Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-04-29 / 17. szám

16. oldal

MAGYAR HÍRADÓ

Thursday, April 29, 1971

“Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek..

Gyilkosság húsvéthétfőn

(Folytatás)

A kihallgatottak között csak elvétve akadt kis lábú férfi, de ezek is megbízható alibit igazoltak.

Azon töprengtünk, hogy talán nő volt a tettes, aki kis számú férficipőt viselt. Ez sem lett volna csoda ebben a sáros faluban.

Fokozott figyelmet kezdtünk tehát fordítani azokra a lányokra, asszonyokra, akik Füzesiéknél megfordultak, kapcsolatban álltak velük, vagy akikkel haragot tartottak.

Közben persze teltek a napok. Megtörtént már a temetés is. Az áldozatokat az egész község kikisérte a temetőbe.

Valaki azonban hiányzott. Az öregek egyetlen fia, János. Bent dolgozott a városban.

Mi már elég sokat tudtunk róla, beszéltünk is vele, még a gyilkosság felfedezését követő napon, amikor hazautazott a szörnyű hírre.

Füzesi János elmúlt már negyvenéves, a község másik végében lakott a családjával, nem a saját házában. A felesége itt dolgozott a község földműves-szövetkezetében. Semmi okot sem találtunk az első napokban arra, hogy rá gyanakodjunk.

De most, hogy nem jött el a szülei temetésére, egyszerre megindult a községben a sugdolózás: János mindig rossz viszonyban volt a szüleivel, nem szerette őket, husvétkor sem ment el hozzájuk, mindenütt becsmérlően beszélt róluk. Jöttek hozzánk az asszonyok, férfiak, és előadták — egymástól függetlenül — gyanújukat. Gyorsan intézkedtünk, Füzesi Jánost előállittattuk és kihallgattuk. Pillanatok alatt kiderült, azért nem jött haza, mert a temetés eredetileg későbbre volt kijelölve, s a változásról szóló táviratot téves címzés miatt nem kapta meg. Különben csak ránéztünk a lábára, és láttuk, hogy legalább 44-es cipőt visel.

A lábnyomokról csak magunk között beszéltünk, úgyis eleget foglalkozik a község a nyomozással, s ez — bár segítséget is hozhat — némely esetben akadály. Az embereket másról faggattuk, amiben valóban tudhattak felvilágosítást adni, de közben vizsgáltuk a lábukat.

A kihallgatásokat a rendőrőrsön folytattuk. Ez az épület a község egyik főutcájában állt, ablakainak egy része az utcára, a másik az udvarra nyílott. Az a szoba, amelyben én tartózkodtam, az udvarra nézett. A szomszédos két szobában a kollégáim folytatták a kihallgatásokat. Én pedig odaálltam az ablakhoz, és nézelődtem kifelé. Esett az eső, husvét óta kevés megszakítással, folyton esett. Az udvaron nagy volt a sár. A község ráérő felnőttjei és gyerekei mind ott ólálkodtak a rendőrőrs épülete körül, és akik eltávoztak tőlünk, azokat közrefogták: mit kérdeztünk mi, ő mit felelt, kire gyanakszunk most... És körülállták a felnőtteket a gyerekek is.

Bejött az egyik kollégám, leült, azt mondta, szünetet tart, nagyon fárasztó munka ez. Igaza volt, kimerítő az olyan kihallgatássorozat, amelyen az ember -nem tudja, mire figyeljen, mert később minden fontos lehet. Áthivtuk a harmadik kollégánkat is, újabb kombinációk figyelembevételére, egyeztetésére. Üldögéltünk, beszélgettünk, variáltunk. Merre kellene tovább folytatni a nyomozást, milyen irányba kellene kiterjeszteni. A gépkocsink ott állt az udvaron, közel az ablakunkhoz. A tetején dobolt az eső. Elszívtam a cigarettámat, és felálltam, hogy elnyomjam a végét az ablakpárkányra tett hamutartóban.

Kinn az udvaron a rendőr épp a gyerekeket zavarta el a kocsink mellől. A srácok ugrándozva szaladtak a rendőr elől, és futottak ki a kapun. Az egyik fiú mögött felfelcsapott a sár, ahogy a lábát szedte. Egy villanásnyi időre, mielőtt a gyerek kiért volna az utcára, úgy láttam, mintha szögek állnának ki a cipője sarkából, s felszaggatnák nyomában a sarat. Furcsa volt, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mégis, az ember fejében úgy járnak a gondolatok, hogy aminek ugyan nincsen és feltehetően nem is lesz semmi jelentősége, de valamilyen vonatkozásban szokatlan, annak utána akar nézni, különösen akkor, amikor az ember a fő kérdést illetően még vaksötétben tapogatózik.

Kinyitottam hamar az ablakot, és kiszóltam a gyerekeket zargató rendőrnek, hogy azt a fiút — megmutattam, melyiket — hozza be.

Amikor becsuktam az ablakot, a kollégáim, akik nem láttak az egészből semmit, értetlenül néztek rám. Mit akarok a gyerekkel? Nem feleltem. Magam sem tudtam. Majd meglátjuk.

Bejött a fiú. Összeázva. öltönyének bal karján gyászszalag, az is csupa viz és sár. Leültettem, odaadtam neki a tiszta zsebkendőmet, és mondtam, törölje le a képét. Kedves, jó arcú, fekete szemű gyerek volt. Látszott, hogy értelmes.

— Kit gyászolsz, fiam? — kérdeztem.

— A nagypapát és a nagymamát — felelte.

— Hogy hívnak?

— Füzesi Imre.

— Nocsak. Unokája vagy a szegény öregeknek?

— Igen.

— Hány éves vagy?

— Tizenöt.

Nem látszott annyinak, alacsony növésű volt, minden kamaszos vonás nélkül.

— Na jó — mondtam. — Emeld fel a lábad, úgy, hogy lássam a talpadat.

Lassan, de felemelte. A cipő sarkából valóban szögek álltak ki. Mintha a szögek előzőleg gumisarkot tartottak volna. A kollégáim most egyszeriben felélénkültek, de én intettem nekik, hallgassanak, figyeljenek, ne hirtelenkedjünk el semmit.

— Miért tépted le a cipődről a gumisarkot? — kérdeztem.

— Mert rosszak voltak már — felelte a fiú nyugodtan, értelmesen.

— Na jól van, fiam — mondtam. — Csupa viz vagy, még a hajadból is csorog a lé. Miért nem mész haza? Ennyire érdekel, hogy megtaláljuk-e a gyilkost?

Nem felelt.

— Imre — folytattam. — Nem akarom, hogy megfázzál. Leveszed a ruhádat meg a cipődet, megszáritkozol, én pedig hozatok neked másik ruhát meg cipőt. Jó?

Könnyen beleegyezett. Levette a cipőjét meg a ruháját. Adtunk rá a magunkéból száraz pulóvert, köpenyt, és odaültettük a kályha mellé.

A másik szobában gyorsan intézkedtem: a cipőt azonosítsák a sárnyomokról vett mintával, egy rendőr pedig menjen azonnal a fiú anyjáért. A gyerek öltönyének a zsebeit kiforgattuk, átvizsgáltuk. Amikor a nadrágzsebeket néztük át, sötét foltokat láttunk rajta. Nem kellett hozzá különösebb gyakorlat, hogy megállapítsuk: ’’érnyomok.

Bementem a szobába a fiúhoz.

— Mitől véres a nadrágod zsebe? kérdeztem.

Rám csodálkozott, aztán azt mondta:

Régebben elvágtam az ujjam, talán attól.

Ismét magára hagytam a gyereket, az öltönyt azonnal összecsomagoltam, és egy detektivvel, kocsival felküldtem Pestre, szakértői vizsgálatra.

Megérkezett a gyerek édesanyja. Nem mondtuk meg neki, hogy a fia ott van a másik szobában. Azt sem tudta, miért hivattuk, hiszen már vele is beszéltünk az apósának és anyósának halála ügyében. Meghajszolt, ideges, szerencsétlen asszony benyomását keltette, nem akartuk a kihallgatásokkal jobban gyötörni a szükségesnél. Kérdezgettem most, nincsenek-e újabb információi, nem támadt-e újabb gyanúja,, gondolata. Nem tudott mást mondani, mint eddig. Egy sor mellékes kérdés után — hol szokott főzőedényt vásárolni stb. — megkérdeztem, hol javíttatják a cipőiket. Zavartalanul felelte:

— A Szabados bácsinál.

— Mikor javíttattak nála utoljára?

— Csak nem a Szabados bácsit gyanúsítják ? — képedt el az asszony.

(Folytatjuk) 1