Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-17 / 24. szám
Thursday, June 17, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 11. oldal 1 HÁRSFÁK ILLATÁBAN... Boldog idők. Valamikor, otthon. Mondjuk: a Muzeum körúton. Ahol valamiféle hasonlat érvényes, a párisi diáknegyeddel. Különösen igy júniusi estéken. Miért? Hát semmiért. Vagy éppen mindenért. Hiszen ott van Rozsnyai bácsi könyvesboltja. S abban olyan jó volt úgy diákosan elmerengni a pult körül, a könyvek szagában. É3 lapozgatni az antikváriusi sárga lapokban. Szemben: a Bagolyvár. Már hallgatott a sötétben. S valami kutyát sétáltató nőszemély mégis úgy hatott, mintha mondta volna: -— ne olvass annyit... Az élet más. — Hát milyen? — kérdezem most újra, inkább magamtól, az Óceán túlsó partján, a felhőkarcolók alatt. Husz-huszonöt év elmúlt árnyékában. És a kutyasétáltató feleli: — Olyan, mint amilyen volt. Vagy lesz. Örökkön örökké. Otthon, idekint. — Csak nem gondolod komolyan?— vetem ellent. — De bizony — feleli, most már hetykén. Jobb lenne ha megtanulnád, hogy minden időnek megvan a maga szalmakalapja. S azt is, hogy akárhová futkosol, az évszakok követnék. Csak észre kell venni őket. Lám, ez a junius is ... — Mit akarsz mondani ezzel? — Azt, hogyha még helyt volna a szived, s azzal együtt az orrod szaglóberendezése, nem siránkoznál a múltakon. Hanem kapnád ma-Irta: Iváni Zoltán gad, s lelépnél a közeli Eastriveri parkba. Még amig nem. késő. Mert éppen most virágoznak a hársfák. — Hársfák? — kaptam el a szót. — Csakugyan igazad van édes lelkembőli visszhang. Hiszen azok, úgy ahogy vannak, s az illatuk is széles e világon egyformák. -— így ahogy mondod. Iváni Zoltán S lám, el is indultam. Egyetlen park ez itt New Yorkban, ahol éjszaka is nyugodtan lehet sétálni. Mert itt fészkel a rendőrség. Az Elöljáró háza körül. Akit innen minden reggel helikopter szállít alsóvárosi hivatalába, a tőzsde körül. S nemcsak hogy Indultam, hanem pár percre rá már szívtam is azt a bóditó illatot, amit még gyermekkoromban házunk előtt megtanultam szagolni. Be édes volt. Nemcsak az illat. Hanem a köréje fonódó dolgok is. A virág leszedése szép és kerekmellü székely leánykákkal. Akik ma sokszorosan emlékeztetnek arra, hogy kár volt otthon nem maradni. S még a pesti Bagolyvárig is kergetni magamat. Hiszen az élet igazsága csak arra tanít, hogy “male y pense qui pense” rosszul teszi az,-ki egyáltalán gondolkozik. Szerencsére az óceánon annyi hajó, s repülőgép jön át, hogy ha valaki ideér velük, s mégis firtatja magában, mi is volt otthon, lassan veszélytelenné válik, a nagy sinenfutásban a gondolkozás átka, Valamiféle szuvasodás lepi el agyát. S azt is, amit tudott, keresgéli hiányos lelki lexikonjában. Eme szellemi és nem szellemi váltakozásban, mikor már idegenbe dobott lelkem hárfáin daloltak újra az otthoni kutyasétáltató neki és emlékek, amikor már sikeres lett volna a tőlük jövő tanítás, hogy az élet más, könyvek helyett hársfaillatban a kutyasétáltatás, itt a hajókürtök és csillámló neoncsövek “east-riveri” parkjában, egyszerre felbődültem én is. — Hallgasson maga kutyasétáltató nőszemély. Maga is átváltozna, ha ide kijönne. Nem úgy, mint a Muzeum körúton. Ahol bizalmasan rámtekintett: — Visszaviszem a kutyát Szapáry urékhoz, a gazdámékhoz. Aztán várjon meg, mindjárt leosonok. Itt egészen bizonyos, hogy mást mondana. — Nos mit? — felelt a júniusi illatmámor egy foszlánya, az ágakról. Az itteni kutyustsétáltatóra célozva. — Azt, hogy otthon grófnő voltam. Hétvégére pedig ne fáradion utánam. Legfeljebb Cadillacon ... — Hinnye a mindenit — gondoltam magamban. Ott hársfaszivás közben, a keleti parton. Hát ezért kellene elhagyni a könyveket, a gondolkozást, a Rozsnyai bácsi könyvesboltjának illatát? A többi már magától jött. Egyetlen terebélyes hársfáról tizen-százan beszéltek hozzám. Mind virágok. S mégis mind különböző árnyalatban felelték ugyanazt. — Hogy emlékszem-e mikor otthoni szedés-szüret közben,Marika a kicsi szolgáló megcsókolt. Úgy szívből... S arra, hogy amikor jóba lettünk milyen gondosan főzte a sziromlevelekből a teát. Hogy meggyógyuljak a lyukas cipőben s téli hóban kapott hülésből. Erre felé ha ilyennel próbálkoznék, az orvos inyekció helvett a bolondok házába utalna. És amint tovább sétáltam a Muzeum körút, a könyvesbolt és kutyasétáltatás és mind e kettőnek itteni változatában, arra jöttem rá, hogy júniusi éjszaka és hársfaillat nincs is. Az egész bolondságot csak úgy kitalálta valami bolondos szinpadrendező. Aki szellemi és ételszagu valóságban vigéckedik. S lám, amikor a hajók elkürtöltek mellettem a folyón, parti kis madárként húzódtam meg. S vártam ki a lakásomra való visszatérés éjféljét. Egyre, csak egyre szíva a hársfák illatát! KUTYABARÁTOKNAK: AZ UGATÁSRÓL HPlf Shanghai utcáit Mao elnök óriási képmása uralja, alatta az újságcikkek kinagyított szólamai láthatók. A felvételt egy olasz üzletember készítette shanghaü útja alkalmából. A kutya jellemző hangadása: az ugatás. A kutya hangadásával kapcsolatban még a következő szinonimákat ismerjük: nyüszítés, szükölés, morgás, vakkantás, csaholás és vonítás. A kutya a fenti hangadásokkal fejezi ki általában pillanatnyi érzelmi állapotát, illetőleg reagál az őt belülről vagy kívülről ért ingerekre. Morog, ha támadás közeledtét érzi, ugat és csahol, ha idegennel vagy támadóval áll szemközt, de csahol akkor is. ha mint vadászkutya teljesiti a feladatát és meglelte a lelőtt vadat. Nyüszit, szököl, ha veszély közeledtét érzi, de akkor is, ha a gazdája valamiért megfenyítette. Nyüszit továbbá, ha fájdalmat érez, de ez a nyüszités olykor vonításba csap át. Vakkant és szüköl, ha jelt ad a gazdának (csöngetésre, váratlan zajra, idegen személy feltűnésére szokott vakkantással regélni). Az ugatásnak többféle árnyalatát ismeri a kutyatulajdonos. Másként ugat a kutya örömében és másként akkor, ha dühös valamiért. Másként akkor, ha a gazdát hazatéréskor, és megint másként, ha távozásakor “reagálja” ugatásával. Városokban, a lakásban tartott kutya esetében többször problémaként merül fel a kíkek és a szomszédok részéről a kutya ugatása. Az csak természetes, hogy a kutya — mint fentebb láttuk — ugatásával és különböző hanghatásokkal ad kifejezést. Az azonban egyáltalán nem természetes, ha a kutya reggeltől napestig állandóan ugat. Mi az oka ennek? A kora reggeltől késő délutánig bezárt, magukra maradt kutyák jellemzője az időnkénti vagy a folytonos ugatás. Eleve következik ebből: csak az tartson kutyát, aki megoldhatja, hogy napközben mindig legyen odahaza valaki, aki képes ellátni és fegyelmezni a kutyát. A kutya eredendően társas lény. Abban a pillanatban, amikor bezárják hosszú órákra és magára marad, természetéből következően élénkebben reagál a kívülről őt ért behatásokra. Pl.: az ajtó előtt elmegy valaki; a szomszéd lakásból zajt, zörejt hall át a falakon; az utcáról kutyaugatás szűrődik be; váratlan szokatlan hanghatás éri; szól a telefon vagy az előszobaajtó csengője, de senki sem veszi fel a kagylót, senki nem nyit ajtót. Ilyenkor a kutya fokozottabban átérezve házőrzői szerepét, dühödten ugat és csahol. Mindez a kellemetlenség szóba sem jöhet, ha a kutya mellett van valaki. A kutyát kitünően megtaníthatjuk arra, hogy mikor mit, kit ugasson. Sokan megtanították kutyájukat arra, hogy a telefoncsengetésre csak akkor reagáljon, ha a családtagok nincsenek a szobában. Egy jól nevelt, lakásban tartott kutya csak akkor ugat, ha | csengetnek, ha idegen jön a lakásba, vagy ha úgy tetszik: szól a telefon. Ez elviselhető és megengedett. Semmiképpen se essünk az ellenkező végletbe: kutyánkat ne né- I mitsuk el, ne szoktassuk le az ugatásról! NEVESSÜNK Martin, az ifjú férj a házasság harmadik napján egy seprűvel állít haza. Az újdonsült asszonyka sokáig nézi, forgatja a seprüt majd megkérdezi : — Használati utasítást nem adtak hozzá? ... * * * A vendég magához inti a főurat és panaszkodik: — Kaptam egy rostélyost, amely pocsék volt és ráadásul olyan kicsi, hogy alig lehetett észrevenni a tányéron. — Uram, — mondja finom mosollyal a pincér, — ha pocsék volt, akkor inkább örülnie kellene, hogy legalább kicsi volt. I
