Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-08 / 14. szám
7. OLDAL Thursday-, April 8, 1971 ___________ __________ , MAGYAR HÍRADÓ Galacsinhajtó bogarak Irta: MIKES MARGIT Bumm! . . . dongott felettünk a harmadik emeleti plafon, mintha valami ledőlt volna, valami súlyos bútor, megremegett a mennyezet, kisvártatva még egy zuhanás, mostmeg a másik oldalon, mintha ott is ledőlt volna valami. A férjemmel találgattuk a földredöntött tárgyak minemüségét ... Ez egy budapesti bérházban történt, még a háború utáni években. — Mit csinálhatnak ezek odafent? — szólt a férjem és jóhiszeműen hozzátette — talán átrendezik a szobát? — Éjjel? — feleltem. HíIcm Margit A felvilágosítás hamarosan megérkezett a harmadik zuhanás után, amelytől majdnem leszakadt a mennyezet, női zokogás hangzott odafentről, először elfojtott sirás, majd ismétlődő nyögések, kétségbeesett jajgatás. — Veri a feleségét, — mondta a férjem. Csendben figyeltünk tovább. A jajgatás a balsarokban megszűnt, majd áttevődve a jobbsarokba újra fel-í'elcsuklott . . . mint egy segélytkérő üzenet a plafonon keresztül. Az asszony a fürdőszobába menekülhetett, onnan hangzik a sírása. A férj csodálatosképp egy pisszenést se hallatott, pedig ilyenkor a felbőszült férfiak ordítani, káromkodni szoktak, azonkívül az ütések tompa pitffogása is lehallatszik. — Meg kellene nézned, mi történik odafent — szóltam. — Hogy gondolsz ilyet? Az a verekedő egyszerűen kiutasítana, azt mondaná, ne avatkozzam a családi ügyeibe, semmi közöm hozzá! Az ö lakásában azt tesz, ami neki tetszik. — Akkor szótlanul kell tűrnünk, hogy az a brutális fráter üti-veri a feleségét. — Nem tehetünk egyebet. Kis idő múlva a felfelcsukó sirás elcsitult, csend lett odafent. Az asszony tanárnő volt a közeli iskolában, másnap a szokott időben hallottuk a cipőjének kopogását a lépcsöházban, ment az iskolájába. De mintha ezek a lépések is a tegnapi sirás nyomait viselték volna, bágyadtabban kopogtak mint máskor. Délután hazajött és lehallatszott, hogy teazvesz a lakásban, aztán ismét nyílt az ajtó odafent sé miután én véletlenül szintén lefelé igyekeztem, íctépcsöházban találkoztunk. Utolértem. Láttam, hogy az egyetlen fehér macskája az öléből pislog rám, tudtam, hogy szombatonkint, mikor a férje nincs itthon éjszaka, fél egyedül itthon és az anyjához megy aludni a macskájával. De egy kis bőröndöt is cipelt a másik kezében. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: fiatalember egy étteremben láttam meg először, a tantestülettel vacsoráztam ott. Nekem feltűnt könnyed eleganciája, ahogy a vendégek között mozgott, fizető volt, a frakkja jószabásu és a modora udvarias a vendégekkel szemben. Megismerkedtünk és aztán udvarolni kezdett, talán imponált neki, hogy tanárnő vagyok, találkozgattunk ... és hozzárnentem. Kezdetben nagyon udvarias volt hozzám is, én angolul tanitgattam, mert az volt az ambíciója, hogy egy nagyobb hotelbe megy, nemzetközibe. De aztán kibújt a szög a zsákból, egyre nyersebb lett, durvább és akkor láttam, hogy kihez mentem feleségül . . . Akkor láttam, hogy ő mégiscsak- egy pincér, nagy a szellemi szinvonaikülömbség köztünk, én meg tanárnő vagyok. Ezzel nem kérkedem, de sok küzdelmembe került, míg a diplomámat megszereztem. Mily lelkesedéssel készültem erre a pályára, erre az életemre . . . óh Istenem! . . . sóhajtotta. — De hogy j utottak odáig, hogy . . . hogyis mondjam, ilyen fettlegésségre vetemedik magával szemben? — Ó kéi-em, ez is a szellemi alacsonyrendüségéből származik. Tegnap például azt kérdezte a vacsoránál; “Mondd kérdek, az a Dickens egy haladó szellemű iró volt?“ Én az ilyenektől valósággal rosszul leszek, megmondtam neki a véleményemet, dühbe gurult, a többit hallották. — De hogy van az, hogy mikor ilyesmire vetemedik, egy hangot se ad, csak a maga sírása hallatszik ? — Olyankor összeszojütja a száját, egy mukkot se szól, csak üt. Borzasztókat! Nem, nem birom tovább ezt az életet, nekem elegem volt belőle. Amellett állandóan a féltékenységével üldöz. — Van rá oka? — Sokáig nem volt. Aztán azon töprengtem, hogy szabadulhatnék meg tőle. Megcsaltam. Nem tagadom, de nem is tehettem mást. — Hogyhogy? Hát nem gondolja, hogy a házasságtörás biin? — Hát ez a bánásmód, hogy íit-ver, az nem bűn? Ilyen emberrel éljek együtt, csak azért, mert a társadalom a hűtlenséget bűnnek tartja? — kiáltotta hisztérikusan! — Szegény anyám hiába figyelmeztetett, ne menj hozzá, nem hozzád való. Nem hallgattam rá, akkor még az én szememen rózsaszínű hályog volt . . . Nem akarok ezzel a vadállattal élni és kellett hogy megcsaljam, mert a törvény csak akkor választ el tőle. Hiszen a hivatásomat se tudom ellátni az iskolában! Hogy menjek most tanítani ilyen éjszaka után? — elszomorító volt látni az összetörtségét. — A maga élete, asszonyom más . . . milyen más . . . — No és gondolja, hogy azzal az illetővel bol— Nem alszik itthon? Ma nincs szombat! — Nem alszom itthon és soha többet. — Mi történt maguknál az éjjel? Mi volt az a sok tompa zuhanás? — Megvert, — felelte egyszerűen. És megállt a lépcsőn, látszott, hogy jólesik neki, hogy valaki érdeklődik iránta. — Lehet, hogy tapintatlan vagyok, de csak azért kérdezem, hogy nem lehetnék-e valamiben a segítségére? Köszönöm, most nem, de lehet hogy később, a válóperemben mint tanú. Mert elválok. Ide többé be nem teszem a lábamat. Gyűlölöm, utálom azt az embert! — Azt hittem, hogy a házasságuk szerelmi házasság. — Igen, az volt. Akkor még nem tudtam . . . oh, Istenem, semmit se tudtam! Csak azt, hogy egy jóvágásu, fiatal férfi volt. Most már látom benne a közönséges, műveletlen embert. Az úgy történt, — a korláthoz támaszkodott beszéd közben, hogy ő egy jómegjelenésü pincér volt, csín' dog lesz? — Nem tudom. Talán . . . Mindenki lehet boldog csak én nem ? — Könny buggyant ki a szeméből, nem akartam kérdéseimmel több fájdalmat okozni. — Igaza van, — mondtam, — mindenki keresi a boldogságot, kívánom, hogy maga is megtalálja. Nagyon sajnáltam magát az éjjel . . . Megsimogatta a macskáját: — Elmegyünk innen cicuskám és vissza se jövünk többet ... — Magához szorította a kis állatot, aki a heves ölelésre nyávogni kezdett. — Egy percig se éreztem magam jól ebben a házban, — nézett föl a régi lakásuk felé, az emeletre, — csupa rossz emlékeket viszek magammal. Annak viszont örülök, hogy elbucsuzhatom, volt valaki akinek elpanaszolhattam a fájdalmamat és érdeklődött a sorsom iránt, kedves asszonyom. Kezet fogtunk, én megjegyeztem: — Pedig emlékszem, milyen örömmel rendezte be a lakásukat, mielőtt maga ideköltözött, hogy • segített a szállítómunkásoknak főicipelni az emeletre a bútorokat, nekünk is mutogatta nagy boldogan, hogy miket vásárolt ., . hogy milyen szép lakásban várja magát! — Hja, az régen volt ... — mondta egykedvűen és kiment a macskájával a kapun. Tényleg másnap nem jött vissza, harmadnap se, negyednap se, a férje esténként komor arccal tért meg, tétt-vett a lakásba, a konyhában sertepertélt, talán kotyvasztott valamit vacsorára, aztán lefeküdt. Neki se könnyű, — gondoltam, — r.em tehet róla, hogy nem iskoláztatták, hogy pincér lett, műveletlen maradt, nem egy tanárnőhöz való. Keresnie kellene egy magáhozillő asszonyt. Majd kimondják a válást, aztán mindakettö újrakezdi valakivel, mással az életét ... A feleség most az anyjánál lakik, aki nem tesz neki semmi szemrehányást, — hogy ugy-e megmondtam, de akkor nem hallgattál rám, — reggel felkel, megfőzi a kávét, elkészíti a reggelijét, mint régen a kislányának, mikor még innen hazulról járt iskolába. Most is iskolába jár, csak most tanítani ... oktatja azokat a kis induló életeket, akik majd ha felnőnek, szintén beállnak a sorba, építik a jövőjüket, keresik a boldogságukat . . . Nem mondhatja nekik, szegény kislányaim, hogy valamikor ö is . . . ugyanígy elindult keresni a boldogságát, de bizony az élet egészen más, mint amit ő tanít nektek, nem mindig történik úgy, ahogy szeretnénk. És akkor az ember vagy összeroskad, vagy ha van benne elég életerő, újra kezdi. Ki tudja hányszor kell újrakezdeni? Nem szabad meghátrálni, lemondani arról, hogy egyszer mi is boldogok legyünk. Van ugyan, akinek az ölébe hull a boldogság, de az nem is tudja értékelni . . . Szenvedéssel kell hozzájutnia, vannak dolgok amit nem lehet az iskolában megtanulni, gyerekeim, az élet tanít meg rá. A házban sokáig csend volt, csak a férj matatása hallatszott átszürődve a plafonon, a döngő léptei, aztán egy este női hangok is . . . — Talán, visszatért a felesége? — gondoltam, de jobban figyelve megállapítottam, hogy ez más nő, vigan nevetgél, kacarász . . . — Hiába nem tud egy férfi nő nélkül élni, — jegyezte meg a férjem mosolyogva. — Az asszony arra, ez meg emerre . . . Hja, van egy pesti sláger, nem hallottad? — Úgy kezdődik, hogy “Minden ember boldog akar lenni . . .” — És miért ne akarna? — feleltem, — nem olyan mulatságos ez, nagyon is komoly! Olyan az ember mint a galacsinhajtó bogár, nagy erőfeszítéssel tol fel egy kis göröngyöt a domboldalra, szinte hallani a libegősét és ha ez a parányi zsákmány, neki óriási, visszagurul a lejtőn, újra neki feszíti az izmait és sziszifuszi munkával újra felgörgeti,görgeti százszor . . . Ilyen galacsinhatjc bogarak vagyunk mi is, emberek, nekifeszitjük a vállunkat az életnek és görgetjük fel a talált zsákmányunkat a magasba, amiről azt hisszük, hogy boldogok leszünk vele, ott fennt, valahol a csúcson, igen, ott elérjük a célunkat ... És mindenkinek a célja? Az előbb mondtad. Ennek a pincérnek is az a célja. A Boldogság! Most keresi, hozza fel a lakására a nőket, egyelőre felejteni akar, aztán ő is nekifesziti a vállát és görgeti a talált kincset a magasba . . . Talán már sajnálja is, hogy olyan durva volt a feleségéhez, talán ha lenne bátorsága, hogy megalázkodjon előtte, értemenne és hazahozná, hogy uj életet kezdjenek. —- Nem hiszem — mondtam, — hogy az aszszony visszajönne hozzá. Szomorú élete volt ebben a házban, amit nem egykönnyen felejt el! Nagyon elrontotta az a pincér a dolgát. De valószinüleg büszkébb is, hogy visszahívja. Ha elment, elment, gondolja, majd lesz más. Mint a galacsinhajtó bogár, ezek mostmár mindaketten kíilönkíilön feszitik meg az izmaikat, távol egymástól keresik a boldogságukat . . . (Folytatás a 9. oldalon.-
