Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-01 / 13. szám
9. oldal Thursday, April 1, 1971 • MAGYAR HÍRADÓ- ———■—— ... ■ Ti ill." ——i— II mil «»■■■I ■■ i ~ ■■■ wrn ■ ..................... ■■inn ■■■ BARÁTOK Lta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Mindig viszolygok és keserűvé válik a szám ize, ha ilyen sorokat olvasok: “Aranyoskedélyü, finom humorul ember, megtiszteltetés és öröm számomra, hogy barátai közé számitok!” . . . Persze vannak bővebb lébenfiirdő áradakozások, ömlengő dicshimnuszok, amelyektől már egyenesen émelygek. Nem mondom, vannak még barátságok, sőt barátok is, de nekem meggyőződésem, hogy csak érdek van, kemény, számitó érdek és mennél erősebbek ezek a szálak, annál tartósabb a “barátság” . . . Szomorú tapasztalatom van erről, de végkép akkor halt ki belőlem ez az illúzió, amikor a szemem előtt játszódott le egy kis közjáték erről . . . Egy ügyes mesterember színpadra is vihetné ezzel a cimmel: “A barátság halála” . . . . . . Fiatal újságíró voltam Debrecenben . . . Eléggé rendezett viszonyok között éltem, mert a fizetésemen kívül havonta kaptam zsebpénzt hazulról. Egyetlen gyerek lévén ez kijárt az anyai szeretet melegéből, mert hiába voltam huszonfelüli nagy fiú, az édesanyám mindig ezzel a becéző sorral kezdte a levelét: “Szeretett Kis Fiam!”... Azóta sem hivott engem senki annak,-sok tiiszurás, méltatlan támadás ért, pedig higyjék el, úgy szív szerint mélyebben senkire sem tudtam haragudni és elmondhatom: vezérlő gondolatom és a cselekedetem is abból az egyszerű tényből indult ki, hogy senkit se bántsak, senkit se kisebbítsek. Hiszen senkinek a tehetségéből, egy grammnyit sem lehet elvenni. Igaz, hogy hozzátenni sem lehet ... Nem bántom a kollegáimat, kár is lenne . . . Hiszen úgyis bántják azok sajátmagúkat ... Az iró a fényképét az írásával mutogatja. A szerkesztő már csak keveset tud javítani rajta ... A fénykép pedig mutatja az illető valódi arcát, póznélküli fényességben ... De térjünk a tárgyra ... Az újságírók törzsasztalánál szoktam üldögélni Debrecenben, az Angol Királynő kávéházban . . . Akkoriban történt, hogy Szegedről a szerelem Debrecenbe hozott egy tehetséges fiatal újságírót. Az újságíró szerelme egy kis kardalos lány volt, aki Kardos Géza müintézetében, a Csokonai Színházban a görlök csapatában rúgta a port és énekelte az ostoba operettek refrénjét, hogy “A gróf, a gróf, a gróf a vizbefult . . .” A fiatal újságíró nehezen eresztett gyökeret az idegenek iránt mindig bizalmatlan civis városban. Debrecen szegény Ady Endrét se szerette valami nagyon. Hát ez a fiatal újságíró minden tekintetben adott a látszatra és ezért álszeméremből nem költözött össze szivszerelmével, csak úgy találkozgattak suttyómba’ . . . Tartották azt a látszatot, hogy semmi közük sincsen egymáshoz. Ez az álszenteskedés a legrondább polgári “ei'ény” ... Dohát abban a társadalomban ilyenek is voltak a törvények,... A székelyek a magasságos hegyek és a méltóságos erdők tövében tisztább elv-eket vallottak, amelyék igy hangzanak: “Vallom s vállalom ...” De ki mert ilyesmit vallani és vállalni abban az időben Debrecenben ? A fiatal jövevény, az egymásrautaltság törvénye szerint örök barátságot kötött egy másik hasonló újságíróval, aki .az elcsatolt felvidékről, Kassáról került Debrecenbe . . . Sülve-főve együtt lehetett látni őket . . . Hamarosan össze is költöztek . . . Lakásadójuk az az öreg páholynyitögató nénike volt, akivel a szóbanforgó kis görlice üzengetni szokott, ha már nagyon megéhezett a szerelemre. Akkoriban Debrecen unalmát felkorbácsolta egy nagy sikkasztási ügy, mely az Angol-Magyar Bank ottani fiókintézeténél történt. A sikkasztó a cégvezető volt, akit nagy dőzsölések és vig dinom-dánomok közepette elfogták — Párisban . . . Sok pénzt sikkasztott, több mint félmilliót. A cég nem is vonta vissza a feljelentést, szabad utat engedett az igazságszolgáltatásnak. Viszont az újságok cikkeit, a riportokat, a hosszú hetekig tartó bűnügyi vizsgálatot csak úgy volt szabad megírni, hogy az Angol-Magyar Bank nevét ki kellett hagyni az újságokból. A sikkasztóról, mindent lehetett Írni, még azt is, amit nem is csinált ... Az ilyen csekélység már nem árthatott a presztízsének. Rézsletesen, bő lében megfürdetve tárgyalták az újságírók a nagy sikkasztási bűnügy minden részletét. Megírták, hogy nőbolond volt, hol és mikor dőzsölt, mi volt a kedvenc nótája és hány százast húzott ilyenkor a cigány vonójába . . . Némelyik kolléga még a nőknek sem kegyelmezett, kiírta a nevüket olyan egyértelmű beállításban, hogy mindenki előtt világos volt, a hölgyike múltja, jelene és a szerepe . . . Volt hát mit csámcsogni a szekszre, kéjre, kalandos bolondságokra éhes közönségnek. Én most nem irom ki a sikkasztó cégvezető nevét, akkor muszály volt, de hát jelenleg a szivem szerint cselekszem, ha a bankot állítom a nyilvánosság reflektor fényébe. Ez viszont akkor tiltva volt. A lapok nagy hirdetésekkel lettek lekenyerezve, ezáltal profitálva a bűncselekményből maguk is ... S mikor az ítélet pontot tett az ügyére, a bank cocktail partyt adott az újságírók tiszteletére és a bank szempontjából a jó és eredményes munkát egy borítékkal honorálta, amelyben három darab ropogós százas volt minden egyes meghívott újságíró számára . . . A változatosság kedvéért most már az újságírók előtt nyílott meg az ut a dinom-dánomra. Dehát bekövetkezett, ami ilyenkor szokás: ebül szerzett pénz ebül is megy el . . . Az együttlakó két jóbarát még aznap este hozzálátott a pénz megzenésítéséhez. Az egyik a görlicével vacsorázott az egyik nagyerdei kisvendéglő terraszán ahol elkerülhették a feltűnést . . . A másik, mint romantikus lélek, taxival kihajtatott a Debrecenhez közelfekvő, “Kondorosi csárdába”. Ez nem az a hires, nevezetes helység amelyről Szabolcsba Mihály valaha verset irt . . . De azért ebben is voltak emlékek. Az ütött-kopott falak, a kármentő, a betyárbujtató mestergerenda valaha látta Rózsa Sándort is vendégül. A hires betyár a bandájával innen indult ki jószágot szakítani a hortobágyi karámból. Italozás közben az újságíró és a soffőr összemelegedtek. Mindkettőjüknek volt oka a keserűségre. A soffőr nem régiben még katonatiszt volt, akire a vesztett háború után nem volt szüksége a hadseregnek. — S mivel nem értett máshoz, beállt soffőrnek. Éppen jó napja volt . . . Egy részeg pasi dugta tele zsebét pénzzel . . . Feltámadt hát benne is a hajdani magyar tiszt gavallériája és nem engedte fizetni az újságírót. Abban egyeztek meg, hogy legközelebb majd ő lesz a soron. A murit a restiben fejezték be és az újságíró úgy hajnaltájban került haza . . . Csendben, lábuj j hegyen ment be a szobába, nehogy felébredjen a lakótársa, aki mély alvást szintéit, még horkolt is hozzá. Reggel, inkább délnek nevezni azt az időpontot, amikor felébredt. Első -dolga az volt, hogy benyúlt a párnája alá, ahol jólemlékezett, betette a pénzes borítékot. Dehát az bizony eltűnt. Az olvasóra bízom annak a megítélését, hogy kit gondol tettesnek ... Az öreg, páholynyitogató nénikét, aki abban az időben a 80. évét taposta és elhízott testét a lestrapált viszeres lábak éppen csak vonszolni tudták? Vagy talán a barátra gondolnak, aki egyszobában lakott vele? ... A gyanúsítás mellett egy sereg tény is ellene szólt ... Az öregasszony hozta-vitte a pleykákat, amik a színházban történtek . . . Elmondta, hogy' a kis görl áradozva dicsekedett, hogy mi mindent kapott a barátjától . . . Cipőket, ruhákat, keztyüket, selyemalsónemüt . . . Még egy kosztüm is szerepelt ráadásként a lén árban ... Ebből könnyen ki lehetett számítani, hogy mibe került ez a vásárlás ... A másik eset még ennél is szomorúbb történet. . . A szegény póruljárt újságíró, nekem ,i^ jóismerősöm volt. Verseket irt és ezért vonzódott hozzám. Többször nekem olvasta fel először a poémáit. Elmondta, egyik beszélgetés során, hogy' Orvoshoz járt, vérbajelleni oltásokra. — Legalább szép nőtől kaptad ? — ingerkedtem vele. — Mégha attól kaptam volna ... De a legjobb barátom tisztelt meg vele ... Az a kollégám, akivel együtt laktam. — Hogyan? — álmélkodtam? — Férfi-férfitől nem szokott vérbajt kapni és akkor meghallottam a lelkiismeretlenségnek egyik elképesztő ecetét .. . — Az egyik reggel észrevettem — folytatta az én költőismerősöm, — hogy' a lakótársam az én fogkefémet használja. A kollégám, a testi, lelki jóbarátom, aki amikor összeköltözött velem, bevallotta, hogy' vérbaja van és hogy ezt az ajándékot a görlicéjétől kapta, mint szerelmük örök zálogát. A fogkefével pedig úgy fertőzött meg, hogy feldörzsölte a száját és utána a baktériumok átvándoroltak az én felsértett foginyemre . . . Szegény Ady Endrével is valami ilyesmi történt. Ő is egy kis görlicéltől kapta, ezt a halálös betegséget. Ami aztán a végzete lett . . . Ennek az én ismerősömnek viszont már szerencséje'volt, mert akkor már ki tudták gyógyítani az orvosok. Azóta ecetté válik számban az iz, ha örök barátságról hallok .. . Pláne, mégha dicshimnuszt is költenek hozzá ... HOMOKIERZSEBET NAGYON BIZALMAS. — A sógorommal, a nővérem férjével van kapcsolatom évek óta. Sokan tudják és beszélnek erről. Unom az egészei és már szeretnék szabadulni. Mit tanácsol? VÁLASZ. — Levelét kívánsága szerint megrövidítve közöltem, csak a lényeget hagytam benne. De ha csak ennyit irt volna, az is elég lett volna ahhoz, hogy megértsem, micsoda fertőben él. Jellemző: magának évek kellettek hozzá, hogy rájöjjön. Sok “háromszögről” hallottam már, de ilyenről még nem. Magának ugylátszik, ha nem is a lelkiismerete szólalt meg, legalább már megjött az esze és végre szabadulni akar. Hát a férfi? Csodálom, hogy a felesége még nem dobta ki. Pedig megérdemelné. Akkor két szék között a pad alá esne, mert magának sem kell már. Ne is kelljen. Kezdje maga; sürgősen dobja ki és költözzön el valahová, ahol nem ismerik ezt a szennyes ügy-et és próbáljon uj életet kezdeni. Azon pedig ne háborodjon fel, hogy beszélnek magáról. Ebben az -esetben mindenkinek joga van felháborodni, csak magának nincs. (Folytatása 15-ik oldalon) i
