Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-07 / 1. szám

8. oldal

MAGYAR HÍRADÓ

Thursday, Jan. 7. 1971

KLEOPATRA

Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE

Az emberi lélek többnyire logikátlan, cselekvésében sokszor éppen a fordítottja az ésszerűségnek, s rendszerint mindig más, mint amit joggal várni lehet.

A háború, az üldözés különböző betegségeinek a stigmáit hordjuk magunkon. Nemcsak a világ áll tótágast, de az emberi lélek is, s vele az ember beállt cirkuszi bohócnak az élet arénájába.

Az állatok cselekedeteiben inkább meg lehet találni a logikai összefüggést; legyen erre példa az alábbi történet;

Kleopátrának hívják szép boxer kutyámat. Kutyasors, hogy nála is elkövetkezett a szülési időszak. A boxer kutyáknál általában nem megy ez olyan simán: finomkodó kényesség a főjellemvonásuk s az ilyen finnyás dámáknak — “akiknek” az őseiben sok a nemesi vér — mindig akad valami komolyabb bajuk.

Kleopátra is orvosi segítségre szorult és csak operációval tudta kicsinyeit a világra hozni.

Kissé elbágyadt a műtét után, de ez egyáltalán nem zavarta anyai kötelességének teljesítésében.

Minduntalan meg-megnyalogatta kicsinyeit s az apróságok száján habosán lecsorgott a tej, ahogy kéjesen cuppogtak az anyai emlőkön.

Hét kicsi, esetlen kutyakölyök. Még a színükben sem egyformák, mintha felmenőágon az ősök is megelevenedtek volna a most született utódok képében . . .

Egyik sárgácska, a másik halványan ezüstös szinti, van, amelyik vörhenyes, egyik halványabb, a másik világosabb. Az egyik kis fin-kutyának a nyakán fehér kaláris csillog, mintha egy szép nyaksálat viselne; arcuk hófehér vagy szurokfekete, ami szelíddé, vagy félelmetessé teszi külsejüket.

Utoljára hagytam a legszebbet, amelyiket kiválasztottam magamnak, azzal a szándékkal, hogy megtartom. Ez a kicsi jószág olyan füstösfekeítécske, mintha egy szénégető kéményen érkezett volna a világra.

Kutyám, mint emlitettem, finnyás jószág és a szépséges egyiptomi királynő, Kleopátra nevének hordozója ezen a földi világon.

Nem sok baj volt eddig vele, mert nagyon szerettük egymást és sokszor szavak nélkül is elbeszélgettünk. Én tudom, hogy a kutya ilyenkor mindent megértett.

S most mégis egy kis baj történt. Dajkálni akartam a csöppségeket, amikor egy hirtelen morgással bekapta a kezemet, amikor a kiskutyákat ki akartam szedni a fészekből. Arra a kiskutyára voltam szörnyen kiváncsi, amelyiket kiválasztottam magamnak. Amelyiknek a homloka <alatt ott van a kiválasztottak jele: a fekete csillagocska . . .

Egy pillanatig tartott az egész. Szinte megkövültem a nemvárt ijedtségtől: kezem kikaptam a kutya szájából és egy hirtelen ütéssel észre akartam téiúteni a levegőt még zihálva kapkodó anyakutyát. S akkor szemünk egy villanásban találko- ZOtti

Kleopátra kétségbeesett szomorúsággal nézett rám, s valódi könnyek potoygtak a szeméből. A kéz, amely ütésre indult, simogatóan ereszkedett a kutya fejére. Melegen, szeretettel, úgy, ahogy talán még sohasem . . .

A jelenetet végignézte a doktor is. A kutyusok lélektanát boncolgató orvos szűkszavú komolysá,gával mondta el a diagnózist:

— Ez a kutya teljesen kisajátította magát. Nem tűri el, hogy mást is szeressen rajta kívül. Még a

kicsinyeire is féltékeny. Mi idegenek vagyunk neki, teljesen közömbösek, mi ápolhatjuk, fogdoshatjuk a kölykeit . . .

Ez hát a kutyák lélektana, amiből egyet meg lehet tanulni:

Csak annyit, hogy az élet értelme a szeretet: szeressünk nagyon és hagyjuk, hogy szeressenek . . .

Mert a szeretet legyőzhetetlen. Kutyánál is és embernél is . . .

FÉRFI SAROK:

L Á Z G Ö R B E

Rejtélyes, mindig csak este jelentkező, néhány tizednyi láz tartotta sakkban óta napok Sebestyén Amadéét, akit szíikebb hazájában egyszemélyben festőnek, műgyűjtőnek, szobrásznak, kisipari bedolgozónak és bölcselőnek egyaránt ismertek volna, ha ideje nagy részét nem a fazekas mesterségre és a folyóvízi rákszedésre pazarolja, így sose tudták róla, hogy sokféleségének melyik ágával áldoz hobbyjának és melyikkel a megélhetésnek. Összetettségével tulajdonképpen megverte az Isten. Ráérő idejében sorra elemezte tevékenységeit foglalkozási ártalmuk szerint. Hipochonderségében folyton szimatolta, tapogatta önmagát, hogy megvan-e minden külső szerve és belsősége, orrából, füléből, tüdejéből és májából nem hiányzik-e fikarcnyi darabka, netán zsugorodás lépett fel nála valahol, esetleg valamelyik permanens fertőzés áldozata, rejtett daganaté, csak még nem tud róla.

Ilyen előzmények közepette kereste fel ismételten orvostudós barátját, hogy bizonyosságot szerezzen az esti lázak kiváltásának okáról, annak gyógyításáról, továbbá a baj lehetséges megelőzésének módjáról.

— Semmi újabbat nem találok nálad, öregem — nyilatkozott az orvostudós a sokrétű vizsgálat befejeztével. Küldhetnélek akár fát vágni, bukfencet vetni. Fölmászhatsz a legmagasabb ház meztelen falán is, hogy a legfelső erkélyen szerenádot adhass egy szépasszonynak. Választhatsz főkönyvelést is, amig a mérleg serpenyőjét nem húzod magadhoz. Lehetsz rikkancs és kardnyelő, kigyóbüvölő és akvarista, s uram bocsáss: nem kell kímélned magad az erősebb gondolkozástól. Szóval igy ... akarom mondani, cselekvéssel is. Végül pedig fáradj át a szomszédos nővérszobába és kérjél két lázmérőt egyszerre, egyet a jobb, egyet a bal hónod alá. Aztán majd meglátjuk — fejezte be monológját a professzor.

— Szorítsa jól oda, nehogy kiejtse! — utasította a nővérke, egy csinos, özikeszemti lány, aki karóráját egyeztette a páciens ketyegőjével. — Tíz percig csak kibirja ülve, mozdulatlanul? — kérdezték az őzikeszemek, s attól a pillanattól fogva két pár szem nézegette egymást. Aki nem érti a szemek beszédét, annak mit sem mond a tekintetek varázsa.

— Ugye, magának nemrégiben még kontya volt? — kérdezte az őzikeszemütől, a páciens.

— Igen — csodálkozott rá a kérdésre.

— Így rövid hajjal előnyösebb az arca karaktere.

— Tényleg? — kapott a hajához önkénytelenül a lány, hogy az arcán átfutó pirt palástolja. — Letelt viszont a tiz perc. Szabad? — nyújtotta kezét a hőmérőért.

— Ha lehetne hangosabban, hogy én is halljam — sürgette szóra az őzikeszemüt a páciens.

— A jobb oldali 97,8, a bal oldali pedig . . . hm . . . 98.6.

— Hát ez hogyan lehetséges?

— Majd a professzor ur megmondja. Tessék,

fáradjon át hozzá — nyitotta ki a nővérke páciense előtt az ajtót, de nem csukta be egészen.

— Ekkora különbség nem lehet. Kérlek, valamelyik lázmérő rossz. Kérjél másik kettőt — mondotta a professzor.

— Most nem, majd máskor, ellenkezett Amadeo. — A különbség viszont érthető a számomra. Tudod, kérlek, a szív nagyobb része balra esik. No mármost a nővérke és a szívnek ez a balra billenése . . . szóval egész lényem jobbik része . . . hogy is mondjam . . .

— Értem, kérlek ... — nyújtott kezet búcsúzáéra a professzor, Sebestyén Amadeo pedig gyorsan távozott.

— Nővérke, kérem — fordult az őzikeszemiihöz —, a professzor ur úgy rendelkezett, hogy ezt a két lázmérőt tegye félre a számomra. A jövő héten ismét jönnöm kell.

— Igen? Jó. Félreteszem — fordult az ablak felé a nővérke, hogy mosolyát, kitörő nevetését eltakarja.

Sebestyén Amadeo egész álló héten szorgalmasan járt lázmérésre, de mindannyiszor a nyugdíj előtti évet taposó Róza főnővér olvasta le neki a “lázát”.

— Hát ez annyi, mint tegnap, tegnapelőtt, és egész héten át, mindig 97,8-at mutat.

— Érdekes, mikor a kisnővérke' nézte . . .

— Csakhogy a kisnővérke szabadságon van — jelentette ki kárörvendve.

— Ezt hamarabb is megmondhatta volna! — mérgelődött magában Amadeo és becsapta maga mögött az ajtót.

Lődi Ferenc

GÖRBE TÜKÖR:

PÉNTEK, TIZENHÁRMADIG

Már a reggel rosszul kezdődött Repedt Elek számára. Ahogy kilépett a kapun, belebotlott egy fekete macskába. A skodrit csak annyiban érintette a geller, hogy kissé felgyorsult, de ő összekuszált lábakkal csattant egy kisebb olaj tócsába. Mire viszatalpalt hamari nadrágcserére, s csak amikor újra nekilódult az utcának, ötlött fel benne, hogy péntek van, és tizenharmadika. Plusz fekete macska szaladt át előtte—ajaj, mi jöhet még ezután . . .

Hát sok minden, kezdve azzal, hogy a buszon pénztárcáját az enyveskezü Stucni ur, egy nagyobb tolongás során játszi könnyedséggel átcsempészte a saját zsebébe.

Hiába, péntek és tizenharmadika, borongott Repedt Elek, nekem ez a szám és ez a nap, mindig rosszat hoz.

És ebben az állapotban kellett volna a vállalathoz bemennie. De nem tette, hanem betelefonált, hogy rájött az idegbetegség, és elvonult a rendőrségre bejelenteni a zsebtolvajlást.

Alig hogy kilépett onnan, egy rent i felirta, mert tilosban ment át, és egy sofőr sivatagi sakálnak nevezte —, jóllehet Eleknek volt elsőbbségi joga — s csaknem elütötte őt.

Péntek, péntek, és tizenharmadika, zakatolt fejében a végzetes dátum, majd hazaugrott, hogy a zsebtolvaj ütötte rést helyrehozva valahol megebédeljen. A büfében, ahol grillcsirkére várt, az orra előtt fogyott el az utolsó sültdarab. így pörkölttel próbálta vigasztalni a gyomrát, de étkezés közben fájós fogával ráharapott egy pörköltjét feljavitó jancsiszögre, igy aztán végképp elment az étvágya.

A továbbiakban némi kikapcsolódásul délután beült egy moziba. Sajnos egy kosárlabdacsapat úgy ült az előző sorban, mintha állna, mögötte meg két fokhagymaszagu részeg Móricka-viccekkel szórakoztatta.

A mozi után hosszú sétát tett a parkban, ahol egy szólóban kószáló eb szegődött hozzá, mire simogatni kezdte, de úgy látszik nem kielégítően,

(Folytatás all. oldalon.)

Rx*icely-Mólnál Imit