharc vezére igy tért vissza szülőfalujába — jobbjában tartva a jobb­­ágyszabaditás függőpecsétes okmányát. A monokiak büszkék falu­jukra és a jövőbe mutató tra­díciókra. És a nagy embernek kijáró tisztelettel őrzik Kos­suth Lajos emlékét. Kossuth Klára HIRDESSEN LAPUNKBAN saság, tovább sem akarnak menni. Közben érdekes talál­kozások is akadnak: egy idős meg egy nem is olyan régen a tengerentúlra szakadt fia­tal magyar itt deríti ki, hogy Torontóban, egy utcában lak­nak. A fiatalabb: “Azért jöt­tem, mert honvágyam volt, meg hogy az édesapámat meglátogassam, hogy megy neki a sárospataki tsz-ben. Hál’ istennek jól.” Egy másik találkozás: ezen a túrán adott randevút egymásnak egy Ny. Németországbeli és egy Ke­let Németországbeli házaspár, az asszonyok testvérek, a fér­fiak közül az egyik vasutas, a másik könyvtáros. A két férfi megkérdezte tőlem, ho­gyan lehetne magyar vasuta­sokkal és könyvtárosokkal ta­lálkozni? (Csoportos szakmai utazásokat is kellene szervez­ni, jóval többet, mint eddig.) Nem szégyen: a magyar konyha is vonzerő. Főleg a specialitások. A Citadella ven­déglője — ez a következő ál­lomásunk — bográcsgulyást tálal. És elsőként ismét a “Hej cigány”-t. Sírva vigadnak a vendégek, mert a gulyás olyannyira speciális, hogy a rengeteg paprika és bors ré­vén a magyarok sem állják meg könnyezés nélkül. És megint bor, bor és bor . . . Az éjszakai túra utolsó ál­lomása a Moulin Rouge. Mi mással fogadhatna minket az énekesnő, mint a “Hej ci­­gány-”-nyal. Bizony, elég ko­pott, szegényes a Moulin Rou­ge külseje, a műsora is. A 300 forintban benne foglaltatik a pezsgő is, de alig fogy el né­hány pohárnyi (majd eladja a lokál újabb vendégeknek), sokan műsor közben elmen­nek. Nem a sztriptíz hiánya miatt, hanem mert fáradtak az emberek. Összegezve? Bár — ahogy mondani szoktuk: vannak még hibák — a “Budapest éj­szaka” túrán jól szórakoztak a vendégek. Milyen jó lett volna egy po­hár sörre elcserélni másnap azt a sok pezsgőt, ami az elő­ző éjszaka megmaradt! Ugyanis a másnap délelőtti, rekkenő hőségben, nyitott bu­szon három óra hosszat lebo­nyolított városnézés közben legalább a Citadellán, a ven­déglőben, jó lett volna szom­­jat oltani, de ez nem szere­pelt a programban. Este a folklórcentrumban (Fehérvári ut) a Budapesti Táncegyüttes vastapssal jutalmazott játé­kának szünetében is jólesett volna a vendégeknek egy po­hár sör a büfében. Apróságok, de figyelmességként nyugtáz­ták volna, mint ahogy ennek nyugtázták, hogy fiatal egye­temista vezetőnk délelőtt a Várba menet több olyan he­lyen állította meg a buszt, ahonnan a legjobban lehet fo­tózni a Halászbástyát, a Má­tyás-templomot, a Várat. Ez a körút nagy vonzerő. A vár­beli Történeti Muzeum is. In­nen alig lehet tovább vinni a vendégeket, akiknek ime, a komoly látnivalók iránt nagy az érdeklődésük. S ide soro­lom a magyar népművészetet is, megállapitásom a vendégek vásárlásaiban is igazolódik, hiszen egy tavalyi statisztika szerint a vendégek 36.4 száza­lékban népművészeti cikkeket vásároltak, a következő a sor­ban az italféle, 26.9 százalék­kal, a hanglemez 7 százalék­kal. A legkeresettebbek a nép­­művészeti térítők. “Miért ki­csik a népművészeti hímzésű blúzok ?” — kérdezték többen. A vendégek további kívánság­listája: több magyar népdal és — Liszt-, Bartók-, Kodály­­lemez, nagyobb választék ré­giségekből és — puli meg ku­vasz kutyából. Hadd idézzek végül néhány mondatot Baranyai Ferenc­cel, a Budapesti Idegenforgal­mi Igazgatóság igazgatójával folytatott beszélgetésemből. A többi között ezt mondta: — Valamit az idei terveink­ről: 1971 végére a 28 buda­pesti szállodában 8965 hely lesz, ez 20 százalékkal több, mint 1970-ben volt. A fizető­vendég-szolgálat keretében 9700-ra emelkedik. Az az ér­dekünk, hogy a vendég Buda­pestről rövidebfc kiránduláso­kat is tegyen, hogy minél többet ismerjen meg az or­szágból. Nemcsak egyszeri, hanem visszatérő vendéget akarunk, és ezért kell tevé­kenykedni minden idegenfor­galmi szakembernek és min­den hazánkfiának, akiket a vendég azzal keres fel, hogy a magyarok hiresek vendég­szeretetükről. GYÖRGY ISTVÁN Vad-Nyugat Nyugat Európában MÜNCHEN — Felső-Ba­­jorországban egy élelmes vál­lalkozó felépítette Nyugat- Európa első “vadnyugati vá­rosát.” Az épületek az ameri­kai cowboyfilmek hangulatát idézik, és száz “bércowboy” részvételével mindennap rab­lótámadás-bemutatót rendez­nek kiváncsi turisták számá­ra. A “Forró puskák városá”­­nak nevezett vurstliban egy­­egy bemutató során kilenc mü-cowboy hal álhalát. A környékbeli községek >1 lakói most mozgalmat indítottak a vadnyugati város lerombolá­sára. “Itt a gyerekek csak gyilkolni tanulnak” feliratú transzparenseket helyeztek el a mutatványos-város bejára­tánál.

Next

/
Thumbnails
Contents