Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-10 / 23. szám
Thursday, June 10, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 11. oldal 1 Kakukk és bankbetét Most történt a napokban, így, tavaszból nyárra menetelőn. Amikor a természetnek e különös időszaka, a világ minden táján arra lenne rendelve, hogy élőlényeivel begyűjtéssé a szerelem gyümölcsét. Akár akarja, akár nem. Akár kedvez a környezet csendességével. Akár pedig mindent elsöprő: sinenfutás. Mért a lélek még a subwayzöreje alatt is felkönyököl. Nos Kázmér, a már régen eljött — úgy értem hazulról — egy napsugár utáni vágy izgalmában, már fel is dobta magát a társasgépkocsira. Mely a Catskill-i hegyek felé röpítette. Mert ugye ő olyan, akinek még 15 évi ittléte után sincs gépkocsija. Mert a kellettnél több nyomot hagyott érzéseiben az azelőtti világa, élete, hazája. Most, amint fut vele a társasgépkocsi és ki-kinéz az ablakon, a szebb helyeken már dúdolja is magában: “Akkor . szép az erdő mikor zöld, mikor a vadgalamb benne költ.” Egyszóval megérzi, hogy a junius, a természet akarata szerint, amint előbb is említettem, valamiféle vizsgatétel. Még a madaraknak, állatoknak is. Amik soha nem járnak iskolába. S mégis, van valamiféle nádpálca, figyelmeztető csengő, felelésféle, a “lenni” és “levésről gondoskodás” nagy parancsában. Ide jár ki ő már évek hoszszu sora óta. Úgy nyaranként. A hegyek, erdők, s köztük elnyúló virágos rétek és kis hegyipatak zúgásából adódó szépségekért. S most ismerősként üdvözli mindezeket. A látványosságon túl, azzal is, hogy kedves ismerősei révén, még maga is ültetett már el ilyen-olyan virágokat, bokrokat. Amelyeknek soi'sa, hogy megfogantak-e, vagy kifagytak, jobban érdekelte, mint egyéb kenyérkeresetével együtt járó és megoldandó kérdései. , Már szinte bocsánatot kérne a mostani életindulás tanúitól. Hogy egyedül van azóta is, idegenben. Hogy megint csak lemarad a nagy me. netben. Mely évről-évre ismétlődik. De aztán erőt vesz magán és arra gondol, hogy a kedves catskilli tanyán most vendég várja őt! Még pedig hazulról. És lány az illető.. • n És amint magába szívja szemeivel a színeket, orrával az illatokat, már érzi is, hogy amint • kifekszik a pokrócra, egészen biztos, hogy ruháival együtt, a kőrengeteg, a mérgezett levegő, az órabér és adózás, a lakásfestés és változtatás, az előmenetel é3 biztonság kérdéseit is le fogja vetni. Különösen ő, aki nem akart soha nagyot ölelni a sikerekből, a ikörforgásbó!. Csak úgy csendre, belső békére vágyóan lenni. Amit azonban errefelé, az itt kialakult divat szerint nem lehet éppen életnek, csupán benne való osonásnak, lapulásnak nevezni. — Igen, lehet, hogy én kissé elütően élek a többitől — gondolja át magában, amint a müuti megállónál lelép. Ez alkalommal először — egy év óta — földre és fűre. — De talán? — egésziti ki nyomban gondolatát, az a bizonyos otthoni vendég megértheti őt? ... Elvégre hazulról érkezett most frissen. Aztán a pompázó nyárelőben, szinte diadalmasan szedte lépteit. Erzsikéék háza felé. Ahol Sándor, a gondos férj már bizonyára újra beállította a berozsdásodott vízcsapokat. S a gyermekük már újra ott játszik a farkaskutyával, a nap hevétől mind jobban felmelegedő ambitus oszlopai között. — Jöjjön, jöjjön — fogadja Erzsiké Kázmért. Aztán viruló, s nótára hajló kedvével tovább csilingel: — Nem találom tavaly őszről a hawai-i köppenyét. Itthagyta vagy haza vitte ?. . . Különben: elkésett, a kedvenc bokra, a japán birs már elvirágzott. Még szerencse, hogy az orgonákból elcsíphet valamit, hiszen későn melegedett fel az idei tavasz. És Sándor és a többiek kedvesen körülfogják, majd bemutatják vendégüket Pannikát. így telik el a nap. Kedves szavakkal, levegő és szinek, illatok ölelésével. Napsugárral, amely nemcsak a bőrig ér, hanem azon túl, a honvágyat is jobban éleszti. Mégpedig úgy, hogy az már nem is fájó. Hiszen ennyi szépség birtokában, ennyi életszag között ugyan micsoda panasz lehetne még az emberi lélek belső rekeszeiben? Idekint. Este azonban, igen a vacsoránál, mert enni is kell és gyomor is van, fordul a szó. Úgy valóságosabb színezetben. Amely lám, Kázmért, a még itt is álmodét kikezdhetővé teszi. — Felteszek egy lemezt — szól Sándor, az étkezés utáni csendben. — “Mindenkinek van egy Irta: IVÁNI ZOLTÁN álma” — tör fel a dallam ... Erzsiké pedig cigarettára gyújtva, Pannikának teritgeti ki Kázmért. Hogy nagyon szép állása van. Azaz, inkább biztonságában van ez a szépség, mert védi a szakszervezet. Már tiz Iráni Zoltán év óta egyhelyben dolgozik. Pannika élénk érdeklődéssel tekintget maga körül. Sándor a kutyát rendre intés közben megjegyzi, hogy a ház-részlet lefizetése után, jövőre a sportkocsit újra kicserélik. Erzsiké a pillanatnyi csendben tovább fűzve Kázmér dicséretét, kis célzással megjegyzi Pannika felé: — Tudod, Kázmérnál az a baj, hogy egyedül van. Nem találta meg a hozzávalót. Úgy élettársban. Pannika kiemelkedik ültő helyében. És ö is cigarettára gyújt. — Igaza van — szól Sándor. — Minek, kinek gyűjtsön. És minek a biztosítás, ha csak halál utánra szól? Ezek a szófoszlányok azt célozzák, hogy miért élhet ily sikeresen ETzsike és Sándor, eme álomittas romantikus környezetben is, — viszont Kázmér? Minden más reáliák hiányában, maga a megtestesült pontosság, anyagiakban alapozott férj-jelölt. Akinek hasonlóját otthon hírből sem találni. így aztán úgy alakultak a dolgok, hogy az esti hangulatban — két egészen különböző világ hátteréből dirigálóan, — Pannika a júniusi életébredésben már táncra is simult Kázmérral. Erzsiké pedig, minden bajon segítő izgalmában mái* dörzsölte kezeit: — Esetleg Panni kint marad. Sándor pedig egy óvatlan pillanatban odasugta feleségének : — Nem kérdezte a vendég, hogy Kázmérnak van-e bankbetétje ... Nos, igy minden rendben van... Hogy a hangulat, a tánc és a háziak kedvessége hogyan érintette Pannikát, s hogy mégis nem arra gondolt-e, amiről Sándor sugdolózott, ma sem lehet tudni. De az bizonyos, hogy amikor már tetőfokra hágott volna — nem csupán a jókedv, hanem a mögötte húzódó “minden rendben van” légkör, egy táncszünet közben Kázmér elárulta magát. — Tudják kedveseim — kiálltotta — most már szabadon, gátlás nélkül —minden fájdalmam az, hogy itt e gyönyörű erdőben hiányzik nekem a kakukk-szó ... Nem erdő az erdő, kakukk nélkül. Sándor a házigazda rámosolygott. Igazolásul. Pannika meglepetten ugyanígy. — Igen, igen, ha már anynyi minden szép emléket, régi könyveket, puli-kutyákat kihozattunk ide, mi magyarok, hát nem nyugszom addig, amig ebben a catskilli erdőben kakukk-szót nem hallok. Fizetem a szállítást, a repülőgépet, vagy én magam megyek haza értük, összefogdosni négy-öt madarat a pogányhegyi erdőből, Dunántúlról. A zenegép tovább játszott. De most már nem táncoltak. Elragadta őket a képzelet. — Vajon maradna itt? Nagy költséggel idehozni és itt elengedni?... Aztán hátha másfelé repül? — szólt Erzsiké, Sándor. így tárgyalták izgatottan a kakukk-ügyet. És benne Kázmér “bolondériáját.” — Pannika, maga egyedül megérthet. Hiszen otthoni szív dobog magában. Ugy-e igazam van? Ki kell hozatni négyet-ötöt belőlük ... Mert hiányzik, értse meg, hiányzik! ... Az emelkedő és süllyedő hangulatváltozás eltartott egészen lefekvésig. Gsak Erzsiké lelkesedése hagyott mindegyre alább. Úgy Kázmért, mint férjét illetőleg. És vendégbarátnőjével a villanyoltás után suttogva értekezett : — Tudod Pannika, Kázmér nagyon rendes ember ... — Gondolod ? .. . — felelte Panni szinte savanyu szájízzel. — Aki kakukkról álmodozik?.. . Idekint? SIMON LAJOS: Ó, légi ellenségeim! Ó, régi ellenségeim, akiktől menekültem hajdan, futottam égreborzolt hajjal, pihegve, héthatáron át, és bújtam kolompoló szívvel, mint ágak alá a madár. Bizony, ők tanult népek voltak, tanultak anatómiát: vágtak volna hétfelé, téptek volna cafatokra, izmaimat szövetekre szövetemet rostokra, szivem vágták volna ketté: pitvarra és kamrára. Bizony, ők tanult népek voltak: tanultak hidrológiát: öltek volna tengerbe, feneketlen tó vizébe, országút mocskos árkába, ludlegelő-pocsolyába, egyszál-belü csecsemőnek poharába, kanalába. Pedig ők tanult népek voltak, tanultak pszichológiát, azt az egyet még sem tudták, azt az egyet még sem hitték; minél jobban öldökölnek, annál jobban feltámadok. TÉRJÉSSZÉ LÄPUNÍCAT!