Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-08 / 14. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, April S, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek...” KANNIBÁLTÖRTÉNET (Folytatás) — Például Sütő Sanyi is, igaz? — Igen — felelte csodálkozva. — Mikor beszélt utoljára Sütővel? — Talán két hete — felelte. — Mondja el kissé részletesebben ezt a beszélgetést. Dadogott összevissza, nem tudta mit akarok. Vagy talán éppen azért dadogott, mert már gyanította. Elmondta, hogy a sógorát látogatta meg a szomszéd községben, és ekkor találkozott volt iskolatársával, Sütővel. Bementek a kocsmába, egy pohár borra. Ott mesélte neki Sütő, hogy nemrég hozott egy motorkerékpárt Ausztriából húsz kiló szalonnáért, és kérdezte Kaszástól: miért nem hoz magának ő is egyet? — Miről beszélgettek még? — kérdeztem, amikor elhallgatott. — Nem emlékszem — felelte. — Segítek. Az eltűnt két rendőrről is. Elpirult és nem szólt egy szót sem. — Tovább segítek, jó? — mnodtam. — Maga kijelentette, hogy gyanakszik valakire. Zavarba jött, és ijedten felelt: — Tévedés lehet, a Sanyi félreértett, én csak úgy mondtam neki valamit, de egyáltalán nem ezt. — Hanem? Megint mély csend. — Na, mitől fél? Ha nem akar a két eltűnt rendőrről beszélni, akkor azt mondja meg, miért nem. Attól fél, hogy kiderül, maga ölte meg őket? — Nem! Dehogy! — kiáltotta ijedten. — Rendben van. De akkor mitől? Remegett az egész gyerek, s a fogai vacogtak, mintha fázna. Alig tudta elnyögdécselni a válaszát. — Hogy ha megtudják ... akkor velem is végeznek ... — Ne féljen, nem tudják meg. Hallotta már, hogy mennyi bűnözőt fogtunk el. És most elfogtuk Bodait is, Tömőt is, magát is meg másokat. Elfogjuk azokat is, akik még szabadlábon vannak. Főleg, ha azok nem hallgatnak, akiknek nem terheli semmi a lelkét, Magát fegyvertelenül fogtuk el, kis büntetéssel is megúszhatja. Persze ha nem cinkos maga is valami súlyosabb bűntettben... Szegény gyerek, bizony isten sajnáltam, úgy vergődött. Meg tudtam érteni. Elvégre, a maga egyszerű világában, a maga látókörével eddig csak annyit tapasztalt, hogy a Bodai, a Tömő, a Kotrás-félék és a hozzájuk hasonlók uralkodnak a környéken és a lakosságon, azt csinálnak, amit akarnak, agyonlövik, agyonverik az embereket, mindenki tudja, és senki nem mert ellenük tenni mégsem, hogy régebben hivatalosan is parancsoltak, s most is azt mondják, majd megint úgy lesz, ahogy volt.. . Honnan tudhatta volna szegény, hogy valóban hogyan lesz ? Nem akartam tovább gyötörni. Csak éppen tudni szerettem volna, mi van a fejében a rendőrgyilkosságról. Mert egyelőre ez volt az egyetlen nyom, amibe beleakaszkodhattunk. S végre, nagy óvatossággal, meg-megakadva és rémüldözve előadta, amit tudott. Pontosabban, amit sejtett. — Én a Sütő Sanyinak csak azt mondtam, hogy... De ha ezt Bodai és Tömő megtudja, lelőnek engem, mint egy kutyát. Én Sütő Sanyinak azt mondtam el, ami akkor éjjel történt. Azon az éjszakán mentem először át a határún. Krumplit vittem, meg lisztet, és nem akartam érte mást, csak egy pár jó csizmát. Bodai kért tőlem az utért egy oldal szalonnát. Az édesanyám sokallta, de aztán mégis hozzájárult, hogy leakaszszam a szögről. Megmondták, hol van a gyülekező, és hogy amint besötétedett lassacskán indulhatok is oda. Amikor megérkeztem, már sokan voltak együtt. Ott volt Bodai Mihály bácsi is meg Tömő József. Bodai először is elvette a szalonnát, aztán azt mondta, hajthatom majd a lovait egy darabig. Négy szekérrel mentünk, ebből kettő Bodaié volt. Felültem hát az egyik szekérre, és kézbe vettem a gyeplőt. Az utolsó szekér volt ez, de a sötétség meg a köd oly nagy volt, hogy az előttem járó szekeret is inkább csak hallottam, mint láttam. A kocsikon egyedül az ült, aki a lovakat hajtotta, mindenki más mellettük haladt gyalog. Erdőn meg szántóföldeken vezetett az ut. Amikor egy tisztásfélén mehettünk át, egyszerre balról, talán úgy száz méterről csörtetést hallottam, aztán kiáltást: “Állj, vagy lövök!” Erre kis riadalom támadt a sorban. Valaki a szekérhez ugrott és azt mondta nekem: “Hajts gyorsan előre!” Hogy ki volt, nem tudom, a hangról nem ismertem meg. De egyúttal éreztem, hogy valaki megfoghatta a zablát elől, és vezette a lovakat az utón. Erdőbe értünk éppen, és olyan nagy volt a sötét meg a kod, hogy még a lovak fejéig sem láttam. A csörtetés azonban nem szűnt meg, és ismét kiáltottak: “Állj, vagy lövök!” Nem sokkal utána lövés dördült, puskalövés volt, ez biztos. Olyan gyorsan haladtunk a szekerekkel, ahogy csak tudtunk a sötétben. Közben mögöttünk megint hallattszott lövés, több is, géppisztoly is szólt, világos volt ez a sorozatból. Aztán csend lett. — Most már kevés beszéddel, csendesebben és óvatosabban haladtunk az utón előre — folytatta Kaszás. — Mondták, akik már jártak át, hogy mindjárt elérjük a határt. Ekkor én odaszóltam a szekér mellett haladó embernek, üljön föl egy kicsit a helyemre, mert nekem dolgom van. Az az ember felült, és még gúnyolódott is azon, hogy annyira megijedtem, hogy tele lett a nadrágom. Nem szóltam semmit, csak leszálltam, és az ut mellett, az erdő szélén félrehuzódtam. Hallottam távolodni a szekerek kerekeinek nyikorgását. Egyszer csak beszélgetést hallok. Két férfi volt, akik kissé lemaradtak a menettől. Felismertem Bodai hangját. A másikét nem. Bodai megkérdezte: “Elintézted?” A másik azt felelte: “Nyugodj meg, minden rendben van. Belöktem egy gödörbe, és betakartam falevéllel meg hóval. Tavaszig biztosan nem akad rá senki.” Bodai kis szünet után azt mondta: “Na, akkor rendben van, mehetünk előre. De aztán pofa be mindenki előtt.” Az a másik valamit válaszolt erre, s a hangjából úgy kezdtem gyanítani, hogy a Tömő Jóska lehet... A legegyszerűbb az lett volna, ha Bodait és Tömőt mindjárt kihallgatjuk, és amenynyiben tagadnak, szembesítjük őket Kaszással. Ezt azonban Kaszás miatt nem tehettük meg, igy az sem látszott célszerűnek, hogy feltárjuk Bodai és Tömő előtt azt, ami már a kezünkben van, és alkalmat adjunk nekik a félbizonyitékok tagadására, cáfolására. Végig akartuk járni előbb az egészet. Kaszást másnap hajnalban átöltöztettük, mint egy színészt a szerepre: rendőrköpenyt kapott, kucsmát a fejére, a gallérját felhajtottuk, sálat is csavartunk a nyaka köré meg az arca elé, hogy még a tulajdon édesanyja sem ismerte volna föl, szemtől szembe sem. Ezzel akartuk, ígéretünkhöz híven, megóvni őt a leleplezéstől. Aztán igy több szakasz rendőr és nyomozó kíséretében, valamint néhány nyomozókutyával teherautókon kimentünk a Kaszás által megjelölt ut kezdetéhez. Elindultunk az utón, és felszólítottuk Kaszást, mutassa meg, emlékezete szerint hol jártak, amikor ez meg az történt. Amikor egy kisebb szántóról beértünk egy fiatal, elég sűrű erdőbe, azt mondta Kaszás: valahol itt balra történhetett az a lövöldözés. A menet megállt, a rendőrök, nyomozók, nyomozókutyák szétszéledtek, hogy átvizsgálják az egész környéket. Nem tellett bele egy óra sem, az egyik kutya határozottan nekiindult egy iránynak, maga után vonszolva a rendőrt, Egy ároknál kaparni kezdett, és a hó alól — az eset óta mintegy negyvencentis hó hullott már le — előtűnt egy férfihulla. A ruhájából és a mellettcmegtalált puskából világos volt, hogy az egyik fiatal rendőrnek a holttestére akadtunk. Azonnal beszállittattuk Sopronba, boncolásra, oly módon, hogy a környék lakosságának minderről lehetőleg ne legyen még tudomása. (Folytatjuk) |rj
