Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-08 / 14. szám
' B, oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, April 8, 1971 Ferenc József levelei Erzsébethez Irta: VAS VÁR Y ÖDÖN A Habsburgok története mindig érdekelt. Nem azért, mintha szerelmes lettem volna bele, hanem mert a hosszú századok alatt, amíg történetük össze volt kapcsolva a magyar nemzet történetével, a család ha nem is nagy, de érdekes embert elég bőven produkált, akiknek élet epizódjai rengeteg sok emberi dokumentummal gyarapították az irodalmat és tudományt. Hacsak lélektanilag próbáljuk is elemezni ezeket az érdekes Habsburgokat, témát nagy mennyiségben találunk. Ferenc József, Erzsébet, Rudolf, a mexicoi császárrá lett Maximilián, a világgá bujdosott Orth János, meg a többi, önmagát egyszerű polgárrá degradált főherceg ma is érdekli az írókat és tudósokat, nem úgy, mint például a Hohenzollern család szintén tömérdek tagja, akiket életükben is alig emlegettek, emléküket pedig senki sem igyekszik felújítani. Meg azután: én magam kortárs voltam a nagy c-alád hosszú történetének utolsó évtizedeiben. Ferenc József és Erzsébet az én uralkodóim is voltak 25 éves koromig, sőt: Rudolfnak is kortársa voltam, amennyiben teljes három hónap múlt már el az életemből, amikor agyonlőtte magát. A tulhosszu Habsburg történelemnek pedig már meglett férfikoromban lett vége. írtam is ezekről a kortársakról, de még többet 0:vastam. Könyvtáramban egy hosszú polc csak a rájuk vonatkozó könyvekkel van tele. Mostanában megint foglalkoztam velük egy két kötetes nagy munka révén, amelyet 1966-ban adtak ki Bécsben. A két kötet Ferenc Józsefnek Erzsébethez irt leveleit tartalmazza, szószerinti kritikai kiadásban. Valószínűleg nem valamennyit, de a két kötetben így is több száz levél van. Hogy Erzsébet levelei is megvannak-e, kiadták-e azokat, vagy erre csak a jövőben kerül sor, nem tudom. Ami arra késztetett, hogy hosszasabban bőgésszem ezeket a köteteket, voltaképpen meglepetés volt számomra. Ahogy találomra felnyitottam az egyik kötetet, bámulva láttam a német levél magyar megszólítását: “Édes, szeretett Lelkem”! És a levél végén: “Isten veled, szeretett angyalom!” Azt hittem, csak valami alkalmi, tréfás enyelgésről lehet szó a magyar megszólítás és bucsuzás alkalmazásával, de amint tovább forgatom a lapokat, még nagyobb csodálkozással látom, hogy minden egyes levél igy kezdődik és majdnem így, vagy esetleg más magyar szavakkal fejeződik be, véges végig. Nem tudom, hány száz levél van a kötetekben, de azt könnyű volt megállapítani, hogy azok, amelyeket a császár-király a magyar kiegyezés után irt feleségének, mind, kivétel nélkül igy kezdődnek és végződnek. A kiegyezés és a magyar királlyá történt koronázás 1867-ben történt. Ferenc József addigi leveleinek megszólítása kivétel nélkül német. A most közölt levelek között az 1867 október 24-én irt levél az első, amelynek ez a megszólítása, magyarul: “Édes Lelkem!” Mintha ezzel is jelezni akarta volna a királyi férj, hogy most már valóban, igazán magyar király. És attól kezdve soha, egyetlen esetben sincs német megszólítása leveleknek, hanem ilyenek, magyarul: “Szivem magzatja!”, “Édes, szeretett Lelkem!” “Jó regeit” vagy “Jó regeit kívánok” igy, egy g-vel. A zárószavak pedig a sok száz levélnek majdnem mindegyikében ilyenek: “Isten veled, szép, jó, édes Angyalom!” “Isten veled, szeretett Angalom!” “isten veled, szivem angyala!” vagy megtoldva egy-egy “most”, vágj- “tehát” szóval. És igy megy a legutolsó levélig, amit a férj irt feleségének, teljes 81 esztendőn keresztül. Ferenc József az utolsó levelet 1898 szeptember tizedikén irta a világban bolyongó, helyét sehol sem találó feleségének. Ezt azonban Erzsébet már nem olvasta: azon a napon lett áldozata egy orgyilkos tőrének, 1898 szeptember 10-én. Az utolsó levél megszólítása ugyanaz: “Édes, szeretett Lelkem!” És a befejezés, az utolsó búcsú négy szava igy hangzik: “Isten veled, szeretett Angyalom!” Ferenc Józsefről és házasságáról tömérdeket Írtak, jót és rosszat, igazat és hamisat, de azt senki sem vonta kétségbe, hogy az uralkodó mélyen, őszintén és változatlanul szerette a feleségét, még akkor is, amikor házasságuk már aligha volt annak nevezhető. Ezeknek a leveleknek olvasása rendkívüli élmény. Az olvasó nem érzi, hogy amit tesz, az betolakodás egy másik ember magának fenntartott, belső életébe. A levelek mindegyik emberi dokumentum. Nem egy hatalmas birodalom uralkodója, a világ egyik legelső embere beszél bennök, hanem egy férfi, aki férj és HÚSVÉTI EMLÉK... Ezerkilncszázhuszonnyolc tavasza. Barátnőm kocsiján Dél-Franciaországból, amelyet végig jártunk, begördültünk Spanyolországba. Hajnalban indultunk el Biarritzból, a határon túl San Sebastianban reggeliztünk, és mire verőfényes délelőtt lett, a spanyol “corniche”-on szaladtunk. A sziklába robbantott müut vagy két emeletnyi magasságban húzódik az Atlanti-óceán felett, amely nekidől a hegy lábának és ott hullámokra, tajtékra, magasba szökkenő vizsugarakra törik. Barátnőm kocsija nyitott karosszériás, vajszinü Hispano-Suiza (száz lóerős, ahogy büszkén mondogatta), nyolcvan kilométeres sebességgel futott a gazdag emberek autósztrádáján. Nagyhét volt, a világot mintha frissen lakkozták volna, akár a tavaszi gondozásba vett kerti bútorokat. Talán ez volt az oka, hogy mi minden ok nélkül, folyton kacagtunk. Fölnéztem a hegyoldalra. Mindenfelé aranyeső, virágzó forsythia kapaszkodott a sziklás talajba. És úgy teregette ki sárga viráglombját, mint páva legyezőjét vagy halászbárka szélben feszülő vitorláit. Aranyszine volt a hegynek. És ha lenéztem, ott volt a végtelenségbe húzódó kék világ. Nem az a sötét kobalt, amilyen a francia Riviérán, és nem is az az acélszürke vízfelület, mint az Északi-tengeren vagy akár a La Manche-on \y Nem. Ezüstösen sikló, kékacél hömpölygés volt ez, napban világosodó, mégis fenyegető. Sehol még ilyen nagylegény tengert nem láttam. Ilyen nagydarab planétafelületet betöltő óceánt. Az az érzése róla az embernek, hogy az Egyesült Államok partjairól egyenesen ide, a spanyol sziklákra veti szenvedéllyel magát. Aznap derűs idő volt, szél alig borzolta a viz felületét, de dagály órája lehetett — igy gondolom —, mert ahogy rohant az autó két emelet magasságban fenn, a beton simaságu műúton, minden harmadik percben felfröccsent a hullám kocsink fölé. Mint a sziszegő kígyó, fölemelkedett a levegőbe, ott állt egy ezred másodpercig, azután alázuhant és nvakonöntött bennünket. Arcunkat, vízhatlan sapkánkat, bőrkabátunkat, mindent. Néztük az aranyhegyet, néztük az ezüstvizet; tavasz van! — kiáltottuk és kacagtunk. Leértünk a sziklapárkányról, és már sik földön szaladtunk, kis halászfalukon át, a tengerparton. Sötétkék, bordó, ezüst színek csillognak az emlékképen, pompeji-vörös házfalak, napszítta kék matcsaládapa, aki gondolatban mindig ott van távollevő élettársánál. Csodálatos, hogy amikor a király utón is van, amikor minden percét hivatalos ténykedések kötik le, mindig talál időt, valószínűleg esténkint, hogy akárhányszor olyan hosszú leveleket ir, amelyek nyomtatásban öt-hat, vagy még több oldalt tesznek ki. Soha le nem írja a szemrehányásnak vagy sértődöttségnek egyetlen szavát sem. Amit ir, mindig gyöngéd, udvarias, szinte alázatos, mintha egy félénk vőlegény szavai lennének. Ferenc József számára Erzsébet sohasem lépett le arról a piedesztálról, amelyre, ő, szerelmes vőlegény korában állította. A magyar mondatok és más szavak használata arra is mutat, hogy Ferenc József ismerte Erzsébetnek a magyarok iránti vonzalmát, tudta, hogy szereti a magyar nyelvet és jól tud magyarul, jobban, mint ő, és ezért kedveskedni akar neki a magyar mondatokkal. És Erzsébet? Érdekes, hogy a levelek között egy van, amelynek a végéhez Erzsébet ceruzával irt egy pár szó megjegyzést: a német levél után magyarul, ezt: “Megtarthatja ezt a Cercle-t.” Tragikusan érdekes, hogy a Habsburgok utolsó igazi megtestesülése az élet utolsó, gyöngéd bucsuüzenetét magyarul küldte német származású feleségének. Még tragikusabb, hogy ez a gyengéd búcsúszó már nem jutott el a bujdosó asszonyhoz. rózzubbonyok, ezüstös halak. Óriás terjedelmű hálókban ficánkolnak, amint a vizből partravonták őket. Cserzett arcok hajolnak a hálók fölé és csontos karok birkóznak a zsákmánnyal. Akkor kapott meg először a látvány, hogy Észak-Spanyolországban — az éles napfényben — fekete körvonala van mindennek. Mintha festő vonta volna meg, hogy minden tárgyat, embert különválasszon a környezettől. Eszembe jutottak spanyol festők, akiket a Louvre-ban láttam. Ők bizony, nem hazudták képeikre a körvonalat, az elválasztó fekete tusvonást. Látták a valóságban. Látták hazájukban, a természetben. Kocsink szalad Burgos felé. A táj vigasztalan képet mutat. A föld agyagos-szikkadt, nem terem kenyeret és gyümölcsöt, kopár hegyvidék, majd lejjebb kopár hepehupák. Hol termelnek, hol aratnak itt az emberek? Végre beérkeztünk Burgosba. Aznap nagypéntek volt. Szállodánkból egyenesen a székesegyházba siettünk, amely az észak-spanyol gótika hírneves remeke. Elfogódott érzéssel léptünk be. Az egész templomot bevonták belül fekete drapériákkal. A fekete leplek alól semmi sem látszik ki. A főhajóban, a szentély előtt, a kórusig emelkedő katafalk. Ravatalvár a várban. Fekete gyászredőiről patinás ezüst rojtok és bojtok csüggnek alá földig. Fekete kelmével bevont és szűrt fényű villanyoszlopok emeletes fáklyákat mímelnek. Micsoda hatalmas rendezés! Az embert szinte magával sodorja. A kőpadlón végig gyászruhás, hoszszufátyolos burgosi asszonyok térdepelnek — é3 ez már nem rendezés. Az asszonyok sirnak. Hogy a ravatalon fenn milyen Krisztus-szimbólum nyugszik, senki sem láthatja. Amint nesztelen léptekkel kifelé igyekszünk, észrevesszük, hogy az egyik oldaloltáron nem fedték be feketével a Szűz Mária-szobrot. Ott áll verisztikus ábrázolásban és életnagyságban. Kemény, középkori sötétzöld brokátköntös rajta, viaszból mintázott arca halvány, mint a halotté, és brokátselyem dereka a szive táján feltépett. Viasztestét az ábrázoló felhasitotta és mellkasából kilátszik biborcseppektől véres, nagy -viaszszive, amelyet hét drágakő markolabu tör jár át. Sötétzöld köntösén a földig viaszból öntött nagy, rátapadó vércseppek. Lábujj hegyen megyünk ki. Ha nem láttam volna, ha valaki csak beszélné, azt mondanám : nem igaz. Dénes Zsófia
