Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-20 / 20. szám
AZ ÖRDÖG__ Irta: HAJNAL ERZSÉBET Thursday, May 20, 1971 MAGYAR HÍRADÓ Valahogy szó esett róla már éjféltájban, hogy kalandokat kellene elmesélni mindenkinek. Volt közöttünk egy világot járt valaki, aki ha összejöttünk az életének eseményeivel szórakoztatott bennünket. Mint szokás volt, öt vettük elő, hogy kezdje el. “A legkülönösebbet fogom ma elmondani a nagyrabecsült társaságnak, mondta tréfásan. Pedig ez a kaland majdnem az életünkbe került. Régen volt, de ha rágondolok, még most is végigfut a hideg a hátamon. Igazában a sors kezében voltunk. Csak egy paraszthajszái választott el a haláltól. Barátom és én halászni voltunk egy nyári vakáción, az olasz tengerparton. Jól beeveztünk a vezetővel a nyílt vízre, ahol jó fogást reméltünk. Hárman egy kis halászcsónakban. Vezetőnk biztosított róla, hogy semmi bajunk nem történhetik. Az idő gyönyörű volt, a napsugár ragyogott a vizen és csak apró játékos hullámok ringatták alattunk a csónakot. Jobb halászati napot keresve sem találhattunk volna. Gazdag fogásra tettünk szert. Már majdnem egy órája halásztunk, mikor egy óriási hal elhúzott mellettünk és a farkával meglegyintette a csónakot amely pehelysúlyként feküdt a hatalmas vizen. A nagy hal visszafordult és újból támadt. Halálos rémület fogott el bennünket. A nagy hal, egy cápa volt, mindenáron el akart bennünket pusztítani. Nem volt más nálunk a védekezésre csak az evező. Le akartam sújtani vele, de a vezetőnk, aki szintén halálsápadt volt, lefogta a kezem. Nem szabad, mondta. Ha nem bántjuk, talán abbahagyja, de ha megütjük végünk van. Szétmorzsolja a csónakot. Megkapaszkodtunk a csónakba. A 10 méteres hal bujocskát játszott velünk és a rémületünkkel. Soha többet nem ülök csónakba, ha ezt megúszom ígértem magamnak, nem hangosan, hogy ne izgassam a partnereimet. Állandóan a feleségemre és a gyerekeimre gondoltam, hogy mi lesz velük, ha nem megyek többet haza. Végre a hatalmas dög abbahagyta a velünk való játékot. Ugylátszik megunt bennünket. Remegő térdekkel és kezekkel eveztük végig az utat a partig. Mikor a csónakból kiszálltunk még akkor is halálos rémület uralkodott rajtunk. Bementünk egy tengerparti hotelbe egy kis szivefősitőért. A finom ital hatására mi is megkönnyebbültünk. Megkértük a vezetőnket, hogy mondja el mi vitte erre a veszélyes foglalkozás üzésére. Hiszen ha ez megtörtént ma, megtörténhetik holna is s ki biztosítja őt arról, hogy egyszer nem találkozik egy olyan nagy hallal, amely ■nem fogja megunni, hogy játszón vele, hanem felforditja csónakostól és megeszi. Megkönnyebbülten nevetett. Nagyon ritkán fordul elő ilyesmi. Ez a halász balszerencséje. Én nem tudom abbahagyni ezt a mesterséget, mert a családomban mindenki, visszafele is halászattal foglalkozott. Ezt tanultam, ezt kell folytatnom. Azonkívül, mint minden halász, én is a tenger szerelmese vagyok. Ez a csónak csak ilyen kisméretű kirándulásokra alkalmas. Még soha nem történt a vendégeimmel semmi baj. De a nagy mélytengeri halászathoz, már csak a nagyhajón és a velem együtt dolgozó barátaimmal megyek. Nagyon sokszor kibérelik a hajót mélytengeri kutatásokhoz, amikor tudósokat viszünk magunkkal, akik teljes felszerelésükkel jönnek a hajóra. Színes foglalkozás ez higyjék el nekem. A tenger szellője néha lágyan simogat, de néha szeszélyes, haragos. Olyan mint egy szép asszony. De jó megélhetést ad és ha néha halljuk is a najádok megkísértő énekét, azért a józan eszünk sohasem hagy el bennünket és mindég hazatérünk.” “Megtartottam a fogadalmamat” mondta, “bárhol voltam azóta, sohasem ültem többet csónakba. Sokszor megkísértett engem is a najádok éneke, de nem hagytam magam elcsalni. Most már csak a tengerparti sétányról figyelem a halászokat, akiket nemcsak bátornak, de hősnek is tartok. Mert a viz, hatalmasabb ellenfél, még a tűznél is. FÉRFI SAROK A SZAKÁLL MINT POLITIKAI TÉNYEZŐ A jövő a szakállé. Uton-utfélen tapasztalhatjuk, hogy a férfiarcok egymás után tűnnek el a buján burjánzó szakállak sűrűjében. A szakáll nem egyik napról a másikra nő meg, időre van szüksége. De mivel a növekedés első jelei túlságosan hasonlítanak az abbahagyott borotválkozás nyomán jelentkező borostára, és ezért az elhanyagoltság benyomását keltik, a szakállnövesztést legtöbben a környezet bíráló pillantásai elől rejtőzve kockáztatják meg, és a nagy világot már a befejezett tények elé állítják. Ma az emberek minden uj szakállról vagy úgy vesznek tudomást, hogy a változhatatlanba belenyugodnak: “Hát ez is”, vagy reményteljesen megállapítják: “Végre, ez is!” Mert nem kétséges, hogy napjaink szakálla politikai szakáll. A mai szakáll Általánosabb felforgató jelentősége már pusztán létezésében és megjelenési for-A MAGYAR MÚLTBÓL PIROS-FEHÉR-ZÖLD Miért éppen piros-fehér-zöld a magyar nemzeti lobogó? Szívesen adnánk pontos választ, ha biztos adataink lennének színeinek, formájának, díszítéseinek változásairól. Az ezer éves magyar történelemben azonban csak két időpontot ismerünk, amikor a zászló színeit törvény foglalta írásba: az 1848. évi XXI. törvénycikk és az 1949. augusztus 20-án életbe lépett Alkotmány. Régi krónikák leírják, hogy a magyarok a legrégibb idők óta zászlók alatt harcoltak; a Bécsi Képes Krónika szerint a honfoglaló Árpád fejedelem a büszkeség jelképeként a vörös szint tette nemzeti színné. Később a magyar királyok a fehér szint is felvették a vörös mellé. Az Árpád kortól a mohácsi vész, idejéig (10000-1526) vörös-fehéí sávos a lobogó. Az Anjou-ház beli királyok is — hogy rokonságukat az Árpádokkal igazolják — átvették nemzeti királyaink családi színeit. Hunyadi Mátyás ugyancsak megőrizte az ősi színeket. A piros-fehér mellett a zöld szin korai történelmi emlékeinken már itt-ott feltűnik, például az Aranybulla pecsétzsinórján, vagy címereket ábrázoló falfestményeken. A történettudósok évtizedekig keresték az ősi harmadik színnek, a zöldnek nyomait, és arra a megállapításra jutottak, hogy 1526-ig, a mohácsi csatavesztésig, csak vörös-ezüst, azaz vörös-fehér a magyarok lobogója. Egyes tudósok úgy vélik, hogy az Egri csillagok hősei 1552-ben Dobó István kapitánysága idején vették először zászlójukéi aj nai Erzsébet 7. oldal májában kifejezésre jut. Feje tetejére állította sok ezer éves történelmének fő tendenciáját. Valahányszor divatban volt a szakállviselés, az érett férfiasság jelének tekintették. És még azokon az útszakaszokon is, amelyeket az emberiség borotvált arccal tett meg, a szakáll a későn megszerzett, magas társadalmi állás előjoga, és a leszűrt öregkori bölcsesség tiszteletet parancsoló bizonyítéka maradt. A repressziv és hierarchikusan megmerevedett uralmi struktúrának ettől a szakáll-szimbolikájától a modern szakáll már végleg búcsút vett. Az ifjúság a szakállt a maga részére vette igénybe. A fiatalok a szakállt a sokrétű gyorsító tünetek közé beágyazva a már elért szellemi érettség és a még felhasználatlan intellektuális teljesítőképesség bizonyítékaként viselik. A szakáll tekintélyellenes. A szakáll révén a nemzedékek problémája a legindividuálisabb színtéren, az emberi arcon válik láthatóvá. A puszta orcák nemzedéke, amely még mindig nagy többségben van, és az establishment gerincét alkotja, provokálva érzi magát. Ugyanakkor az ifjúság maga is kisértésbe esik, mert úgy érzi, hogy legalább az arcán kell valami áldozatot hoznia a fiatalos teljesítőképesség fenntartásának kultusza javára. Alapjában véve az emberiség története a teljes borotváltság és a körszakállal való álarcszerü álcázás hullámzása közepette zajlott le. Kezdetben, bizonyára igy kell mondanunk, vala a szakáll. Az ébredező kulturális öntudat korszakában először csak az olló, hajbodoritó és a pomádé volt (kéznél, a szakállnövesztés biológiai nyersállapotát ezzel tartották kordában. Ezt bizonyítja az asszírok, babilóniaiak, görögök archaikus szakálla. Ez a szakáll a plasztika mestermüve, szépen rendezett, esztergályozott oszloptörzs. Finoman cizellált dombormű, amely nyalábszerü füzérekben ereszkedik alá az arcról és az állról. Ha a mai szakállat szemléljük, feltűnik, hogy hiányzik belőle a divat kötelező ereje. Formáinak sokrétűsége hasonlít valamilyen historizáló szellemidézésre. Bodrogi Ferenc ra a vörös-fehér mellé a zöld szint. Egy 1557-ben készült rajzon tűnt fel először együtt a vörösf eh ér-zöld, Jean Agricola egy magyar huszárt ábrázolt, aki háromszinü takaróval fedett dobot üt és süvegének tolla is piros-fehér-zöld szinü. Kétségtelen, az 1600—1700-es években már egyre gyakoribb a háromszinü zászló. A magyar nemzeti zászló születésnapja — ősi múlt után — 1848 március 15. A 48-as márciusi ifjak a nemzeti függetlenségért indított harcban a forradalom vörös zászlóját együtt lobogtatták az ősi magyar zászlóként tisztelt piros-fehérzölddel. “Megnépesült a kitűzött zászló környéke .. . mindenki testvér volt a háromszinü zászló alatt ...” — elevenítette fel Jókai Mór a dicsőséges napokat. Az ő emlékezései nyomán irta meg Mikszáth Kálmán 1948 március 15 egyik felejthetetlen jelenetét: Táncsics kiszabadítása után Petőfit, Jókait kívánta hallani a pesti forradalmi nép, a Nemzeti Színház Bánk bán előadása előtt. Amig Petőfi szólt, Jókai a színpadra sietett . . . ’’Kalapja mellett egy óriási vörös toll ... de egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett. Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné, Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon, Laborfalvy Róza, levett kebléről egy nemzeti szinü kokárdát és a Jókai szive fölé tűzte . . .” 1848 után a Magyar Népköztársaság Alkotmánya iktatta örvénybe, hogy Magyarország zászlaja piros-fehér-zöld szinü. A nemzet közös eredetének, történelmének emléke, amelyet ősök és hősök kiömlött vére szentelt meg.
