Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-03 / 22. szám
16. oldal MAGYAR HIKADA Thursday, June 3, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. A PROFI (Folytatás) Az ellopott fegyver és személyi igazolvány felkutatására még aznap éjjel körözést adtak ki, pontos személyleirással a tettesről. Débrecenben, az állomáson megszóllitott egy csinos, fiatal lányt. A lányt Nagy Máriának hívták, Miskolcra készült. Horváth az éjszakai kalandtól még inkább felhevülve, nagy lendülettel udvarolt, Ígért füt-fát, csakhogy rávegye a lányt: ne Miskolcra utazzék, hanem ővele Komlóra. Azt mondta, ő Komlón lakik, ott is dolgozik, jó állása van, az összeköttetései révén a lányt is el tudja ott helyezni. S ha minden úgy lesz, ahogy kívánja, akkor még el is veszi feleségül. A lány ugy-ahogy, bedőlt ennek, de azért egyelőre csak a miskolci utazásról tett le. Hazament debreceni lakásába és másnap újra találkozott Horváthtal. így ment ez három napon át, Horváth udvarolt neki, vett cipőt, kesztyűt, harisnyát, étteremben ebédeltek, vacsoráztak. Elég sok pénzt költött a lányra, és nem is erőszakoskodott vele. Azt szerette volna, ha a lány önszántából lesz az övé, hogy legyen végre egy ilyen esete is: eddig erőszak vagy pénz volt kizárólagos közeledési módszere. A negyedik napon Nagy Mária rászánta magát, hogy elmegy vele Komlóra. Fellszálltak a pécsi vonatra. Pécsre este érkeztek meg. A lány még mindig ragaszkodott hozzá, hogy egyedül aludjék. Az állomáson Horváth olyan szoba után érdeklődött, amelyet magánháznál adnak ki. Kapott egy címet. De csak a lánynak jutott hely, még egy kiadó szoba már nem volt. Horváth az éjszakát végigkóborolta, egy keveset aludt is az állomáson, egy pádon, ami persze elég nagy elővigyázatlanságvolt. Másnap reggel elment a lányért. A ház kapualjában, legnagyobb meglepetésére, egy szegedi börtöntársával, Kormos Jószeffeltalálkozott, aki börtönből való szabadulása után nagy igyekezettel tisztességes útra akart térni. Ezért nem örült a találkozásnak Horváthtal, nem is nagyon állt meg vele beszélgetni. Kormos most piaci árus volt, a pécsi vásárra érkezett, és ugyanott szállt meg, ahol Horváth Nagy Máiának szobát talált. Horváth egész nap együtt volt a lánnyal — megegyeztek, hogy csak másnap mennek át Komlóra —, este hazakisérte, és Mária végre beengedte magához. Persze titokban. Alig osont be a szobába Horváth, hazajött a vásárról Kormos. A vásári árus — éppen a szomszédos szobában lakott —, megmosdott, és lefeküdt aludni. Horváth az alvó Nagy Mária mellől felkelt, átlopakodott Kormos szobájába, kiemelte zakója zsebéből a tárcáját, megtapogatta, hogy ben vannak-e az igazolványai, a folyosón felöltözött, és észrevétlenül meglépett. A tárcában még 500 forintot is talált. Azonnal továbbutazott, most Dombóvárra. Közben azon gondolkodott: kitfognak a lopással gyanúsítani? Feltehetően a szegény Máriát. Erre bement a postára, a pécsi rendőrséghez címzett borítékban viszszaküldte Kormos iratait, természetesen pénz nélkül, és levelet is mellékelt hozzá —könnyelműség, kézírással, de hát a szerelem és a “lovagiasság” elvakitotta —, ebben közölte, hogy Nagy Máriának a lopáshoz semmi köze. Aláírás, feladó nem volt a levélen. Nagy Máriát Kormos feljelentésére lopás gyanújával valóban őrizetbe vették. A levél megérkezése után azonban szabadon bocsátották. Horváth Dombóvárról Nagykanizsára ment. A várost úgy köszöntötte, hogy az első házak egyikébe, a nyitott ablakon át, mindjárt bemászott — fényes nappal —, és jó nagy batyuval bujt ki. A batyut elcipelte a város másik végébe, a vásárra, és azonnal eladta a ruhaneműket. így jutott 1500 forinthoz. Hogy a pécsi ügy után ismét körözik, s hogy pontos személyleirást is mellékeltek a körözésekhez, ezt éppen úgy figyelembe vette, mint eddig, ezért szorgalmasan és igen nagy tehetséggel váltogatta a külsejét továbbra is: hol sapkát, hol kalapot viselt, mindig más zakót vásárolt, mindig más nadrágot, inget, nyakkendőt, cipőt vett fel, sőt az arckifejezését is igyekezett elváltoztatni, amit szintén nem kis tehetséggel müveit. Egy-egy grimaszt könnyen tartósított, ami — a többi megváltoztatott külső jeggyel együtt — szinte felismerhetetlenné tette. Nem is nagyon gyanakodtak rá, főleg mivel a papírjai is mindig “rendben” voltak. Május 4-én történt ez, 1954-ben. Dolga végezetten ismét továbbindult Szentjakab felé. Gyalog ment az országúton, várva, hogy majd felszedi valami jármű. Jól öltözött volt, a kezében aktatáska, tele személyi igazolványokkal, s mellettük a pisztoly. Jött egy szekér, felvette, elvitte a község határáig. Innen megint gyalog ment tovább. Hamarosan társa akadt, egy hatvan év körüli ember, Bottá Antal. Beszélgettek. A földeken villamosvezetéket vezettek végig, mindenfelé hatalmas oszlopok hevertek felállításra várva. Az öreg megkérdezte Horváthot: tán ő is villanyszerelő, aki itt fog dolgozni? Horváth ráhagyta. Bottá elkezdett panaszkodni, hogy az ő földjét is feltúrták, kárt okoztak, de nem fizetnek megfelelő kártérítést. Horváth azt mondta, ő talán tudna valamit tenni az öreg érdekében. Hogyan? Hát majd elmondja. Beértek a községbe, Bottá Antal a község szélén lakott, behívta az idegent a házba. Horváth kért egy liter tejet, persze pénzért. Az asszony hátrament megfejni a teheneket. A két férfi beszélgetett, s Horváth nagyon bizalmasan — bár nem hallhatta senki —, a nyomaték kedvéért súgva, azt mondta az idős embernek, hogy ő rendőr, azért jött civilben, mert ellenőriznie kell egyet-mást a környéken. Megmutatta a rendőrségi igazolványát és a pisztolyát. Bottáné hozta a tejet, Horváth megitta, az öregember pedig közben magyarázott neki, panaszkodott a tanácsra. Azt hitte, szerencséjére került össze a civil rendőrrel, most elsírhatja a bajait. Mondta egyebek között azt is, hogy magas az adója, pedig ő fajállatokat — teheneket, lovakat — tenyészt, és ezek után alacsonyabb adó járna. Horváth megnézte az istállóban a lovakat. Gyönyörű pár lovat látott, megszemlélte utána a teheneket is, ezek is szemrevalók voltak. Kijelentette, hogy szerinte az öregnek van igaza, a tanács szabálytalanul járt el, amikor magas adót rótt ki rá. Majd ő intézkedik. Szegény öreg nagyon a kedvében akart járni a vendégnek, hogy biztosan sikerüljön az adócsökkentés, megpróbálta hát ott fogni éjszakára. Horváth szabadkozott, mondván, hogy neki még az éjjel Budapestre kell utaznia, jelentéstételre. Az öreg kikisérte a vonathoz. Horváth azonban csak Balatonszentgyörgyig utazott, az idő szép volt, a környék gyönyörű, eltöltött itt két napot, aztán visszament Zalaszentjakabra. Bottáékkal közölte, elintézte az adócsökkentést, máris mehet az öreg Kanizsára, és felveheti a visszajáró 4000 forintot, amennyivel tulfizetett. Bottá boldog volt, szaladt mindjárt a szomszédokhoz a jó hírrel. És jöttek a szomszédok is, innen, onnan — elárasztották panaszaikkal a “titkosrendőrt”, kérlelték, intézkedjék azi ő ügyeikben is, nem lesznek hálátlanok. Horváth diszkréten átvette az ajándékokat, s a pénzt szemérmesen, csak úgy olvasatlanul, begyürte a zsebébe. Bottával, aki közben befogta szekerébe a két lovat, felültek a kocsira. Horváth azt mondta az öregnek, vegye magához a lovak járatlevelét is, hátha meg akarják nézni a bankban, hogy valóban fajlovak-e, és jogos-e a csökkentés. Aztán elindultak Nagykanizsa felé. Békésen szekereztek, közben eleredt az eső. Horváth azt mondta az öregnek, adja oda neki a járatleveileket meg a papírokat, beteszi a táskájába, hogy meg ne ázzanak. Az öreg készségesen átadta. (Folytatjuk) ' J
