Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-04 / 5. szám
Thursday, Feb. 4, 1971 MAGYAR HIRADO 9. oldal Szabó Dezső bakancsa Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Szabó Dezső a legnagyobb magyar író 1945 január 13-án éhen halt az egyik József körúti bérház pincéjében. Nem tudom mit érezhetett élete utolsó napjaiban az óvóhely sötét tömlöcében, ahol a szorongó és fásult élet savanyú és áporodott gőzei rothasztották a levegőt és a mocskos falakra halálcsirás nyirkok tapadtak Félelmesen megrázó lehetett a szenvedése, mikor a búcsú súlyos óráiban megértette, mennyire nem ér semmit az élet . . . A vele folytatott utolsó beszélgetésemet sohasem fogom elfelejteni. Olyan késő őszi délután volt, amelyben minden árnyékká változik. A háza előtt kóvályogtam és valami titkos sugallatra felgyalogoltam hozzá. A megbeszélt hétszeri kopogtatásra sem nyitott ajtót, mire visszaindultam. A fordulónál ösztönösen megálltam, mert úgy éreztem, valaki utánam néz . . . Szabó Dezső ekkor már rémesen félt a látogatóktól. Szálasi rendőrségét várta. Attól tartott, hogy elhurcolják. Utánam lesett és mikor visszafordultam, megismert és kinyitotta az ajtót. — Ne csodálkozzon — mondta, hogy félek . . . Olyan időket élünk, amelyekben minden lehet . . . Csend ülepedett sokáig közénk ... De a tekintetünk, mint két egymásra fordított fényszóró szavak nélkül is elmondott mindent. Pálinkával és süteménnyel kinált. — Egyen — biztatott . . . Hosszan nézett rám, miközben arra gondoltam, hogy hányszor látom még az ősz mestert. Megérezte, hogy mi jár a fejemben. Furcsa telepátia révén, megtalálta szeretteivel a kapcsolatot, át tudta venni még a gondolataikat is. Nekem egyszer mondotta, hogy édesanyja betegségét is magára vállalra, hogy megkönnyítse a kedves napjait, óráit . . . — Én tegnapra vártam magát! Miért nem jött el? Hát igy elhagy? Nem törődik velem? Szavai taglócsapásként hullottak rám . . . Pláne, mikor ezt mondta : — Talán utoljára látom magát. — Majd látva elképedésemet önmegadó gúnnyal a szája körül csendesen azt mondta: Na ne féljen, nem magával történik a baj, hiszen fiatal és erős katona . . . Nálam, itt, ebben a házban történik valami kegyetlen rossz. Már megütött a szele . . . Lehet a halál járt itt nálam. A szemébe néztem . . . Megbabonázott a zseni szeme . . . Aki csak fényképről ismerí, arcát, el sem képzelheti, milyen volt a szeme. Zömök teste fölött valósággal virrasztóit. A szemei sugározták ki a zseni lényegét. A magas régiót . . . Most elnéztem mély barázdáit az arcának. Az egyik, amelyik felért a szájáig, olyan hosszú volt mint maga az élet . . . Mennyi lemondás, sajnálat, borzalom ült az arcán . . . Mikor nagyon dühös volt, akkor furcsán csücsörítette a száját. Most is úgy csinált. Szeszélyes ráncokba szaladtak össze arcán a ráncok. Száját elkeskenyitette a belső indulat. Egyszerre olyan hideg és éles lett ez a száj mint a torkot elvágó kés. Én is megéreztem egyszerre, hogy a halál jár itt. De nem szóltam, ő öntötte szavakba a végzetet. — Maga biztosan megéri, — fordult hozzám teljes bizalommal — ennek a háborúnak a végét. S amikor lecsillapultak az indulatok, mondja el az utolsó kívánságom: — A Gellért hegy tetején akarok megpihenni. Ott jelöljék ki a síromat, hogy mindig lássam ezt a várost. Érezni akarom az epedő sóhajokat. A testté vált fájdalom sírását. A könynélkiili zokogás lélekfacsaró keserűségét. Lobogjon felém a vágy mindent adó lihegése. A vértmaró csókok, melyek asszonyi szájon keresztül lobogtatják a poklok tüzét . . . Zarándokoljanak el hozzám a terhes anyák és halljam sóhajos kívánságaikat és meg tudjam áldani még a születése előtt a jövendő magyar életeket. Én bocsássam el kegyesen őket a részegen tántorgó alkonyi nap csókzuhatagában, amikor az élet ezerszine lobogva haldoklik bennem és tele szórja gyémántos sugaraival az utakat borító tarka virágszőnyeget, amik a hulló levelekből és virágszirmokból peregnek áhitatosan a langyos este elé. Meztelen lábuk motozó neszét igya fel a szomjazó föld és a soktitku éjszaka mélyén muzsikáljanak nekem — a boldogságról . . . Megpróbáltam vigasztalni Szabó Dezsőt, hogy ne féljen a haláltól, messze van az még ... A Mester nem hitt nekem. Tudta, hogy meghal. Megkérdeztem tőle, miért nem megy el vidékre. Miért várja meg itt Pesten az ostromot? — Van itt egy fiatalember — mondta — szentendrei. Ki akart cipelni magával, hogy ott várjam meg náluk a háború végét . . . De én nehezen mozdulok ki a megszokott helyemről . . . De annyira kérlelt, hogy elhatároztam, mégis kimegyek. Azt mondtam neki, hogy kerítsen egy 41-es számú bakancsot, mert az olyan vidéki élethez, a sárhoz, a hóhoz, a csatangoláSokhoz bakancsra van szükségem. De látja, nem tudott keríteni és kezével lemondó mozdulatot tett. S LELKI KLINIKA (Folytatás a 8-ik oldalról.) VÁLASZ. — Valódi, komoly idegesség ellen ami betegség, egyetlen biztos módszer az orvosi kezelés, gyógyszerrel vagy más orvosi módon. De az olyan ideges ember, aki nem érzi szükségét az orvosi kezelésnek, az nem ideges, csak idegeskedő. Idegesség címén zsarnokoskodik a környezetén és a környezete az oka, ha a zsarnoksága egyre fokozódik. Az ilyenre nem illik az elnevezés, hogy ideges bolond. Ellenkezőleg: akkor lenne bolond, ha nem idegeskedne, hiszen úgy bánnak vele, mint a himes tojással, a legzavaróbb követeléseit is teljesítik, legcsunyább viselkedését is elnézik nehogy felidegessitse magát szegényke. Az elkényeztetett csecsemő is minduntalan megkapja a cuclit, mert nem akarják, hogy bőgősével felverje a házat. Az emberek, családtagok, barátok, ismerősök egyaránt nem szeretik, ha vitatkozás közben folyton a szavukba vágnak, letorkolják őket és hadonásznak az orruk előtt. Ezért inkább mindent ráhagynak az úgynevezett ideges emberre, aki aztán ebből arra következtet, hogy mindig neki van igaza. A maga esetére házi-kurát ajánlok: ha a férje nem akar orvoshoz menni, vegye el tőle a cuclit, ne kezelje megadó kiméletességgel, ne engedjen fát vágni a hátán. Nem fog jeleneteket rendezni, ha látja, hogy nincs közönsége, amely hajlandó végigszenvedni. * :jt .1= MRS. A. L. (Cleveland). — A férjem tanácsolta, hogy Írjak Miss Homokinak és kérdezzem meg. Van itt egy nő és egy férfi, a nő férjezett, a férfi nős. Mind a ketten különváltak a házastársuktól, de egyik sem tud elválni és mégis együtt vannak. Azelőtt barátkoztunk, a férjem most is barátkozni akar velük, én azonban nem egyezek bele. Nem akarom, hogy olyan pár járjon hozzánk, aki nincs megesküdve, mert az nem erkölcsös. VÁLASZ. — Nem osztom a véleményét. Vanezt én a végzet akaratának veszem és — nem megyek, itt maradok! Szabó Dezső áhította a gazdaságot, a pénzt, mert az hozza el a függetlenséget. A pénz, amivel tervezni, építeni lehet. Egy életen át hajszolta, loholt utána. Megszállottként üldözte és mindig filléres gondjai voltak. Lakásproblémák. Öltözködési hiányosságok. Mindenki becsapta, aki a közelébe került . . . Ezen az utolsó találkozáson sok pénze volt. Halomba feküdtek a kézi táskájában a százasok. Furcsa szeszélye az életnek. Akkor adott neki, mikor már nem tudott mit kezdeni a pénzzel. Amikor már minden — késő volt. Egy pillanatra láttam rajta a nagy kísértést, amit a bankók váltottak ki benne. Villámként cikázott át rajta a pénz. utáni mohó vágy hajszája. De leküzdötte magát. Kiegyenesedett. Igazi király volt abban a pillanatban. — Az Írók félistene . . . Szabó Dezső jóságos tekintete végigsimitott rajtam és a szavait, ó, a szavait, nem lehet sohasem elfelejteni. Felém sugárzott lelke bölcsessége a tiszta igazság a jószándék és a meleg szeretet: — Nézze csak, közeledik a világ vége ... A halál szemei bevilágítják az éjszakát . . . Maga fiatal és erős. Maga elmegy innen . . . Tudom, érzem, hogy búcsúzni jött, magának szüksége lesz pénzre. Szeressen, öleljen, csókoljon helyettem is! Adjon pénzt érte s — gondoljon ilyenkor rám . . . Ne tiltakozzon — fogadja el. Én fáradt, öreg ember vagyok — és megfogta erősen a kezemet . . . — Nézze: ha életben maradok, máris megérte . . . Ha pedig meghalok, minek találja meg — idegen? Szabó Dezső 1945 január 13-án éhen halt . . . Ölében egy bankjegyekkel teli, zsúfolt kézirattáskát szorongatott . . . nak bizonyos, általában elfogadott erkölcsi és társadalmi normák. Ezeket azonban nem lehet mereven kezelni. Megtörténik, hogy a partnerek valami súlyos akadály miatt nem tudnak elválni és megesküdni, de ennek ellenére szebben élnek, és együttélésüknek több az emberi és erkölcsi tartalma, mint ha három házasságlevél fűzné őket egymáshoz. ÁLLATI HISTÓRIÁK Két légy beszélget. — Hogy ezek az emberek milyen ostobák! — Miért, kollégám? — Óriási pénzen plafonokat építenek, mégiscsak a padlón járnak . . . * X * — Képzelje, uram, tegnap elvittem a lovamat moziba, és nem akarták beengedni. — De hát, uram, hogyan jutott eszébe a lovát moziba vinni ? — ő mag-a kért rá, ugyanis olvasta a regényt, amiből a filmet Írták . . . * * Két százlábú áll Sophia Loren reklámplakátja előtt és beszélget. Azt mondja az egyik százlábú: — Nézd csak, milyen gyönyörű lábai vannak . . . Mire a másik sajnálkozva jegyzi meg: — Igen, de meg kell őszintén mondanom, nagyon kevés van neki belőle . . . * * * Két kisegér elefántot fogott, és meg akarták enni ebédre. Az egyik egérke azonban igy szólt: — Nem gondolod, hogy egy elefánt kevés kettőnek? Tudod mit, én fogok még egyet! Az egérke el is ment, és rövidesen hozott is egy másik elefántot. A párját azonban jajveszékelve találta, egyedül: — Nem tehetek róla, megszökött tőlem. A másik magánkívül ráförmed. — Ne hazudj, még most is azt rágod! . . . Bxék«Iy-Molnár Imr*
