Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-27 / 21. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 27, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. © A PROFI (Folytatás! így hát gyalogosan bandukolt az országúton, készen arra, hogy a legelső alkalmat megragadja, amellyel pénzhez, igazolványokhoz juthat. Közben persze a Botos nevű bányász elment a fizetéséért, és megrökönyödött, amikor közölték vele, hogy Tatár már felvette a nevében. Botos sietett Tatár lakására, ott a főbérlőtől megtudta, hogy Tatár is és YTrenda is szó nélkül eltűnt. Botos bejelentette az esetet a rendőrségen, a rendőrség jelentette a központnak. Itt kiderült a nyilvántartóban, hogy Tatár Miklós büntetett előéletű. Azonnal körözést adtak ki ellene. Nem kellett kutatni Tatár Miklós után, mert a nyomozók a budapesti bejelentett lakásán megtalálták. Percek alatt kiderült, hogy nem ő, hanem Horváth követte el a csalást. Tatárt a rendőrség figyelmeztette, hogy azonnal jelentenie kellett volna iratai ellopását. A helyi rendőrség gyorsan dolgozott: még aznap kézre került a Tatár Miklós irataival ügyködő személy. Amikor a Tatár Miklós névre szóló papírokkal elcsípték a Bizományi Áruházban, ahol Horváth ruhaneműit akarta éppen eladni, Vrenda a fejét verte az öklével, hogy ilyen ügyefogyott, balek módon bukott le. Horváth ezalatt pénz és igazolvány nélkül harmadnapja bandukolt az országúton. Február volt és nagyon hideg. Rettenetesen fázott már, annyira, hogy minden óvatosságát félretéve keresett a községben egy magányos, sötét házat. Beugrott a kerítésen, nem vesztegette az időt, kopogott az ajtón, az ablakon, s mivel senki sem felelt, benyomta az ablaküveget, benn termett a szobában, gyorsan kirángatta a szekrényből az összes ruhát, kiválasztotta a legmegfelelőbbet, és hirtelenében felöltözött. Kissé szűk volt az öltöny, meg a kabát, de elegáns és főleg meleg. Hamarjában végigkutatta a fiókokat, előbb 300 forintra lelt, aztán az egész család személyi igazolványaira. Nem is kutatott tovább pénzért, sem más értékekért, hanem nagyon gyorsan ki az ablakon, és eltűnt a községből kivezető utón. Másnap Sajószentpéteren, a lopott személyi igazolvány alapján, felvették bányásznak. A kutya se nézte, hogy az adatok szerint tiz évvel öregebbnek kellene lennie, hogy a fényképen nem szőke, hanem fekete a haja, meg hogy alacsonyabb meg vékonyabb. Nem időzött itt sem. Már másnap öszszerámolta a munkásszálláson a vele egy szobában lakó mind a nyolc társának ösz*zes ruháját. Öt személyi igazolványhoz jutott hirtelen. Az ellopott ruhanemű egy részét — mert feltűnő lett volna egyszerre — Debrecenben adta el, más részét pedig Budapesten. Sok ruha volt ez, s a zsebekben itt-ott egy gyűrű, óra, úgyhogy valamivel több mint 10 000 forintot szedett össze. Volt hát igazolványa — nem is egy —‘ és volt pénze. Ismét vásárolt magának az egyik áruházban saját méretére ruhát, felöltőt, cipőt, kalapot, aztán elment a borbélyhoz, középütt választott frizurát csináltatott, s megigazittatta az időközben szépen megnőtt bajuszát is. Ekkor már nyolc néven körözték országszerte. Budapestről ismét Nógrád és Heves megye felé utazott, mert ugyan Budapest nem rossz hely az ő működése szempontjából, de a vidéki városokban, községekben mégis könnyebben talált “munkaalkalmakat.” Az öt használható személyi igazolvánnyal és a 10 000 forinttal a zsebében nagyon magabiztos volt. Hosszú ideig vándorolt az országban. Időnként bemászott egy-egy ablakon, belenyúlt egy-egy idegen zsebbe, elemeit egyegy táskát. És megerőszakolt egy-egy nőt. így jutott el, 1954-ben, egy áprilisi napon Gyöngyössolymosra. Este bekopogtatott a község szélén az egyik házba. Szabályosan igazolta magát, aztán szállást kért. Pénzért. Kapott is. Reggel felkelt, kifizette a szállást, felöltözött, és ment volna tovább, de egy kicsit még élvezte a tavaszi reggelt. Merengéséből a postás hangja riasztotta fel. A kaputól szólt oda hozzá, és megkérdezte, hol vannak a háziak, mert ajánlott levelet hozott nekik. Horváth látta, hogy a háztulajdonos lenn dolgozik a kertben. Közölte a postással, hogy nincsenek itthon, de ő pesti rokon, átveszi a levelet, és majd átadja a nagybátyjának. A postás aláíratta vele az átvételi könyvet, váltottak még néhány szót az időjárásról, s a postás elment. Horváth gyorsan zsebre tette a vastag borítékot. Érezte, hogy abban nemcsak levél van. Lement a kertbe, elbúcsúzott a házigazdától, megköszönte a szállást, távozott, és hamarosan felszállt a gyöngyösi buszra. Annyira kiváncsi volt, hogy azonnal felbontotta a borítékot: Kurima Sándor asztalos nevére szóló munkakönyv és segédlevél volt benne, valamint egy kísérőlevél a járási tanácstól, amelyből kiderült, hogy Kurima iparengedélyért folyamodott a tanácshoz, s kérelméhez csatolta az iratait. A kérelem felülvizsgálása után a járási tanács, még a döntés meghozatala előtt, viszszajuttatta az okmányokat a tulajdonosnak. Horváthnak az ölébe pottyant a szerencse. Olyannyira biztonságban érezte magát az újabb papírokkal, hogy Budapestre utazott kicsit szórakozni. Alig szált le a vonatról, már a pályaudvaron igazoltatták. Ez a váratlan incidens úgy felizgatta, hogy majdnem mindent elrontott: a rendőr a papírjait rendben levőnek találta, de nyugtalan viselkedése miatt gyanút fogott, és előállította. A rendőrőrsről ellenőrzésképpen telefonáltak arra a rendőrparancsnokságra, ahová Kurima a lakhelye szerint tartozott. A válasz minden kétséget eloszlatot a rendőrőrs vezetőjében. Horváthot elengedték. Hősünk ezután mégis úgy határozott, hogy nem marad egy órát sem a fővárosban. Fel is szállt rögtön a Tatabánya felé induló, vonatra. Nem tudta, hol fog leszáilni, ezt a véletlenre és a szerencséjére bizta. A vonatban leült, szemben egy magányosan utazó férfival, váltottak néhány udvarias szót, aztán mindketten az újságjaikba mélyebtek. Később az idegen felállt, és kiment a peronra. Horváth utánasietett, s amikor látta, hogy a férfi bemegy a vécébe, gyorsan visszament, kézbe kapta az idegen vaskos aktatáskáját, és — a vonat éppen lassan haladt — egy erdős résznél leugrott. A fák között azonnal kibontotta a fűre az aktatáska tartalmát. És felsóhajtott: ime, a szerencse megint nem hagyta el. Pisztoly és tartalék tölténytárak hullottak ki a táskából, meg egy levéltárca, néhány igazolvánnyal. Az igazolvány — ekkora szerencsére nem is mert gondolni — fényképes rendőrségi igazolvány volt. Elgyalogolt a legközelebbi községig, itt felszállt az első vonatra. Ez Hatvan felé vitte. A vonaton megszólított egy fiatal nőt. Megkérdezte, hová utazik, és azt mondta, hogy ő is oda tart. Este szálltak le az állomáson. A fiatalasszony gyalog vágott neki a földeken át vezető útnak. Horváth felajánlotta, hogy elkíséri. A fiatalasszony elhárította az ajánlatot. Horváth erősködött, az asszony pedig most már elparancsolta maga mellől. Ekkor megmutatta az asszonynak a rendőrségi igazolványát — amelybe már saját fényképét helyezte el —, nyomatékképpen még a pisztolyt is, és hangoztatta, hogy igazán nincs oka tartani tőle. A fiatalasszony megörült, hogy ilyen biztonságot nyújtó társaságban teheti meg a faluba vezető sötét dülőutat. De ahogy az elhagyatottabb helyekre értek, Horváth elkezdte ostromolni, ajánlatokat tett, követelőzött. Az asszony megijedt, futni kezdett, Horváth elkapta, az asszony sikított, Horváth az oldalához nyomta a pisztolyt, és megfenyegette, ha kiabál, vagy ellenkezik, akkor lelövi. Megerőszakolta. Az asszony keservesen sirt. Horváth mentegetőzött, hogy nagyon megkívánta, ne haragudjon rá. És a sötétben elkísérte az asszonyt a községig, csaknem a házukig. (Néha áldozataival, ha azok nők voltak, utólag nagyon “lovagiasan” viselkedett. Ezért kisérte el az aszszonyt.) Aztán nyomban visszafordult, és azonnal továbbutazott Debrecen felé. (Folytatjuk)
