Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-25 / 12. szám
:* gv r..T- * v-; tg *.7 > f? Thursday, March 25, 1971 v; • MAGYAR HÍRADÓ LONDONI POSTA AUTOGRAM Irta: HALÁSZ PÉTER London legnagyobb és legismertebb autogramszaküzlete az Oxford-strcet 359 szám alatti házban van, tulajdonosa John Wilson, e különös műfaj tekintélyes szakértője. Ha nem volna az, már régen bezárhatta volna a boltját, minthogy az autogramokkal való hivatásszerű foglalkozás talán még bonyolultabb és többrétegű tájékozottságot igényel, mint a mükereskedés többi válfaja. Könyvtárra való szakirodalmat kell megtanulnia, a különböző korok papirkészitményeinek vizjegyeitől, a történelem, az irodalom és a művészet nagy személyiségeinek egyéni sajátosságain át a palaegrofáig — ha ókori irásmaradványok gyűjtőit is meg akarja szerezni vevőkörébe. Az elmúlt hét egyik délutánján több órát töltöttem John Wilson boltjában, királyok, államférfiak, hadvezérek, nagy költők és Írók leveleit, naplórészleteit, aláírásait böngészve. Sajátos . körülmények szabályozzák az autogramok értékét és árfolyamát: megtudtam Wilson úrtól, hogy Nelson admirálisnak egv-egy levele, vagy aláírása körülbelül húszszor annyit ér, mint Wellingtoné, nem azért, mintha az előbbinek anynyival nagyobb jelentősége lett volna az angol történe’omben, de pusztán azért, mert Wellington sokkal tovább élt, mint Nelson és igy több Írás és dokumentum maradt utána. Dickens, Thackeray és Vili. Henrik leveleivel és aláírásaival együtt (kuriózumként) Wilson ur megmutatta Hitlernek egy saját kezűleg dedikált fényképét, amelynek 90 font az ára és egy itatóspapírt, amelynek mindkét oldala ugyancsak Hitler aláírásának tükörképét mutatja: ez 80 fontért kapható. Miközben tallóztam írásoknak és történelmi dokumentumoknak e múzeumában, elgondolkoztam azon: mennyire hiányzik belőlem a vágy, hogy a kétségtelenül értékes ritkaságoknak akár csak egyikét is magaménak mondhassam. Hidegen hagytak. Levélnek, aláírásnak, származzék bármely hires személyiségtől is (számomra) csak akkor van jc-lentősége, ha személyes élményhez güződik. Úgy vagyok vele, mint a préselt virágok gyűjteményével. Kétségtelenül helye van a természetrajzi szertár herbáriumában, de egyetlen préselt virág, amelyhez személyes emlékem fűződik, számomra összehasonlíthatatlanul értékesebb. A látogatás Wilson ur Oxford-streeti boltjában eszembe juttata, hogy két esztendőn keresztül, 1934-ben és 35-ben, negyedik- és ötödik-gimnazista koromban, magam is szenvedélyes autogramgyüjtő Voltam. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva abban a két évben a pesti diákság egyrészének körében fellángolt az autogram-gyűjtés divatja. Versenyeztünk egymással, kinek van több, ki ejt el értékesebb és nemesebb vadakat, ki tesz szert igazi ritkaságokra. Legkézenfekvőbb áldozataink természetesen a pesti színészek voltak, csak a színházak műsorait kellett figyelemmel kisérni ahhoz, hogy az ember délután hatra, félhétre odaálljon egyik, vagy másik szinészbejáróhoz, nyolc órára érkezési sorrendben begyüjthette az egész szereposztást. Később aztán Pestre látogató hírességek után vadászott az ember, ahhoz is volt képe, hogy odamenjen a szállodájukhoz, portásokkal alkudoztunk, hallókban ácsorogtunk. Az autogram-könyvet állandóan magunknál hordtuk, egy-egy váratlan találkozás az utcán fantasztikus autogram-kincs birtokosává tehette az embert. A két év során többszáz autogramot gyűjtöttem, aztán egyik óráról a másikra elegem lett belőle, a vaskos gyűjteményt egy fiók mélyére dobtam és nem is értettem, hogyan vesztegethettem rá annyi időt. De amikor egyszer, hat vagy hét évvel később a kezembekerült és átlapozgattam, akkor hirtelen újra értéket nyert a számomra, csak éppen merőben másfélét, mint eredetileg. Az aláírások akkor még nem csak az autogramot adó személyt jelentették, de életre keltették a ceruzavonalakba rögződött pillanatot is. “Szép Ernő” — bujt meg szerényen az egyik lap alján a költő aláírása. S megjelent mögötte a Révay-utcai Pesti Szinház szinészbejárója, Szép Ernő (talán utolsó) darabjának a premierje volt. Jött a költő a Révay-utcában, a Hajót-utca felől, fázósan, idegesen, kopottan és megviselten. — Mit gondoltok, fiacskám? — kérdezte, miközben aláfirkantgatta a nevét — siker lesz, mi ? Mitgondoltok? Sejtelmünk sem volt róla. “Szivdobogás”, az volt a darab cime. Mindössze ennyit tudtunk róla. Semmi többet. Ma már úgy emlékszem: nem volt nagy sikere. Kabos Gyula, a hires komikus úgy irta alá a nevét : AKABOS. A névelőt hozzáragasztotta a nevéhez. Világosbarna “teddy-bear”-kabátot viselt, barna kalapot. Rosszkedve volt. Kabos az utcán, társaságban, magánéletben nem volt derűs ember, nem mesélt “vicceket.” Az igazi vígjátéki színészek mind ilyenek. Csak a “nappali színész” tréfálkozik. A hivatásos az töpreng és kételkedik és borong. Majdnem gyerekes, felszeg iskolás betűkkel az aláírás; Max Planck. Igen, ez semmi más, mint a nobeldijas fizikus, a quantum-elmélet feltalálója. A Hungária-szállodában lakott, a Tűit István-utcában ácsorogva várakoztam rá. Mindössze annyit tudtam róla, hogy hires tudós, de a quantum-elmélet jelentőségéről nem volt sejtelmem. (Ma se sokkal több.) Aztán egymás mellett két aláírás: Huszár Puffy — Lubitsch Ernő. Mentem egy délutánon a pesti dunakorzón, nyár volt, sütött a nap. Az egyik kávéház teraszán megpillantottam Huszár Puffyt, a kövér komikust egy másik ur társaságában. Kirántottam a zsebemből a könyvecskémet és odavágódtam az asztalhoz: — Volna szives, művész ur . . . Amig Huszár Puffy aláírta a nevét, a másik ur érdeklődve, rejtett mosollyal figyelte szivarjának füstje mögül. Gondoltam magamban, ez ugyan nem lehet valami neves személy, de azért ne érezze kínosan magát, hadd Írja alá ő is, legfeljebb majd kitépem a lapot. És leereszkedő jóindulattal odatartottam eléje is a könyvecskét. Ez volt Lubitsch Ernő. Molnár Ferenctől a “Csoda a hegyekben” cimii darabjának premierje előtt kaptam autogramot. Ennyit irt a papírra álló-betükkel: Molnár. A kiskapu előtt ácsorogva olykor kezdő, és még ismeretlen, fiatal színésznők elé is odanyujtottuk a könyvecskét egy aláírásért, csak azért, hogy ne érezzék rosszul magukat. Ösztönösen sejthettük, hogy ez növeli önbizalmukat. Mert igazán kínos dolog lehet elvonulni egy autgramgyüjtö falka előtt úgy, hogy ügyet se vetnek az emberre. A fiatal színésznők és színészek hálás mosollyal tettek eleget a kérésnek és rendszerint azt is odaírták, hogy “szeretettel”, azt érezve (igen helyesen) hogy névaláírásuk önmagában véve — még nem elégséges. Az egyik oldalon energikus betűkkel: Várkonyi Zoltán. De ennek külön története van. Azon a nyáron, 34-ben, vagy 35-ban, Pestre érkezett Alpár Gitta. Olvastam, hogy a szüleinél (vagy rokonainál) lakik a Rákóczi-ut 12 alatti házban. Egy délelőttön odamentem a házhoz, megtudakoltam a házmestertől, melyik emeleten lakik a művésznő, fölmenten és becsöngettem. Egy ur nyitott ajtót. Átnyújtottam neki a könyvecskét és jelentettem, hogy autogramért jöttem. — Rögön — felelte az ur és eltűnt a könyvvel. Halász Péter / wm*** —- ; 7. oldal Kisvártatva visszajött. — Várkonyi művész ur szívesen aláírja a nevét — közölte kis zavarral — de azt gyanítja, hogy talán tévedés történt. Alpár művésznő egy emelettel feljebb lakik. Nagyot nyeltem, de lovagiasan azt válaszoltam, hogy nem történt tévedés: Várkonyi művész ur aláírásáért jöttem. Várkonyi talán egy-két évvel azelőtt került ki a sziniakadémiáról, kis szerepeket játszott a Nemzetiben. És az Uj földesur című első jelenetében elszavalta a Nemzeti Dal első szakaszát. Autogramját természetesen megkaptam. És igy tovább. Minden egyes aláíráshoz fűződött valami. A pesti utcák színe, hangulata: Ré vay-utca, Pannonia-utea, a vigszinházi kiskapu, a Nemzeti kiskapuja előtti pad, egymás mellett: Jávor, Tőkés Anna, Sugár Károly, Som lay. Sorra aláírták. Ilyenkor az ember — kegyesen — odanvujtóttá szegény Matány Antalnak is. Az ember tudta, hogy mivel tartozik az epizódistáknak. Az autogram-gyűjtemény a háború alatt elve szett, 45-ben hazatérve soha többé nem találtam De előttem vannak mind az aláírások és veiül együtt az összes ks hangulatképek, pesti utcák, szinészbejárók, téli-nyári esték, a Dunakorzó, a szép nagy hotelok forgóajtai; látom magam előtt az autogramokat is és a pillanatot, amelyben kaptam. Ami arra mutat, hogy az utogram, amit személyesen kapott az ember, akkor is többet ér, ha már elveszett. Nem kell föltétlenül birtokolni azt, amihez az embert a birtoklás élménye fűzi. Wilson úrtól egyébként megtudtam még, hogy királyok aláírása kevesebbet ér, mint a nagy költőké. Enr.ek az az oka, hogy a sznobok megőrizték a királyoktól kapott leveleket, de a költőkét — amikor azok még ismeretlenek voltak — eldobták. Keats-nek kevesebb aláírása van forgalomban mint VII. Edwárdnak, nagyobb az ára is. Ebből az következik, hogyha — ma még világhírnek nem örvendő — költőktől, Írótól levelet kapunk, érdemes megőriznünk azt. Ami persze nem azt jelenti, hogy királyoktól kapott leveleinket könnyelműen eldobáljuk. KÉZFOGÁSOK Van puhány kéz, mely kezedben szétfolyik, sorsával, sorsa bármilyen, megalkuszik. Van hajlékony kéz, mint hajló, hátgerinc, ám e kézfogásnak semmi érdeme nincs. Van odavetett kézfogás, rém unott, neki minden mindegy: ha nem, ha révbe jut. Van alázatos, kezedben meglapul, de titkon tövist rejteget, s tüskéje szúr. Sok kézfogás, feledhető mind hamar a baj, hogy mind e sok kéznek gazdája van! Donkó László MOSOLYOGJUNK TEHETSÉGES ÜZLETEMBER Két new yorki tözsdés beszélget: — Igaz, hogy te nagyon fiatalon már komoly sikereket értél el az üzleti életben? — Nem igaz. Harminc éves koromban legfeljebb ezer dollár volt a forgótőkém. — És ma? — Ma már más a helyzet. Két és félmillió dollárral tartozom.
