Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-10 / 23. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, June 10, 1971 (©■ “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. © © I Ä PROF! (Folytatás) Kanizsára érve, a kocsit egy vendéglő udvarára állították be. Horváth megkérte az öreget, várjon rá itt, ő bemegy a bankba, elintézi a kifizetést, Bottának majd csak a pénzért kell odamennie. Az öreg megköszönte a szívességet és várt. Horváth elindult a járatlevelekkel, próbált vevőt találni a fajlovakra. Gondolta, a vevővel visszamegy a szekérhez, az öreget elküldi a bankba a pénzért, s mire az rájön, hogy átejtették, és visszajön, már se ló, se szekér. De sehogyan sem akadt hirtelen olyan vevőre, akinél ott volt a pénz is. Viszszament hát az öreghez, és azt mondta, elintézett mindent, de sajnos, most már ebédszünetet tartanak a bankban, csak négy óra után lehet visszamenni. Akkor azonban kifizetik a pénzt. Egy óra volt. Délután négyig meg kell szereznie a lovakat, és el kell adnia. De hogyan? Kitalált hirtelen egy mesét: Homokkomárom községben lakik, de mert a következő időkben Szentjakab környékén kell ellenőrző munkát végeznie, jobb, ha átköltözik oda. Mi volna, ha az öreghez menne albérlőnek? Szentjakabon 600 forintot fizet az albérletért, megad ő ennyit Bottának is. Az öreg ezt a mesét is elhitte. Nem is tudta hamarjában, minek örüljön jobban, a váratlan 40000 forintnak, ami hamarosan a zsebében lesz, a havi 600 forintos könnyű jövedelemnek vagy tán annak a pénzben alig felmérhető előnynek, amit egy ilyen befolyásos ember közelsége jelent. Készségesen ráállt hát, hogy — Horváth javaslata szerint — a szabad bárom órájukban átszekerezzenek Homokkomáromba, és mindjárt összepakoljanak. Elindultak az utón, Homokkomárom felé. Amikor Nagykanizsát elhagyták, Horváth azt tanácsolta az öregnek, hogy a katonai lőtérnél — ahol abban az időben éppen lőgyakorlatok voltak — vágjanak keresztül az erdő mellett, mert igy hamarabb elérik a falut. Egy bokros résznél, ahol Horváth nem látott senkit a földeken — és csak egészen távolról lehetett lövéseket hallani a lőtérről —, azt mondta Bottának: álljon meg, le akar szállni a dolgát végezni. Az öreg is leszállt, hasonló ügyben, és szemérmesen behúzódott a bokrosba. Horváth Bottá mögé került, elővette a leszállás közben csőre töltött pisztolyát, s amikor az öregember visszafordult volna, a hátába nyomta a pisztolycsövet, és rámordult: “Pofát befogni, öregem, gyerünk előre!” Az öregember mégis megfordult, és csodálkozva nézett Horváthra. De Horváth arckifejezése nem volt nagyon biztató. “Ne bolondozzon már, biztos ur!” — mondta Bottá. Horváth a szabad kezével meglökte az öreget, az erdő felé, a pisztolyt is megint a hátába nyomta, és azt mondta, ha nem szedi a lábát gyorsabban, akkor igazán belelő, pedig nem szívesen tenné. Az öreg nem nagyon értve, miről van szó, befele botladozott az erdőben. Megtettek vagy 50—60 métert, s egy nagyon sürü részhez értek. Itt Horváth az öreg tarkójához emelte a pisztolyt, és elhúzta a ravaszt. Az öregember szó nélkül előrebukott, és ott maradt mozdulatlanul. Horváth megnézte, meghalt-e valóban, s amikor erről meggyőződött, visszament az útra, körülnézett, nem látott senkit, felült a szekérre, a lovak közé csapott, és elvágtatott. Estig eljutott Bocföldére. Itt beállt egy parasztudvarra, meghált a szekérre dobott szalmán, aztán hajnalban továbbhajtott Zalaegerszeg felé. A környező községeket járta, mindenütt eladásra kínálva a lovakat meg a szekeret; Nem maradt egyetlen helyen sem soká; amint kiderült, hogy nincs megfelelő vevő, máris továbbhajtott. Ságodon, az egyik parasztnak nagyon megtetszettek a lovak, alkudozott rájuk, nem sokalta a 10 000 forintot sem a párért, de szerette volna előbb egy kis ideig magánál tartani a lovakat, hogy kipróbálja, neki valók-e vagy sem. De Horváth erre nem ért rá. “Miért olyan sietős?” kérdezte a vevőjelölt. Ő kész volt a válasszal: az apját baleset érte, leesett a szekérről, és most súlyos betegen kórházban fekszik. Ezért akarja eladni a lovakat, meg a szekeret. Nem akar többé fuvarozni. Estefelé ért Petrikeresztre. Itt már adta azon az áron, amennyiért vitték: a szekeret 800 forintért, s az egyik lovat 6000-ért egy azonnal fizető gazdának. A másik lovat rábízta egy parasztemberre, adja el, ahogy tudja, Ő néhány nap múlva visszajön a pénzért. Neki 5000 forint kell a lóért, ha magasabb áron tudja eladni, a többi az eladóé. Ahogy ezt elrendezte, gyorsan eltűnt a községből. Zalaegerszegre ment, s onnan az első vonattal tovább, Budapestre. Bottáné csak a negyedik napon ment el a rendőrségre bejelenteni, hogy a férje Kanizsáról még mindig nem tért vissza. A rendőrségen részletesen kihallgatták, hogy férje hova, kivel és miért ment el. A rendőri jelentések értékeléséből és más oldalról beérkezett személyleirásokból arra lehetett következtetni, hogy Horváthnak köze lehet Bottá eltűnéséhez. Ezt a feltevést látszott igazolni Bottáné vallomása is. Ennek alapján a helyi szervek Zalaegerszeg környékén megállapították, hogy Bottá lovát és szekerét az a személyleirásu egyén árulta és adta el, aki Bottával együtt ment el Nagykanizsára. Lépésről lépésre követték menekülési útvonalát egészen a fővárosig, ahol a rákövetkező napon a megfigyelésére kirendelt nyomozók az egyik Bizományi Áruházban már meg is bilincselték. Horváth az első kihallgatásakor tagadta, hogy ismerte volna Bottá Antalt. Azt állította, hogy soha nem járt Zala megyében. A vizsgálótiszt ekkor azt mondta: — Na, akkor szembesítjük azzal az aszszonnyal, akinél a tejet itta, és azokkal a személyekkel, akiknél a szekeret és a lovakat szerszámokkal együtt eladta. Horváthot kiverte a veríték. Bár megrögzött, konok és minden hájjal megkent, ravasz bűnöző volt, meglepetését nem tudta palástolni. Rövid gondolkodás után kijelentette: — Tessék adni egy cigarettát, mindent elmondok úgy, ahogy történt... Amikor a börtönből kiszabadultam ... — Ezt hagyja. Arról beszéljen, mi történt az öreg Bottával? Horváth kijelentette, hogy nem tudja, mi lett a sorsa az öregnek, mert amikor leszálltak az erdő szélénél a dolgukat végezni, ő gyorsan felugrott a szekérre, és a lovakkal elvágtatott, az öregembert meg otthagyta. Minden kérdésre készségesen válaszolt, de azt tagadta, hogy köze lenne Bottá eltűnéséhez. — Gondolja meg, most még van módja és lehetősége, hogy őszinte vallomással könnyítsen a helyzetén. — Én nem hazudok — felelte következetesen Horváth. — Rendben van, akkor készüljön fel, mert odautazunk, ahol az öreg Bottát hagyta. A következő napon, korán reggel, erős rendőri fedezettel, gépkocsikkal elindult a karaván. Horváth az utón alig beszélt. Még a hozzá intézett kérdésekre sem akart válaszolni. Talán azon gondolkozott, hogyan lehetne ismét megszöknie. Ebben az esetben azonban nem volt erre lehetősége. Minél közelebb került a gépkocsikaraván a Horváth által elmondott és a térképen is megjelölt helyhez, annál gyakrabban kért cigarettát. Szinte érezhető volt, hogyan fokozódik az izgalma. Amikor már csak pár kilométerre volt a különítmény a tett helyétől, Horváth arca mind gondterheltebbé vált. Remegése egyre fokozódott, kétszer is kiejtette az égő cigarettát a kezéből. Mikor az autók megálltak, Horváth botladozva szállt ki a kocsiból. A nyomozás vezetője felszólította, mutassa meg azt a helyet, ahol a szekérrel megálltak, és ahol az öreget otthagyta. (Folytatjuk) 1
